Mundruczó Kornél az Aftában sem tágított a brutálisan mai valóság lefilmezésétől, sőt, ha lehet, még nyomasztóbb ez a világ és még koncentráltabb a fogalmazásmód mint a Nincsen nekem vágyam semmi esetében. Az Afta a lakótelepi lakásokban és a grundon tengő-lengő, verekedő, cigiző, közösülő kiskamaszok életében mutatja meg azt a kibaszott reménytelenséget, amit a Nincsen… egy tízessel öregebbek között követett nyomon. Kritika nem érheti az Aftát, mert hiányoznak a laza kis pumpás betétek ebből a rövidfilmből, itt csak a sűrű, robbanásig feszült jelenetek követik egymást nagy csendekkel, a kép, a helyzet önmagáért beszél, és ezeknek az egymás mellé rakott tömböknek a sora felesleges magyarázatok nélkül, szükségszerűen vezet el a végkifejlethez. Hihetetlenül jól megválasztott a helyszín, ami mint egy labirintus veszi körbe a fiúkat, nagyon jók a srácok, izgalmas a fényképezés, szóval minden nagyon együttvan ebben a filmben, rég láttam ilyen kiérlelt munkát, és mégis, mégis, valahogy nagyon ott van a Gummo az agyamban a film nézése közben, ez egy magyar Gummo, tűpontos adaptáció, mégis kevésbé személyes és kevésbé érint meg mint tavaly a Nincsen…Telhetetlen kritikus vagyok, na.. De örülök, hogy sok hangon szól ez a huszonéves fickó, vagy fikció vagy mi az ördög, és hogy bizony ezek erős, tiszta hangok. A remekmű pedig majd csak megszületik.