Bonaparte Napoleonnak még fogalma se lehetett róla, hogy a nagy piramisok tövében elharsogott reklámszövegével mekkora szellemet szabadít majd fel kő alól, palackból, műholdak éteri magasságain át a kis háztartások tévékuckóiba. Kétszáz éve egyre mohóbb, követelődzőbb kíváncsisággal firtatunk mindent, amit a vicsori előd titkainak vélünk, amiről azt sejtjük, hogy lealáz minket vagy éppen fölibénk kerekedik.

Mondjuk, egy kelta mocsárban végbe vitt több ezer éves, termékenységet fakasztó rituális királygyilkosság mégiscsak 'menőbb' miszter iksz frontális, autós országúti ütközésénél. Nemde? S ha később, az embertani vizsgálatok bebizonyítják, hogy a makkegészséges őskeltát vérbűne miatt gyökkintették el közösségileg: a morál, a druida hiedelmek, a hatalom sűrű szövésű hálójában, lesz okunk szégyenkezni satnyaságunk miatt. Ilyenkor a tévécsatornák himnikus zenével, narrációval "ellenpontoznak".

Múmia -, és ásatási szempontból az ókori Egyiptom halotti túlkínálata mostanra sokat vesztett nimbuszából. A gazdag kutatóké és médiamágusoké a zsíros konc. A magunkfajta csóró magyaroknak évről-évre sovány falatok jutnak + a véletlen, amelyet kereskedelmileg mégsem lehet 100%-osan előre levajazni. Divatosak az Andok meg a Kordillerrák. Peru. Mexikó. Eme légritka tartományok, ahonnét a kukorica, paradicsom, chili, kokacserje származik a kipu-kötélcsomózott, zanzásított "indiánokkal", akik anno vagy áldozatok, vagy kegytárgyak voltak. Meteorológiai, családi indíttatásból.

Apropos! - kegytárgyak! Itt dolgozik körünkben, jelenleg Kínában, Günter von Hagen: ördöngös pasas, ki nem bánja, ha modern Frankensteinnek becézik. Tartósító módszere a plasztináció. Komplex eljárás, a régiektől ellesve azt, hogy minden emberi szervből, szövetből vákuumosan utolsó cseppig kivonják a vizet s helyébe a modern vegyipar oldó -, s tartósítószereit préselik. A plasztinált merev test fölöslegét kézimunkával tetszés szerint metszik, szeletelik (mint mondjuk az aszpikos sonkát), végül demonstrációs szoborrá formálják. A von Hagen-alkotások morbid, túlvilági szépséget sugallnak tudományos átláthatósággal karöltve. Valószínűleg egy Müller néni preparátum jobban mutat a szertárban, mint a vörös fényben izzó kiállításon.

S így jutunk vissza a címben jelölt dinnyemagvakhoz. A kínaiak óvatos duhajok.
Vagy húsz évig sunnyogva, a korszerű piaci audiovizualitástól viszolyogva rejtegették földből kiásott kétezernégyszáz esztendős hercegnőjüket (most előrukkoltak vele), kigombolyítva harminc méter hernyóselyemből, misztikus magnézium vegyületekből, még misztikusabb talajszivárgányokból - egy teljesen ép arisztokrata női testet (életkora ötven év), ép tagokkal, szervekkel, ereiben folyékony vérrel, operábilis állapotban. A hölgyről immár tudható, hogy imádta a hasát, jeles lakomázó volt, "kerevet életet” élt vígan tartott vendégekkel, s olyan gyors infarktus végzett vele, hogy a siettében behabzsolt dinnyék magostul fennmaradtak az utókor számára. Íme, az örökélet-kultusz -- testközelből.

Nyomban felveti a kérdést: milyen CD-n, DVD-n, öröklétű képhordozón, őssejtben, mekkora időtartamban, miféle válogatás nyomán érdemes konzerválnunk önmagunkat, rokonságunkat, ellenségeinket? Milyen bölcseleti, jogi problémákat vet fel szuperpempői értelemben, ez a Roald Dahl stílusához méltó fejlemény?