Van, hogy minden jószándék ellenére a rendezők maguk húzzák ki a baltát. Nemes Gyula egyenesen belerendezte a Papagájba, ahol is festékes fahasábokat és tévéket aprít darabokra. Lehet, hogy a filmrendezők lelkében is él a baltás? Mindenesetre a Papagáj öregembere és ifjú barátja nagy örömmel verik szét a tévét, és ez a gesztus felettébb hasonlatos Kenyereséhez, aki jó durván nekiesett a tévéjátéknak, hogy megmutassa, mennyire halott ez a műfaj. A Papagáj viszont az egyenes vonalú, logikus narráció köntösétől szeretne megszabadulni, nem kevésbé radikálisan. Az eredmény felettébb kétséges. Amikor ez a játékos, pusztító szellem olyan csodás szép képsorokat varázsol elém, amihez hasonlóakat egykor a Magatartásból elégtelen híres lázadás-jelenetébe rendezett bele Jean Vigo, amikor a Papagájban hull a toll és repül a csirke az égnek, gurul az égő kocsikerék, recseg a halfej, ropog a tányér, akkor örülök ennek a könnyed, játékos anarchiának, de amikor a történetben már az elejétől fogva nem értek semmit, mert szándékosan eltitkoltak az összefüggések, akkor persze nem értékelem ezt a fejetlenséget, rendet szeretnék magam körül, legyen több logikai kapocs, mondják el, ki az öreg, ki a fiú, mit akarnak, hová mennek. De nem, nem mondják. Ez az, amikor a rendező megragadja a baltát és visszaüt. Nesze neked, kritikus, nesze neked, néző.