A lányok nem nyomorognak ugyan, de elég nehéz körülmények között élnek, ami abból is látszik, hogy Autumn és Skylar a középiskola mellett egy szupermarketben kénytelenek dolgozni.
Autumn, a legtöbb ilyen korú lányhoz hasonlóan, még keresi a helyét saját nőiességében, amit a környezetében élő férfiak cseppet sem könnyítenek meg a számára – mind másképpen, de agresszívak és visszataszítóak. A fiúk kinevetik és lekurvázzák, a nevelőapja semmibe veszi, a munkahelyén pedig a főnöke természetesnek veszi, hogy amikor az ott dolgozó lányok egy kis nyíláson benyújtják az aznap keresett pénzt az irodájába, gátlástalanul összecsókolgathatja a kezüket.
Tovább bonyolítja Autumn helyzetét, hogy a sok együtt töltött időből következően önkéntelenül is a magabiztos és nőiességét már eszközként használó Skylarrel méri össze magát. Irigykedik rá, csodálja, mindenét rábízza és őszintén kötődik hozzá, Skylar viszont mindent megtesz Autumn érdekében, magabiztosan lép fel, ha kell, ki is szolgáltatja magát a lány kedvéért, és semmit sem vár cserébe.
Skylarnek van lélekjelenléte ahhoz, hogy egy óvatlan pillanatban ellopja a munkahelyükről az abortuszhoz szükséges pénzt, és ő oldja meg azt a helyzetet is, amikor váratlanul, pénz és szállás nélkül éri őket az információ, hogy a beavatkozás miatt New Yorkban kell tölteniük az éjszakát.
A lányok ritkán szólnak egymáshoz, sokatmondó csendjeikkel Hittman mintha realizmusra törekedne, mégis, hallgatásuk néhány jelenetben szinte komikusnak hat. Amikor éjszaka a metrón Skylar elalszik Autumn oldalán, egy férfi önkielégítést kezd végezni a lányokatnézve, Autumn pedig ahelyett, hogy szólna az alvó barátnőjének, csak oldalba böki. A két lány barátsága még így is a film legmegrendítőbb szála, áldozataikkal és apró gesztusaikkal a női összefogás és az őszinte barátság fontosságáról tesznek bizonyságot.
A barátság intimitásával szemben a rendelők rideg, informatív és minden ízében számonkérő közege áll. Az első, pennsylvaniai nőgyógyász mindent megtesz, hogy érzelmileg manipulálja a fiatal lányt. Autumnnak meg kell hallgatnia a magzat szívhangját, „a valaha hallott legcsodálatosabb hangot”, majd egy oktatóvideóval próbálnak hatni rá, melyben elmondják a rendelőben egyébként is sugalmazott állítást: az abortusz gyilkosság.
Hittman filmje egyszerűen és érthetően fogalmaz arról, hogy az Autumn és a hasonló sorsú lányok által megélt helyzet tarthatatlan. Az egyértelműsítéssel azonban a film sokat veszít az árnyalataiból, fennáll a veszélye, hogy a rendelőben vetített propagandafilm antitéziseként pont ugyanolyan kiáltványszerűvé és didaktikussá váljon. A Soha, néha, mindig nem jelenít meg részleteket és érzelmi elmozdulásokat, ami még nagyobb hiányérzetet hagy maga után, ha a rendező egy lehetséges inspirációs forrására, a Dardenne testvérek 1999-es Rosetta című filmjére gondolunk. A belga rendezőpáros sokkal aprólékosabban mutatja meg a nélkülözés hétköznapi rutinjait, például a film egyik legemlékezetesebb jelenetében, melyben a menstruáló Rosetta hajszárítóval melegíti a hasát. Hittman munkáiból egyaránt hiányoznak Rosetta egyéni, invenciózus megoldásai, és a jellemfejlődés, vagy hanyatlás képessége. Autumn, az őt érő megrendítő kihívások ellenére mintha nem változna a film során, nem lesz gonoszabb, haragosabb, megértőbb, bátrabb vagy cselekvésképtelenebb sem.
Mindez érthetőbbé válik, amint kiderül, hogy a film nem a főszereplő belső világára, saját társadalmi helyzetéhez való viszonyára fókuszál. Hittman nem Autumn személyes drámáját viszi színre, hanem strukturális problémákat ábrázol. A cselekmény előrehaladtával egyre szaporodnak a különböző rendszerszintű akadályok, a buszjegy árának megszerzésétől az automatás fizetéshez használt bankjegy kiegyenesítésén át egészen addig a praktikus nehézségig, hogy miként lehet eltölteni egy teljes éjszakát két fiatal lánynak pénz és szállás nélkül a veszélyes nagyvárosban. Nem az a kérdés, hogy Autumn milyen körülmények között tölti hétköznapjait, hanem hogy ezek a körülmények – a kora, a neme, a társadalmi helyzete – mit tesznek lehetővé számára, és milyen helyzetekbe kényszerítik bele.
Hélène Louvart operatőr szinte végig közel marad Autumnhoz, kamerája a már említett dardenne-i követés zaklatott képein mutatja meg a lányt. Az intenzív kamerajelenlét nagy kifejezőerővel képes közvetíteni az otthon nyomasztó hangulatát és a nagyváros elviselhetetlenül idegen nyüzsgését, amit a hangsáv gazdagsága még jobban elmélyít.
A film kulcsjelenetében, a brooklyni rendelőben Autumn a nőgyógyász kérdéseire négyféle választ adhat: soha, ritkán, néha, mindig. Ebben a helyzetben még a segítőkész asszisztensek és orvosok is ormótlan betolakodóknak, határsértőknek tűnnek. A kamera nem mozdul el Autumn arcáról, a hosszú, szűk beállítás a film realizmusának beteljesülése, a kellemetlen kép elől nincs hova menekülnie a szemnek. Hittman legsikerültebb stilisztikai megoldása kérlelhetetlenül tudatosítja a fiatal lányok sokasága által átélt procedúra bántó sterilitását. Sidney Flanigan játéka is ebben a jelenetben érvényesül leginkább: néhány pillantással megmutat mindent, ami a kamaszkorban elviselhetetlen, a magára erőltetett flegmaság mögött bujkáló kitettséget és ijedtséget. Ott, a rendelőben ülve Autumn kénytelen szembesülni gyógyíthatatlan lelki sebeivel.
A legtöbb tényszerű információt ebben a jelenetben kapjuk Autumn nemi életéről, amelyekből következtethetünk a lány korábbi kapcsolataira, a terhesség előzményeire, azokra a gyötrelmekre és traumákra, amelyekre addig csak a lány fojtott gesztusai utaltak. Terhelt élettörténet bomlik ki az egyszavas válaszok mögött – túlságosan megszoktuk már, hogy az életünket formanyomtatványokra, a véleményünket kérdőívekre egyszerűsítjük, de bármilyen hétköznapi legyen is ez a gyakorlat, ebben a jelenetben mázsás súllyal nehezedik ránk.
Eliza Hittman már 2013-as It Felt Like Love című filmjében is egy fiatal lány saját nőiségével való belső vívódásait vizsgálta, amint a főszereplő önbizalomhiánya észrevétlenül veszélyes kiszolgáltatottsággá válik. A 2017-es Beach Rats témája egy hasonlóképpen perifériára szorult, szorongó brooklyni fiú szexuális orientációjához kapcsolódó bizonytalansága. A rendező eddigi munkáiban közös a nehézsorsú fiatalok iránti elköteleződés, ugyanakkor a Soha, néha, mindig az első filmje, amely a személyes problémákon felül képes érvényes állításokat fogalmazni a társadalom strukturális, szerveződési kérdéseiről is.
Hittman filmje szomorú aktualitást nyert azzal is, hogy, mint a napokban kiderült, az amerikai Legfelsőbb Bíróság az abortusz szabályok megváltoztatására készül, ezzel pedig lehetővé tenné, hogy minden egyes tagállam maga döntsön a terhességmegszakítás engedélyeztetéséről. A tagállamonként eltérő szabályozások már így is sokak életét megnehezítik, ez a döntés azonban csak tovább súlyosbítaná a helyzetet.
A Soha, néha, mindig nem csak az amerikaiak abortuszhoz való, intézményes és egyéni viszonyulásait, de az elszemélytelenítő társadalmi rendszereket is kritikával illeti. Részvétteljesen figyeli Autumn életét, minden rezdülésének és gesztusának jelentőséget tulajdonít, és épp ezzel a közelséggel mutatja meg azt, hogy milyen magától értetődően, hétköznapian embertelenek és tökéletesen bejáratottak azok a folyamatok, amelyeken át kell mennie annak érdekében, hogy megszakíthassa a terhességét.
A Soha, néha, mindig május 5. óta látható a magyar mozikban is.
