Végjáték

A hétfői kisjátékfilmes vitán Horváth György részéről elhangzott egy kritikai megjegyzés a szegényekkel, a lecsúszottakkal foglalkozó filmekkel kapcsolatban, ami, ha jól értettem a félmondatos utalást, ezeknek a munkáknak az erejét vonja kétségbe. A hétfői kisjátékfilmes program, a K6 legfontosabb darabja Gothár Péter A leghidegebb éjszaka című alkotása volt, ami a Horváth György által felvetett probléma végiggondolására ösztönöz. Az előző napok kínálatából szemezgetve eddig gondosan kihagytam két filmet, amelyeket a kisjátékfilm-vita opponense teljesen jogosan Gothár munkája mellé sorolt, ezek pedig El Eini Sonia Kilakoltatás és Buvári Tamás Várjá’ Vlagyimir című alkotásai voltak.
Habár mindhármuk műve kapcsán ugyanaz a kérdés vethető fel, vagyis az, hogy miként lehet a nyomorról eleven és erőteljes filmet készíteni, a három rendezőt se generációs, se esztétikai kapcsolat nem fűzi össze. Gothár Péter évtizedek óta a magyar filmművészet egyik meghatározó egyénisége, El Eini Sonia jó tizenöt éve dolgozik a filmgyártás perifériáján, Buvári Tamás pedig mindössze pár éve fogott neki a filmezésnek. Közös viszont bennük az elesettek sorsa iránti érdeklődés és az, hogy ezt az érdeklődést valamilyen irodalmi alapanyag segítségével öntötték formába. Gothár Tar Sándornak a Lassú teher című kötetben megjelent novelláját dolgozta fel, Buvári a Godot-ból készített adaptációt, El Eini Sonia esetében viszont bajban vagyok, mert Pozsgai Zsolt író művét nem ismerem, ami a Kilakoltatás alapjául szolgált, ezért nem tudom megítélni a feldolgozás szempontjait. A másik két esetben viszont jól kivehetők az adaptációk irányai, melyek a két rendezőnél teljesen ellentétes irányba mutatnak. Míg Gothár Tar nyers és megrázó novelláját minél stilizáltabban, minél komédiásabban adja elő, addig Buvári a Godot elemelt alaphelyzetét és abszurd párbeszédeit a mai koszos és büdös valósághoz akarja lekötni. Gothár kimondottan színpadias feldolgozást csinál, amiben a harsány színészi játék, az eltúlzott jelmezek, a megkoreografált kameramozgások egységes kompozícióvá állnak össze. A kérdés csak az, hogy miért. Kissé tisztázatlan maradt, hogy miért kell Jenő sanyarú sorsát a novella érzelmesen mesélő hangja helyett groteszkben előadni. Mintha a kiindulópontul választott novella csak ürügy volna Gothár számára, hogy szituációba helyezve elvégezze a meghitt szó analízisét. Lehet, hogy az olvasmányélmény teszi, de én képtelen voltam ráhangolódni erre a vásári előadásmódra.
Buvári, bár ellentétes irányba indul, végül egészen hasonló eredményre jut mint Gothár: a vasútállomáson meghúzódó hajléktalanok a létezés abszurditásának szimbólumaivá válnak. Nekem viszont pont addig tetszett a Várjá’ Vlagyimir, amíg a Godot ügyesen átírt párbeszédei két hajléktalan diskurzusaként tudott működni. Pozzo megérkezése Mucsi Zoltán magyarosan brutális dumái ellenére az abszurdot is behozta a filmbe, és aztán már Buvári kevesebbet törődött azzal, hogy az erősen megemelt szövegeket és helyzeteket távol tartsa a filmjétől. A színészekből pedig már kezdettől fogva hiányzott a megjelenítőerő, hogy a testi létezés minden kínjával legyenek jelen a kamera előtt.
A Kilakoltatásban a színészek pontosan azzal küszködnek, mint a Várjá’ Vlagyimir esetében: minden igyekezetük ellenére lötyög rajtuk a lecsúszott emberek szerepe. Ráadásul a Kilakoltatás egy az egyben mutatja meg, hogy milyen borzalmas, ha elveszik a fedelet az ember feje felől. Az eredmény lesújtó, mert nem egymást maró nyomorultakat látok a vásznon, hanem azt, hogy hírneves és tehetséges magyar színészek ágálnak a kamera előtt, és azt játsszák, hogy ők most szegények. Gothár tudja ezt, ezért szándékosan rátesz még jó sokat a lapátra, hogy véletlenül se higgyük, hogy realistában próbálja eladni nekünk a történetét. Miközben El Eini Sonia és Buvári elvérzik a szegényembert alakító színész problémáján, Gothár megkerüli azt. Nem sokan voltak itt Magyarországon, akik ehhez a problémához igazán radikálisan mertek hozzányúlni. A hetvenes évek dokumentaristáin kívül talán csak Jeles András az, aki egyszer-kétszer már kielégítően megoldotta a kérdést. Itt az ideje, hogy mások is túllépjenek a tévéjáték végjátékán. Talán már itt is vannak. Már megszületett a Tévéjáték.