Míg Shakespeare Tévedések vígjátékában az ikerség – az ikrek összekeverése – megmosolyogtató helyzeteket szül, addig a német romantika – nyomában az angolszász rémirodalommal – ezt a secperc alatt kiapasztható helyzetkomikumot fordította fonákjára azzal, hogy doppelgänger horroralakján keresztül rávilágított az identitás oszthatatlanságába vetett hit törékenységére. Mintha megbicsaklana a valóságunk, mintha a természetesbe tervezési hiba csúszott volna, mintha tükörképünk – aki általában közel sem olyan jó fej, mint mi – elkezdené saját, félelmetes útját járni.
Szakajtónyi filmcímet említve lehetne napestig sorolni, hogy ezt a megannyi lét- és morálfilozófiai, pszichológiai, valamint technológiai (a klón, mint hasonmás) megközelítés számára már-már túlságosan is széles teret biztosító kettősséget – a jó és a gonosz én harca – kik és hogyan aknázták ki a távoli és a közelmúltban. Érdekesebb azonban az, amikor a dichotómia tükrözött és tükörkép között elmosódik. Itt jön a képbe David Cronenberg, aki Bari Wood és Jack Geasland Twins (Ikrek) című 1977-es regényét és a könyvet ihlető valós eseményeket (a teleszemetelt lakásukban holtan talált New York-i orvostestvérpár újsághírét) lazán követő 1988-as Két test, egy lélek egypetéjű nőgyógyászfivéreinek történetével csavart egyet a doppelgängeren.
David Cronenberg filmjében Jeremy Irons kétszer
Remekművében ugyan hangsúlyos szerepet kapnak az olyan szokásos, német expresszionizmusból és a freudi pszichoanalízisből eredeztethető hasonmás-motívumok, mint például a paralizáló ösztönelfojtás és a akarat-beteljesítés markáns kontrasztja, vagy az önmaguk tökéletes „másolatiságát” nyálcsurgatva csodáló kattant tudósok patológiás önhittsége, ugyanakkor Cronenberg olvasatában mindez csupán szükségszerű alapozás. Ellentétben ugyanis a hagyományos doppelgängerrel, Cronenberg testvérei (Jeremy Irons azóta sem volt jobb) nem egymás fekete-fehér felei.
Nem sziámi ikrek, a címbéli lélek értelmében mégis azok. Sziámi lélekikrek, elválaszthatatlanok. Mindent megosztanak egymással: csúcspraxist, csúcskérót, csúcspénzt és a csúcsnőket is. A lényeg az utóbbi. Atipikus doppelgängerként nem egymáson lakmároznak, hanem a rendelőjükben kitárulkozó, lábaikat szétterpesztő gyengébb nemen. Azokon, akik segítésére felesküdtek. Cronenberg ikrei a nők legrosszabb rémálma. Az extrovertált, vad, ösztönvezérelt Elliot becserkeli és meghódítja áldozatait, akiket aztán lepattint introvertált, szerény, romantikus nyúlbéla öccsének. Minden etikát mellőző játszadozásuk rémisztően hatékony: a nőknek fogalma sincs, hogy éppen kivel vannak.
Cronenberg így az ártatlanok, elesettek és fogalmatlanok ellen fordítja a doppelgängerek legtriviálisabb jellemzőjét. A hasonmás ugyanis azért tudja oly látványosan lerombolni a racionalitás ingatag mentsvárát, mert egyáltalán nem látványos. A hasonmás nem szörnyszerű, mármint a külleme nem az. Pusztítása sem vérontás, inkább sunyi, számító, frusztráló idegtépés, pszichológiai terror. Mindezt Cronenbergnél az elcsábított, átejtett, meghazudtolt nők szenvedik el, nem pedig a másolat kísértette másolt. Ők mindeközben jól megvannak egymással. Amikor azonban a lyuksógori harmóniába belerondít a szerelem (Geneviève Bujold), gyorsan elkezdenek távolodni egymástól, távolodásuk végpontja pedig a szétszedhetetlennek hitt kapcsolatukat apránként szétrágó őrület magánya, amelyen szintén osztoznak, és amely végletes – ó, de mennyire végletes! – tettekre készteti őket.
A két Jeremy Irons között Geneviève Bujold
Cronenberg sutba dobja a világosság és sötétség tucatharcát: Elliot és Beverly komplex, árnyalt, húsvér, sebezhető alakok, jó és rossz tulajdonságaikat hosszasan lehetne sorolni. Ahogy pedig ez a két nagyon különböző, mégis egyforma individuum a film végén beazonosíthatatlanná válva összefolyik egy bizarr személyiségmasszába, hogy aztán tébolyultan, túladagolva és élveboncolva hulljanak el, az százszázalékos Cronenberg. A Két test, egy lélek gond nélkül illeszkedik a rendező életművébe, hiszen mint megannyi filmje – a Pillangó úrfit és a Karambolt a hasonló szerelmi-vonzalmi téma okán mindenképp ki kell emelni –, ikreinek története is a tökéletességet elérni képtelen, elszabadult, megállíthatatlan, rögeszmés és pusztító vágyakozás elme- és testháborító hatásait helyezi előtérbe. Ahogy a vágy – a nő iránti vágy, a szerelem iránti vágy, a szülészet forradalmasítása iránti vágy, a testvéri kapcsolat megőrzésének vágya, az irigység vágya – eluralkodik az ikrek idézőjelesen idilli szimbiózisán, azok egymás parazitáivá válva falják fel a két testet és az egy lelket.
Nem a női test a rossz
A beteljesületlen vágy Cronenbergnél nyilván két identikus férfi vágya. Jeremy Irons ikerpárja a nők életébe „fentről” és „bentről” egyaránt beavatkozó férfiuralom förtelmesen ijesztő megtestesítője. Teljesen jogos és időszerű tehát, hogy a Normális emberek és a Baráti beszélgetések után nagy lendületet vett Alice Birch előállt a Két test, egy lélek „nőiesített” átiratával. A keménytökűségükben megsértett férfiak a Két test, egy lélekből szinte teljesen kipurgált tesztoszteron láttán (egy férfi sincs az íróstábban) persze ugyanúgy el fogják kalapálni Birch sorozatát, ahogy a nemcsere-trend megannyi filmjét és sorozatát is elkalapálták, mindez azonban semmit nem jelent. Főként azért, mert a regényeredetiből építkező – és ha igaz, Cronenberg művére rá se hederítő – új adaptáció épp női szemszöge miatt kedvelhető.
Míg Cronenberg istenszindrómás fivérei inkvizíciós kínzószerszámokat idéző saját készítésű eszközeikkel próbálták megújítani a szülészet tudományát („Nem az eszköz rossz, hanem a test. A nő teste rossz!” – mondja ki Irons a klasszikus legemlékezetesebb mondatát), addig Birch kiveszi a férfiak kezéből a kontrollt. A teherbeeséssel küzdő Beverly (Rachel Weisz) el akarja érni, hogy a nők visszavegyék az irányítást a méhük felett (egy kifejezetten égető aktuálpolitikai téma), hogy a várandósságot ne betegségként kezelje a tudomány, a maradi szülészet gyártósorokat idéző mechanikus csecsemő-kiráncigálásával pedig végleg leszámolna (ezt az első epizód káprázatosan émelyítő montázsa könnyedén validálja). Közben – amolyan Frankenstein-utózöngeként – a kokszon és fájdalomcsillapítókon és alkoholon és gyorskajákon és szexprédákon élő Elliot (igen, Rachel Weisz) stikában magzatokat növeszt-nevel a klinika hűtőjében.
Rachel Weisz
Cronenberg ikrei a kezdetektől határozottan felsőbbrendűek, ezért szakmai aspirációik soha nem tűnnek többnek téveszmés blöffölésnél. Birch ikrei viszont ténylegesen meg akarják reformálni a gyermekszülést, vállalásaikat pedig részben véghez is viszik, így vagy úgy. A sorozat egyik legfontosabb kérdése, hogy mégis milyen áron. Megéri a megálmodott klinikájuk felhúzásához elengedhetetlen pénzekért tövig benyalni egy sátáni opioid-gyáros családnak? Megéri olyan gané embereknek lefeküdni (Jennifer Ehle a Saint Maude után újra nagyot alakít egy utálni való szerepben), akik a várandósokat és magzataikat nem emberszámba, hanem profitszámba veszik? Ha igen – és itt jön a másik lényegi kérdés –, az milyen következményekkel jár?
Cronenberg az ikrek testi-lelki mélyrepülésére koncentrált, Birch viszont – a szériaformátumnak köszönhetően – az elvek, az etika, a gerinc és a korrumpálhatóság tágabb kontextusára is figyelmet fordít. Ami becsülendő, de igazán akkor lenne hatásos, ha a szerzők tudnák, hogy miből, mikor, meddig és mennyit.
A sokadik kapitalizmust gyalázó harsány és szájbarágós moralizálás épp olyan fárasztó és kontraproduktív, mint a sokadik lánglelkű monológ a szülészet határainak feszegetéséről. Annyira, hogy a Karyn Kusama rendezte egyik kései epizód már-már feleslegesnek hat. Arról nem is beszélve, hogy mintha Kusama megpróbálta volna feleleveníteni A meghívás asztaljeleneteinek égbekiáltó feszültségét, hiába. Az eredmény egyszerre pretenciózus, redundáns, idegesítő és csak az idő megy vele. Utóbbival egyébként – mármint az idővel – Birch kellemetlenül nagyvonalúan bánik, ami a Két test, egy lélek legnagyobb gyengéje.
Rachel Weisz és Rachel Weisz
Hiába beszélhetünk egy kifejezetten egyéni vizuális és szerkesztési stílussal dolgozó sorozatról, ha a három epizódot rendező Sean Durkin jellegzetes gépállásai és plánjai, sejtelmesen lassú közelítései-távolításai, a statikusságba késszúrásként belenyeső vágásai, valamint bikavadító vörösei (azok az ikonikus műtősruhák) a méretes epizódokból álló évad végére rettentően elfáradnak. Az, hogy odaát senkinek tűnt fel, hogy a Két test, egy lélek legtöbb epizódjában nincs sem 57, sem 61 perc, meghökkentően megalapozatlan magabiztosságra vall.
Papíron persze nem tűnik soknak a hat epizód, de úgy, hogy mindegyikből ki lehetne hajigálni minimum 10-15 percnyi stilisztikai villantást, újra és újra elhangzott szentenciákat és komplett jeleneteket (bármit el lehet cseszni kéretlen gyerekkori flashbackekkel), már jócskán nehezebb őket végigülni. Az egy dolog, hogy kellő mértékű faragással a Két test, egy lélek hektikus – hol sietős, hol egyhelyben topogó – tempója feszesebb és sodróbb lenne, a széttartóvá váló gondolatok letisztulnának, az agyonismételtségtől súlytalanná lett motívumok (még tükröződést, még!) pedig ténylegesen jelentenének is valamit.
Az viszont végtelenül szomorú, hogy az artisztikus nagyzolás levét Weisz issza meg. Eszméletlen, mit művel, még akkor is, ha Irons ikreihez képest az ő nővérei – akik az átfordítás során nemcsak megőrizték a férfiverziók hangsúlyos jegyeit, de bőven kaptak újakat is – közel sem olyan fenyegetők, delejezők, illetve nem annyira elegánsan távoliak. Hiányérzet azonban nincs, Weisz kárpótol a nők egymás iránt táplált kirobbanó szeretetével, a hangulatok és érzelmek közti nagyívű váltásokkal, a humánummal, empátiával és a rokonszenvesen teátrális drámával. Abban viszont van némi irónia, hogy Weisz ikrei annyira különbözőek, mintha kétpetéjűek lennének. Ezt a Beverlyt és ezt az Elliotot senki nem fogja összekeverni – egy lehetőség, amivel a sorozat alig él –, és nem csak a frizuráik miatt. Az alakítás nagysága tehát elvitathatatlan, célba viszont nem talál, mivel nagy körülötte a kiszűretlen zaj és az égetendő háj.
Cronenberg a Két test, egy lélek legérdekesebb kérdését épp csak annyira sejteti, hogy azt a néző saját maga tudja feltenni: az ikerség azt jelenti, hogy zsenialitásuk megkettőzött, vagy azt, hogy egy személyiség két kodependens feleként léteznek? Birch és írói nem ilyen bátrak (ügyesek?), a kérdést ugyanakkor szépen dobják be egy remekül megírt jelenetben, amelyben Susan Blommaert (Agnes) lejátssza Weiszt a képernyőről. Kár, hogy a szerzők nem bíztak Blommaert mélyütésszerű okfejtésének visszhangjában, és a kérdést később még párszor kimondatják karaktereikkel, noha erre semmi szükség. A történésekben és fordulatokban, de főként Weisz alakításában ugyanis szavak nélkül is ott van (lenne) ez az ikreket felőrlő egzisztenciális problémafelvetés. Birch bonyolult karakterek bonyolult viszonyrendszerét ábrázolja, ezért a válasz a kérdésre soha nem teljesen egyértelmű (nem lehet az), ami csak egy bizonyos ideig használ a sorozatnak.
Az utolsó epizódra mindennek a helyére kellene kerülnie, de Birch és stábja a sorozat elejétől fogva annyira sokat akarnak, hogy nehéz elsőre elkapni a végső megrázás mögött húzódó motivációkat. Csak egy darabig hisszük azt, hogy teljesen értjük, mi mozgatja őket. Szerelem, féltékenység, önzés, karrier, innováció, hatalomvágy, meddőség, drogok, vagy mind, kevert sorrendben? A kevesebb már megint több. Mire eljutunk a Cronenbergétől igencsak eltérő (ami nem baj), elnyújtott és kissé művi fináléig, már réges-rég elfogytunk. Csak nézzük a két Rachel Weiszt, mert legalább most kiderült, hogy egy nem elég. Így telik a hatodik óra, amelynek nagy tanulsága, hogy a Két test, egy lélek egyáltalán nem kéri a sorozatformátumot. Lehetett volna egy két-háromórás jó film. Majdnem olyan jó, mint az a 35 éves film, amelyhez állítólag köze sincs.
A sorozat az Amazon Prime-on elérhető.
