A baltás ember

Nem tudom, mit láthatnak a rendezők rémálmaikban filmjük bemutatója idején, de ha rajzfilmen kellene megjelenítenem saját elképzeléseimet, hát habozás nélkül baltás embert festenék, aki rohanás közben súlyos csapásokat mér az előle menekülő, egyre fogyatkozó celluloidszalagra. Lehet, hogy ez az őskép csakis a kritikus tudattalanjában rejtőzködik és a rendező inkább toronymagas, hordószájú nyuszikkal álmodik rémeket. Szóval a baltás ember ott szunnyadozik a kritikus tudattalanjában, a kritikus mosolyog itt-ott, kezet fog ezzel-azzal, látszatra minden a legnagyobb rendben van, aztán ki tudja miért, talán az előző pár napi elfojtott rossz filmélmények feküdték meg a gyomrát, a baltás se szó, se beszéd, előjön, és elindul pusztító útjára. Elhatároztam, hogy ma nem engedek a baltásnak, maradjon csak nyugton a helyén, inkább tegnapi jó anyagokkal pótolom ki a mai sovány termést, mintsem hogy teljesen értelmetlenül olyan munkákat ostorozzak, amik még csak fel sem tudtak bosszantani.
Tehát balta nélkül. Igazán sajnáltam, hogy tegnap nem volt hely s idő, hogy kitérjek arra az érdekes kísérletre, amit Kenyeres Bálint folytatott színészeivel. A lakonikus című Tévéjáték leírásában az a tömör megjegyzés szerepel, hogy ez a film „Egy elfeledett műfaj felelevenítése” kíván lenni. Ezennel le kell lepleznem a tréfát azok előtt, akik még nem látták volna ezt az alkotást, és akik minden bizonnyal azt gondolják, hogy a sajtóanyag állítása merő tautológia, minden ilyen elképzeléssel szemben ugyanis a Kenyeres Bálint által felidézett műfaj nem a tévéjáték, hanem a pszichodrámán alapuló dokumentumfilm, mint amilyen Jean Rouch Emberi piramisa volt. A film tényleg úgy indul, mint egy elfuserált tévéjáték: mozgássérült házaspár vitatkozik egymással lepusztult otthonában, a férj a vacsorát követeli, a feleség panaszosan ellenkezik. Azt gondoltam ekkor, hogy Kenyeres saját előző művét, a Zárást parodizálja, mert ugyanaz a szegényvilág jelenik meg következetesen lerontva: képtelen az alaphelyzet, borzasztóak a párbeszédek, a zöld fényben úszó képek manírosak, a színészek, Végh Zsolt és Stefanovics Angéla pedig még rátesznek egy lapáttal erre az életidegen forgatókönyvre. De aztán egyszer csak leállnak, érkezik a rendezői instrukció, újrakezdik, megint leállás, jön már a rendező is, ordibál, provokálja a színészeit, akik egyre ingerültebbek lesznek, és megtörténik az a csoda vagy inkább rémálom, hogy a mesterkélt veszekedés valósággá lesz, Zsolt és Angéla ott a stúdióban tényleg egymásnak ugranak, a fiú megüti a lányt, a lány elrohan, majd utána jön a kibékülés, és az újabb felvétel. Kenyeres kísérlete nyers őszinteséggel mutat rá azokra a kirojtosodott határokra, amik dokumentum és fikció, élet és játék között húzódnak.
Van, hogy minden jószándék ellenére a rendezők maguk húzzák ki a baltát. Nemes Gyula egyenesen belerendezte a Papagájba, ahol is festékes fahasábokat és tévéket aprít darabokra. Lehet, hogy a filmrendezők lelkében is él a baltás? Mindenesetre a Papagáj öregembere és ifjú barátja nagy örömmel verik szét a tévét, és ez a gesztus felettébb hasonlatos Kenyereséhez, aki jó durván nekiesett a tévéjátéknak, hogy megmutassa, mennyire halott ez a műfaj. A Papagáj viszont az egyenes vonalú, logikus narráció köntösétől szeretne megszabadulni, nem kevésbé radikálisan. Az eredmény felettébb kétséges. Amikor ez a játékos, pusztító szellem olyan csodás szép képsorokat varázsol elém, amihez hasonlóakat egykor a Magatartásból elégtelen híres lázadás-jelenetébe rendezett bele Jean Vigo, amikor a Papagájban hull a toll és repül a csirke az égnek, gurul az égő kocsikerék, recseg a halfej, ropog a tányér, akkor örülök ennek a könnyed, játékos anarchiának, de amikor a történetben már az elejétől fogva nem értek semmit, mert szándékosan eltitkoltak az összefüggések, akkor persze nem értékelem ezt a fejetlenséget, rendet szeretnék magam körül, legyen több logikai kapocs, mondják el, ki az öreg, ki a fiú, mit akarnak, hová mennek. De nem, nem mondják. Ez az, amikor a rendező megragadja a baltát és visszaüt. Nesze neked, kritikus, nesze neked, néző.