A lélektani mesék nagy mestere
Patrice Leconte
Bepillantunk egy ablakon, és egyszer csak mások életébe csöppenünk, sőt szinte éljük azt – az unalmasnak vagy félelmetesnek bizonyuló sajátunk helyett. Tiltott ösvényen tárt otthonokba, személyes tragédiákba sétálunk, de módunk van arra, amire egyébként nem: bármikor kilépni, mint a moziból, felébredni, akár egy álomból. Patrice Leconte, a lélektani mesék nagy mestere, egy olyan világba kalauzol, ahol nincsenek monumentális kulisszák, eltúlzott terek vagy mozdulatok, amit nem terhelnek nagyzenekari hangzások – csak a csend van, s ami azt megtöri: a lélek apró rezdülései. Filmje a meglesett leselkedőről, a rajtakapott élménytolvajról, finom mozdulatdráma, egy téma körül leírt koncentrikus körök harmonikus balettje.

Patrice Leconte ablakok sorát nyitja ki az Intim vallomásokban. Leszámítva, hogy az ablak-motívum a történetben is jelentős szerepet kap, legalább két világot tár fel. Egyet a néző, egyet a főhős számára. Lépésről lépésre avatja nézőjét a bonyolult lelki történések egyre mélyebb rétegeibe, míg végül feltárul a Lélek, mint Dante Pokla, s mélyén ott áll remegve maga az Ember. A fölösleges cikornyáktól megfosztott, őszintévé meztelenedett, valódi méretére zsugorított, s ezáltal naggyá lett Ember. A kis-nagy ember, a világ névtelen, mindenkori és egyetlen Hőse. Leconte kamerája egyszerűen működik: célratörően és nagyon tudatosan filmezi a valóságba zárt lényeget. Drámája egyterű: leszámítva egy-két kitekintést, egyetlen szobára korlátozódik. S hogy ezt a sűrűséget valami feloldja, a legnagyobb komolyság és elgondolkoztatás kellős közepén mindig megjelenik a finoman árnyalt humor.

A mélyén ott áll remegve maga az Ember
Jelenet a filmből
Az Intim vallomások hőse a negyvenes adószakértő, a szokásaihoz, nyakkendőjéhez és megörökölt világához görcsösen ragaszkodó William Faber, egy nap furcsa látogatót kap. Nem klienssel, hanem egy eltévedt pácienssel találja magát szemben - s nem tud ellenállni a felé áramló intimitásnak. Mint amikor valaki egy félig nyitva felejtett ajtón belesve belefeledkezik a látványba. A játék álpszichológus és páciense között még akkor is folytatódik, amikor a félreértés tisztázódik. Sőt, ekkor kezdődik csak el igazán! S bár zavaró tényezők hada tör az alakulóban lévő, lényegét tekintve majd végig tisztázatlan kapcsolat ellen, az működik, virágzik és magával ragad. És amíg a két ember fokozatosan önmagára talál, a néző meg magára ismer, lassan a tanulság is megmutatja igazi arcát. És ennek csak egy apró szelete, hogy bárki lehet pszichológus, sőt valahol mindenki az, meg hogy valójában eldönthetetlen ki a beteg s ki az orvos. Merthogy minimum Schrödinger macskája óta tudjuk, hogy beleavatkozni egy folyamatba, az annyi mint részévé is válni.