A díjakkal elárasztott Vezess helyettem (kritikánk itt) egyike azon kevés mozgóképes adaptációnak, aminek tényleg sikerült megragadnia a létállapotokat és emberi kapcsolatokat leginkább meditatívan, befelé fordulva, a köznapi és álomszerű helyzetek ütköztetésével bemutató író sajátos hangját. Hamaguchinak persze ehhez az is kellett, hogy a gyászoló és sofőrjének útközben kitárulkozó színész rövid történetét Murakami egy másik, Seherezádé című novellájával és Csehov Ványa bácsijával is jócskán kibővítse.
Vezess helyettem
Az 1949-es születésű Murakami Haruki napjaink legelismertebb japán írója, a posztmodern irodalom nagymestere, de való igaz, hogy legtöbb műve nehezen feleltethető meg a hagyományos film-narratívának: hősei köznapi, maguknak való figurák, akik jól megvannak saját, önmaguk által felépített világaikban, amit általában lehatárol a jazz, a whiskey, a főzés, a futás vagy az úszás szeretete, nincsenek különösebb ambícióik, romantikus kapcsolataiknak ritkán van boldog vége.
Gyakran megmagyarázhatatlan, szürreális dolgok bolygatják meg életüket, ők viszont csak sodródnak az eseményekkel, legyen szó egy macska eltűnése által kiváltott misztikus események sorozatáról (A kurblimadár krónikája) vagy egy mutáns birka felkutatásáról (Birkakergető nagy kaland). Szereplői karakterfejlődésen, látványos változásokon legfeljebb valahol legbelül mennek csak keresztül. Murakami néha csapongónak tetsző cselekményeit nehéz elmagyarázni, az általa megfestett hangulatokat, emberi viszonyokat azonban nagyon is könnyű átélni.
Murakami Haruki
Annak ellenére, hogy hazájának legmegbecsültebb irodalmi alakja, Murakami mindig is kívülállóként szemlélte a japán társadalmat, alkotásai leginkább a nyugati kulturális kánonból táplálkoznak. Fiatal korában az amerikai jazz és rock bűvöletében élt, Raymond Chandler, Kurt Vonnegut, Franz Kafka és a nagy orosz írók formálták képzeletét. Nem készült írónak, lemezboltban dolgozott, majd egy jazz-bárt üzemeltetett. Első irodalmi sikerei saját magát lepték meg a legjobban, regényeit azóta hazájában és világszerte is milliók olvassák, elhalmozzák rangos irodalmi elismerésekkel és minden évben úgy tűnik, hogy csak egy lépésnyire van a Nobel-díjtól.
Mindezek ellenére a japán és a nemzetközi filmszakma ez idáig elvétve próbálkozott csak az írásai megfilmesítésével, és mint az megfigyelhető, jellemzően akkor is kerülik életművének jelentős hányadát, a valóságtól elrugaszkodó, misztikus, vagy sci-fi elemeket tartalmazó műveit.
Hallgasd a szél dalát!
Murakamit 29 évesen, kedvenc csapatának baseball meccsén érte a hirtelen felismerés, hogy regényt akar írni. A lelátón született megvilágosodás első eredménye az 1979-ben megjelent, önéletrajzi ihletésű Hallgasd a szél dalát! című regény, ami egy szülővárosába hazalátogató tokiói egyetemistáról szól a nyári szünet idején. Az 1970-ben játszódó, laza szerkezetű elbeszélést leginkább az egészet átható nosztalgia teszi élvezetessé, ami tökéletesen megidézi bárki egyetemista éveit, amikor még képes volt éjszakába nyúlóan világmegváltó, alkoholtól feltüzelt beszélgetéseket folytatni a barátaival. A regény hiába nyert el több irodalmi díjat, írója utólag annyira csiszolatlannak érezte, hogy hosszú évekig nem engedélyezte, hogy angolra is lefordítsák.
Ōmori Kazuki 1981-es filmadaptációja hűen követi a névtelen főhős és régi barátja, egy feltörekvő filmrendező (a regényben még író), Patkány kocsmai eszmefuttatásait, párkapcsolati próbálkozásait, ám a korai regényhez képest is csapongó, hiányzik belőle a struktúra, ami képes lenne végig fenntartani a figyelmet a sokszor alig összefüggő epizódok között. A film se Japánban, se külföldön nem aratott sikert, manapság szinte be sem lehet szerezni a szigetország határain kívül, legalábbis hivatalos formában.
Filmvásznon nem követte folytatás, Murakami ugyanakkor nem engedte el a szereplőket, több folytatásban fűzte tovább a főhős és Patkány történetét (Flipper, 1973; Birkakergető nagy kaland; Tánc tánc tánc). Érdekes lett volna látni, mihez kezd a rendező azzal, ahogy Murakami a ciklus során fokozatosan eltávolodik a nosztalgikus realizmustól, és megérkezik a kézjegyének számító, mágikus-realista területre (ezt a határátlépést jól jelzi a különös Birkaember megjelenése a harmadik kötetben, de időközben maga Patkány is túlvilági lénnyé válik.)
Tony Takitani
Ichikawa Jun 2004-es, Tony Takitani című drámája precízen megragadja a magányt és elidegenedést, ami Murakami számos karakterének jellemzője. Az alapnovella címét egy Hawaii-on vásárolt, egydolláros szuvenírpóló adta az író számára, amelyen a rejtélyes név (valójában egy vesztes kampányt folytató politikusé) volt olvasható.
Főszereplője Tony (Ogata Issei, Edward Yang Családi kötelékek és Martin Scorsese Némaság című filmjének színésze) egy egykori hadifogoly és utazó jazz-zenész fia, aki folyamatosan magyarázkodni kényszerül a japán fülek számára idegennek csengő neve miatt. A magának való, technikai illusztrátorként dolgozó férfi szerelmes lesz egy nálánál fiatalabb ügyfelébe, a divat-bolond Eikóba, akinek meg is kéri a kezét. A lány hozzámegy, de idővel az állandó vásárlási kényszere beárnyékolja a kapcsolatukat. Tony megpróbálja rávenni a feleségét, hogy fogja vissza magát, de a kérésének beláthatatlan következményei lesznek.
Ichikawa ráérősen, minimalista jazz-zongora kísérettel bontja ki a befelé forduló főhőse lelki világát, kevés dialógussal, de tárgyilagos narrációval kifejezve az érzéseit. A lassan hömpölygő melankóliát enyhe abszurditással töri meg, hogy néha egy-egy színész több alakot is magára ölt. A Tony Takitani megjárta a Sundance-et, Locarnóban pedig a nemzetközi kritikusok díját és a zsűri különdíját is megnyerte, 2008-ban elhunyt rendezőjének legkiemelkedőbb alkotásaként jegyzik.
Isten minden gyermeke tud táncolni
Az Isten minden gyermeke tud táncolni eredetije Murakami tabudöntögetőbb novellái közé tartozik, az amerikai Robert Logevall 2008-as adaptációja viszont inkább silányságával bírja a nézőt pirulásra. A Los Angelesbe helyezett történet a város koreai negyedében élő Kengóról szól, akit különösen nagy méretű hímvesszővel áldott meg a természet. A férfi úgy tudja az anyjától, hogy az isten fia.
Egyhangú munkáját és szexuális kalandjait háttérbe szorítja az önkeresés, miután Kengo az utcán megpillant egy félfülű férfit, akiről azt feltételezi, hogy az igazi apja. Az első angol-nyelven forgatott Murakami-feldolgozás minden ízében hamisan cseng, híján van a szerző arányérzékének és a novella komplexitásának. Felszínessége, majd a bemutatót követő anyagi és kritikai bukása a legjobb példa arra, hogyan nem érdemes hozzányúlni a japán író munkáihoz.
A támadás a pékség ellen című 1981-es novella, és kvázi folytatása, az 1986-os A második támadás a pékség ellen több kisfilmet és antológia-szegmenst inspirált az évek során, közülük leginkább Carlos Cuarón 2010-es, szórakoztató rövidfilmjét érdemes kiemelni. A neves mexikói rendező, Alfonso Cuarón fivére, egyben az Anyádat is! társforgatkönyvírója Kirsten Dunst és Brian Geraghty főszereplésével vitte filmre a második abszurd szösszenetet, amiben egy házaspár fegyverrel pakol ki egy gyorséttermet – no, nem a kassza tartalmát, hanem az ételt viszik magukkal, mivel egy titokzatos, mindent átható éhség uralkodik el rajtuk.
A második támadás a pékség ellen
A vietnámi-francia filmes, Tran Anh Hung nagy fába vágta a fejszét, amikor úgy döntött, hogy Murakami első igazán átütő sikerét, az 1987-ben megjelent Norvég erdőt ülteti a vászonra. A 2010-ben bemutatott film a könyvhöz hasonlóan a kései 60-as évek diáklázadásainak közepén mesél egy nem hagyományos szerelmi háromszögről: egy drámaszakos egyetemista, Toru (A Halál lista című manga-adaptációk miatt hazájában akkoriban épp aktuális tinisztárnak számító Matsuyama Kenichi) szerelembe esik az öngyilkosságot elkövetett legjobb barátja párjával, az emocionálisan instabil Naoko-val, miközben egyre közelebb kerül egy életvidám osztálytársához, Midorihoz is.
Az elismert vietnámi művészfilmes poétikus stílusban, gyönyörű képekkel közelíti meg az alapanyagot (Ping Bin Lee, a Szerelemre hangolva operatőrének munkája). A karakterek emocionális sokszínűségét és a regény fülledt szexualitását viszont nem sikerül átmentenie, a sorstragédiához hasonlatos, keserű románc így melodrámai szintre süllyed. A film ennek ellenére lelkes fogadtatásban részesült, a Velencei Filmfesztivál versenyprogramjában mutatták be, később pedig három Ázsiai Filmdíjjal is jutalmazták.
Norvég erdő
A Hawaii-on játszódó Hanalei-öbölből 2018-ban készült filmváltozat. Matsunaga Daishi igényesen fényképezett függetlenfilmje egy egyedülálló bártulajdonosnőről szól, akinek a fiát halálos cápatámadás éri szörfözés közben. Az asszony ezután évente ellátogat a tragédia helyszínére, a címbéli öbölbe, ahol egyszer hírét veszi egy féllábú szörfösnek.
Mielőtt a piros Saab befordult volna a sarkon, a 2018-as Gyújtogatók érte el a legnagyobb kritikai sikereket a Murakami-filmek közül. A dél-koreai Lee Chang-dong (interjúnk itt) Hamaguchihoz hasonlóan egy alig negyvenoldalas novellát bővített egy két és félórás, hipnotikus remekművé. A misztikus thriller középpontjában egy szegény, vidékről felköltözött írópalánta, gyerekkori barátnője és a kettőjük közé ékelődő tehetős férfi kapcsolata áll, amit a lány titokzatos eltűnése bonyolít tovább.
Gyújtogatók
Chang-dong visszafogott, még áthatóan nyugtalanító hangvétellel dolgozik, és sokkal jobban kiélezi a gyanakodni kezdő főhős (Ju Ain) és a megnyerő, piromán hajlamú milliomos (Steven Yeun) párharcát, miközben megengedi a feltételezést, hogy az egész rejtélyt talán csak a féltékenység mozgatja. A rendező a saját hazájába helyezi a cselekményt, így nemcsak gyilkossági rejtélyként, hanem az osztálykülönbségek okozta feszültség lenyomataként is értelmezhető. Elég párhuzamba állítani a két főszereplőhöz köthető, fontos helyszíneket, az észak-koreai határt övező, üvegházakkal teli vidéket és Szöul fényűző Gangnam-negyedét. A Gyújtogatók számos sikere között a legjelentősebbet a cannes-i kritikusoktól kapta.
Cikkünk megjelenésének pillanatában még nem tudni, hogy a Vezess helyettem hány jelölését fogja tudni ténylegesen Oscar-díjra váltani, de az biztos, hogy a következő Murakami-adaptáció már a láthatáron van: a magyar származású Pierre Földes rendezésében egészestés animációs film készül Vak fűzfa, alvó nő című novelláskötetéből. És persze azon sem lepődnénk meg, ha előbb-utóbb valamelyik nagy streaming szolgáltató sorozat formájában próbálná meg feldolgozni Murakami egyik nagyobb lélegzetvételű művét, például a disztópikus 1Q84-et vagy az oidipuszi tragédiába oltott természetfeletti detektívregényt, a Kafka a tengerparton-t.
