Az álfordulatos történetektől és képmutató képektől megcsömörlött agy számára a K2 másik gyógyírt is nyújtott, Kotnyek István egyszemélyes alkotását, a Közelgő kékséget. Nehéz sokkal többet hozzátenni ahhoz, amit maga Kotnyek ír a filmjéről, mert a képek éppen azt mondják el, amit rendezőjük ki akar velük fejezni. - ami azért nem kevés tehetségre vall a mai filmesek között. A Közelgő kékség természeti képek sorával idéz fel egy érzést, a fenyegető vihar, a közelítő tél okozta szorongást. Hatalmas felleg kúszik végig az égen, árnyéka a földre vetül, megbolydulnak a varjak, a fecskék, a darazsak, repül a nyárfa virága, a por. Az állatoknak és a dolgoknak mindeme sokasága Brown-mozgás szerint pörög-forog-mászkál-repül. De még közelebb jön a felleg, hajtja előre a szél, amitől a falevelek spirálba tekerednek, a porszemek irányba rendeződnek, utat mutat nekik ez a hűvös égi úr. Aztán végre betoppan a vihar, és az eső egyre csak hull a földre. Nincsen összevisszaság, nincsen riadt rohangászás, csak a komor és egyhangú lefelé. Valahogy erre még sohasem gondoltam, valahogy azt hittem, hogy a vihar az igazi káosz. Kotnyek finom megfigyeléseivel és következetes logikájával megmutatott nekem egy más tudást, a Közelítő kékség érzetét. Azt hiszem, ez az éleslátás űzheti ki csak a bennem lerakódott képi szemetet.