Nem kellett nagyon figyelmes járókelőnek lenni az elmúlt hónapokban, hogy az ember Budapest utcáin sétálva észrevegye azokat a színes és játékos vagy éppen erőszakos és sokkoló filmplakátokat, amelyek új arcokat, ismeretlen neveket hirdettek. Moszkva tér, Macerás ügyek, Nexxt, Pizzás – négy magyar elsőfilm egyetlen ősz idején, méghozzá csupa harmincévesnél fiatalabb rendező munkája.

Rövid idő alatt ilyen sok, ráadásul reklámmal alaposan megtámogatott premier azt jelzi, hogy a forgalmazók bizalmat szavaztak az új nemzedéknek. A Moszkva tér hetvenezres nézőszáma pedig azt bizonyítja, hogy nem tévedtek nagyot, mert Török Ferenc filmjében bizonyosan megtalálta saját hangját, saját történetét a moziba járó korosztály. Ilyen látványos sikerek mellett felmerül a kérdés: van-e valami közös ezekben a filmekben, hogy hoz-e magával valamilyen új érzékenységet és látásmódot a hetvenes években született rendezők nemzedéke?

Azt világosan kell látni, hogy nem csupán az említett négy alkotás az oka, hogy fiatal magyar filmről beszélhetünk, hanem a nagyközönség számára szinte elérhetetlen nagy- és kisjátékfilmek egész sora jelzi egy új nemzedék színre lépését.

Miért nincsenek ezek az alkotások a mozik műsorán? A fiatalok a korábbi generációktól eltérően rendkívül sok irányból próbálnak betörni a filmiparba: a filmrendező szakon végzetteken kívül vannak, akik a színház, mások a reklámfilmezés, megint mások az amatőrfilmezés felől érkeznek a játékfilmhez. A tenni akarás viszont közös bennük: nem hajlandók éveket várni különböző alapítványi támogatásokra ahhoz, hogy valóra váltsák elképzeléseiket. Miután az alacsony költségvetésű filmekben a nyersanyagon lehet a legtöbbet megtakarítani, elektronikára, illetve 8 mm-es és 16 mm-es filmszalagra forgatnak. Az olcsóság a bemutatáskor bosszulja meg magát: ezekből a filmekből moziban vetíthető kópiát készíteni többszörösébe kerül annak, mintha 35 mm-es szalagra dolgoztak volna. A kis- és nagyfilmek jelentős része így aztán videoszalagon végzi pályafutását, amire sem a nézők, sem a forgalmazók nem kíváncsiak.

Amilyen széttartó a fiatal rendezők iskolázottsága, szakmai pályafutása és filmjeik költségvetése, olyan nehezen vonhatóak egy kalap alá alkotásaik is. Elképzelhetetlen, hogy bármilyen nézetközösséget vállaljanak egymással, netán manifesztumot adjanak ki, mint az a németeknél dívott, vagy vállat vállnak vetve nekirontsanak a papa mozijának, mint a francia újhullámosok tették. Minden efféle látványos gesztus nélkül azonban mégiscsak nemet mondanak az előttük járó nemzedékek filmjeire, és talán éppen a hangsúlytalan tagadás az, ami, mint minden új hullám esetében, kirajzolja ennek a generációnak az arculatát. A mai huszonéves rendezők filmjeikben közvetlenül nem foglalkoznak sem politikai, sem történelmi kérdésekkel (mint az ötvenesek és az annál idősebb generációk), sem filozófiai, sem morális problémákkal (mint a harmincasok-negyvenesek). A most induló filmeseknek elsősorban a közönség meghódítása a céljuk, aminek érdekében nem riadnak vissza a hatáskeltő eszközöktől. Nem véletlen, hogy a magyar filmművészetben mindeddig csak jelzésszerűen megjelent és meglehetősen lenézett populáris műfajok (krimi, melodráma, thriller) dramaturgiája és a videoklipek, reklámok képi világa meghatározóvá vált a fiatalok műveiben. Korántsem mindegyikük akar horrort vagy krimit forgatni, ám nagy részük, szemben az idősebb nemzedékek arisztokratizmusával, igenis szórakoztatni akarja közönségét. A közönséget pedig a történetek, az izgalmas, vidám, ijesztő vagy éppen érzelmes mesék érdeklik. A fiatalok az egész emberiséget, az egész nemzetet, az egész generációt érintő témák helyett egyszerű, de hatásos történeteket akarnak elmesélni, amelyek azután – jó esetben – túlmutatnak önmagukon.

Érdemes ebből a szempontból górcső alá venni a Moszkva tér címűt, ami tulajdonképpen a legkonzervatívabb a fiatalok filmjeinek sorában. Török Ferenc a magyar kisrealista generációs film hagyományait folytatja tovább, van azonban egy óriási különbség az előképként kínálkozó Szabó István- és Simó Sándor-filmekhez képest: a Moszkva térből hiányzik a főhős sorsát vezérlő eszme, az egész generáció történelmi-politikai helyzetét érintő központi nagy gondolat. Török története és hősei ezért minden kívülről bevitt kényszer nélkül, szabadon futhatják be saját pályájukat, ami az elődökénél sokkal lazább, azaz egyszerre könnyedebb és üresebb filmet eredményezett. A Moszkva tér egyetlen kimondatlan – az egész film könnyedsége miatt azonban már-már tolakodó – állítása éppen az, hogy ezt a nemzedéket nem érdeklik az idősebbeket megosztó történelmi-politikai viták, hanem a személyes boldogulásról szól az életük.

Csak üdvös lehetne a magyar film számára, ha az új nemzedéknek a Moszkva térben tükröződő hozzáállása valóra válna, vagyis a történelmi parabolák és a bölcseleti igényű művészfilmek általános fogalmazásmódja mellett személyes történetek is megjelennének a honi mozizás vásznán. Sajnos ez az ígéret egyelőre kevés esetben teljesült. Két irányban hajlanak el a közérdekűen személyestől a huszonéves rendezők filmjei: az első esetben a média és a film hiperterébe ugranak át, a másik esetben egészen korlátozott érvényű személyes helyzetre fókuszálnak. Nézzük előbb az első esetet. A kortárs filmművészet egyik trendje, hogy szabadon használja a stílusokat, különböző tereket és időket vegyít gátlástalanul. A fiatal magyar rendezők, akik sokkal inkább kapcsolódnak a mozgókép jelenéhez, mint a múltjához, követik ezt a trendet és nem bíbelődnek a valóság aprólékos rekonstruálásával. A magyar hétköznapok „szürkesége” vagy éppen vérvöröse elől való menekülés érezhető filmjeikből, de nem az álmok, a fantáziák, a mesék lebegő terébe, mint a mai negyvenes rendezők esetében, hanem a magyar moziközönség számára a pesti utcáknál feltehetően otthonosabb hipertérbe, amit az amerikai film és média generál. Az egymástól fényévnyi távolságra eső Pizzás és Nexxt például egyedül abban osztozik egymással, hogy kibogozhatatlanul öszszekeveredik bennük a magyar és amerikai valóság képe. A Nexxt meghatározhatatlan nemzetiségű tévéshow-ja amerikai kultuszregények főhőseit lépteti fel, míg a Pizzás autója a Lánchídon és az Alagúton átsuhanva Manhattant idéző felhőkarcolók között robog. A televíziós műfajok és látványvilágok megidézése a Nexxt és a Citromfej esetében azonban nemcsak öncél, hanem a megfogalmazott médiakritika kiindulópontja is egyben.
(részlet)
Népszabadság