Kúra

Szerda éjszaka a nátha és a torokfájás kivert az ágyamból, egyszerűen képtelen voltam elaludni egy órán keresztül, így hát jobb híján mi mást tehettem, mint beraktam a videóba kedves filmemet, Bressontól A pénzt, és néztem egészen addig a jelenetig, amikor az elítéltek sorban szállnak ki a rabszállító kocsiból, kezük összebilincselve, egy-egy rendőr húzza őket láncuknál fogva, kilépnek a kocsiból, odamennek a motyójukhoz, egyiknek koffer, másiknak kötözött csomag, és ahogy különböznek a tárgyaik, ők is különböző módon nyúlnak hozzájuk, egyetlen beállítás az egész, de mégis ott van benne a világ, és akkor úgy éreztem, hogy ez a filmművészet egyik csúcsa, aminél tovább ebben az irányban nem lehet jutni. Tegnapelőtt éjszaka teljesen tudattalanul valami nagyon egyszerűre, nagyon tisztára vágyakoztam, előre kikúráltam magam abból a fegyelmezetlen csapongásból, ami a következő reggeltől kezdve szememet és agyamat elöntötte. Csütörtök reggel elkezdődött a szemle.
Igazságtalan lenne azt állítanom, hogy eddig kizárólag zavaros és széteső nagyjátékfilmeket láttam, ám ez a bizonyos bressoni csupaszság fel sem merült bennem viszonyítási alapként, amíg ma délután a K2-es blokk vetítésekor szembe nem találkoztam a Beszélő fejekkel, egy, a francia mester poétikájától távolálló, mégis az ő műveihez hasonlatosan tiszta és szikár filmmel. Végtelenül egyszerű Fliegauf Benedek ötlete, de amennyire egyszerű, éppolyan nehéz jól kivitelezni. Kitalált magának egy embert, a Lacit, és fogott hat szereplőt, akik elmesélik egy-egy élményüket ezzel a titokzatos fickóval kapcsolatban. Nincs a filmben semmi flikk-flakk, csak a hat beszélő fej szép egymásutánban, mégis magával ragad, mert ahogy a monológjukat mondják ezek a szereplők, olyanok, mintha egy riportfilmet látnánk, annyira élő, annyira pontos a szöveg és az előadás – Cassavetes tudta ezt nagyon, hogyan kell improvizáltnak ható párhuzamos monológokat írni – és a történeteik is olyan izgalmasak, hogy mindvégig kíváncsian várom a kimenetelüket. Az egyetlen problémám a filmmel, hogy az egyes történetekből egy olyan átkozottul érzékeny, intelligens és kegyetlen csodabogár képe rajzolódik ki, akiről nehéz elhinnem, hogy nem csak a moziban létezik.
Az álfordulatos történetektől és képmutató képektől megcsömörlött agy számára a K2 másik gyógyírt is nyújtott, Kotnyek István egyszemélyes alkotását, a Közelgő kékséget. Nehéz sokkal többet hozzátenni ahhoz, amit maga Kotnyek ír a filmjéről, mert a képek éppen azt mondják el, amit rendezőjük ki akar velük fejezni. - ami azért nem kevés tehetségre vall a mai filmesek között. A Közelgő kékség természeti képek sorával idéz fel egy érzést, a fenyegető vihar, a közelítő tél okozta szorongást. Hatalmas felleg kúszik végig az égen, árnyéka a földre vetül, megbolydulnak a varjak, a fecskék, a darazsak, repül a nyárfa virága, a por. Az állatoknak és a dolgoknak mindeme sokasága Brown-mozgás szerint pörög-forog-mászkál-repül. De még közelebb jön a felleg, hajtja előre a szél, amitől a falevelek spirálba tekerednek, a porszemek irányba rendeződnek, utat mutat nekik ez a hűvös égi úr. Aztán végre betoppan a vihar, és az eső egyre csak hull a földre. Nincsen összevisszaság, nincsen riadt rohangászás, csak a komor és egyhangú lefelé. Valahogy erre még sohasem gondoltam, valahogy azt hittem, hogy a vihar az igazi káosz. Kotnyek finom megfigyeléseivel és következetes logikájával megmutatott nekem egy más tudást, a Közelítő kékség érzetét. Azt hiszem, ez az éleslátás űzheti ki csak a bennem lerakódott képi szemetet.