Kormákur:"Minden filmem pszichoterápia"

Filmhu: Mit tudott hasznosítani a filmezéshez korábbi munkáiból, amikor színészként dolgozott, illetve színházi produkciókban vett részt?

Baltasar Kormákur: Az út, amit bejártam nagyon jót tett a személyiségemnek, pszichológiai értelemben is. Nincs szükségem pszichológusra, mert minden filmem pszichoterápia. Talán a legfontosabb az, hogy megpróbáltam beletanulni abba, hogy a lehető legőszintébb legyek minden szituációban, hogy sohasem szabad meghátrálni. Nem mondom, hogy „na ez most így elég jó”, amikor még nem elég jó, nem hiszek a megalkuvásban, az erőltetett kompromisszumokban. Az új munkámnál (Az Amerikában forgatott Inhale című film – a szerk.) is őszintének kellett lennem magammal, mert már adva volt a forgatókönyv, kérdéses volt, hogy így elvállaljam-e. Nehéz a harc a döntésig, de mindig akarom ezt a harcot, és most megnyertem a csatát. A legrosszabb, amit el tudok képzelni, hogy valami engedményt tegyek a siker kedvéért.

Filmhu: A természetnek mintha mindig külön szerepet szánna filmjeiben. Általában az emberhez kapcsolja: vagy egy ember áll az üres tájban, vagy egy épülettel, egy várossal látjuk, sohasem önmagában.

B. K.: A természet körülvesz bennünket, meghatározza, hogy milyenek vagyunk. A tájkép tulajdonképpen sokat elmond az ott élő emberekről, az érzelmeik tükre. Igazából sosem akartam a tájat expozícióként használni, vagy azért, hogy bemutassam az ország szépségét. Nem, fontos szerepet kell betöltenie a történetben. Nagyon szeretem a természetet metaforaként használni. Például a Fehér nászéjszakában, a fickó egy utópiában él, azt hiszi, ha kiköltözik a természetbe, minden megoldódik, megfejti az életét, egy másik nővel majd más lesz az élete stb. Itt tehát a sziget inkább egyfajta álomkép. Aztán visszatér a városba, és minden megy ugyanúgy, ahogy előtte. Ezzel az ábrázolással válhatnak igazán életszerűvé a filmek, így megvan a lehetőség, hogy valami nagyobbat mondjunk az életről, annál hogy milyen nehéz és borzalmas.

"Nem vonzódom a hősökhöz"

Filmhu: Filmjeiben mindig mikroközösségeket ábrázol. Mi vonzza ezek felé?

B. K.: Ezekben élek. De ha megnézzük, mondjuk Dosztojevszkijt, nála is azt látjuk, hogy még Moszkvában is, ami egy hatalmas város, mikroközösségek alakulnak ki. Akárhol is élünk, New Yorkban vagy Londonban, mindannyian ilyen közösségekben létezünk. Egyébként pedig azért is érdekelnek a kis közösségek, mert számomra a karaktereken keresztül ezek alkotják a legjobb metaforát az egész társadalom bemutatására. Hiteltelen lenne, ha izolálódott, steril embereket próbálnék bemutatni.

Filmhu: Főhősei mindig bizonytalan karakterek - bár a felszínen magabiztosnak mutatják magukat, valójában nincs mire támaszkodjanak, és igencsak magányosak. Miért választ mindig ilyen figurákat?

B. K.: Ez a jellemzés tökéletesen illik rám - talán magabiztosnak tűnök, de nem feltétlenül vagyok az. Azt hiszem a többség másnak mutatja magát, mint amilyen. Nem szeretem a Superman-típusokat, és nem is érdekelnek. Nem vonzódom a hősökhöz. A kis hősökhöz annál inkább, sohasem a nagy változások érdekelnek, hanem a kis fejlődések, mint a Vérvonalban. Ahogy kialakul valamiféle kapcsolat apa és lánya között a film végére. Nem akartam semmi összeborulást és közös sírást, már az is fejlődés, hogy egymásra találnak. Tesznek egymás felé egy lépést.

Filmhu: Igen, a főhősei mind keresik a boldogságot, valamiféle változás be is következik, de ez nem jelenti azt automatikusan, hogy jobb is lesz az életük. Nem hisz a valódi változásban?

B. K.: Sosem hittem a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” jellegű befejezésekben, már gyerekkoromban is tudtam, hogy ennek semmi értelme. Az embereknek az életükben és a kapcsolataikban túlzottan nagyok az elvárásaik - szerintem ez a legrosszabb, amit tehetnek. Ugyanakkor a filmjeimben meg akarom mutatni a reményt is. Hiszen van remény arra, hogy jobbra fordul a helyzetük. A Fehér nászéjszakában is, habár a férfi élete legnehezebb pontjáról indul, de eljut egyfajta újrakezdésig, még ha ez nem is az ő érdeme.

"Nem hiszek a megalkuvásban, az erőltetett kompromisszumokban"

Filmhu: Több filmjében is fontos helyet kapnak régi fényképek, habár a cselekményt nem befolyásolják. Mi a jelentőségük?

B. K.: A családi kötődések jelentőségét húzzák alá, mindegyik filmemben hangsúlyosak a vérségi kötelékek. Tulajdonképpen az elmúlást igyekeznek jelképezni, és az idő értékére hívják fel a figyelmet. Mint sok más alkotó, én is szeretném megörökíteni a pillanatot. A Vérvonalban mellesleg látható a saját gyerekem képe is.

Filmhu: A Fehér nászéjszakában a vágással és a szerkesztéssel egyértelművé teszi, hogy két idősíkon halad a történet, amíg a Vérvonalban egészen a végéig nem tudjuk, hogy valójában több szálon futnak az események. Miért a váltás?

B. K.: Először is soha nem indulok ki a korábbi filmjeimből, ha egy újat forgatok, s ez rendben is van így. Elhatároztam, hogy megcsinálom Csehov Ivanovját. Kérdezhetnék: Miért? Ez a legrosszabb darabja, de nem érdekel, van benne valami. Azt gondoltam, tegyük olyan érdekessé, amilyenné csak tudjuk - arról is szól mindez, hogy legyőzzem magam. Az alapprobléma, hogy hogyan tudom ezt érdekessé tenni. Nem csinálhattam meg lineárisan, azt éreztem, hogy úgy kell kezdődnie, hogy a férfi a lehető legrosszabb szituációban van. Feleségül készül venni egy nőt, de valójában az egészet nem is akarja annyira. És ebből a helyzetből kell kitalálnia valahogy.

A Vérvonalnál az alap egy jó könyv volt, de maximum tévére lehetett volna alkalmazni a struktúrája miatt. Ha végignéztük volna, hogy valaki megöl valakit, aztán kinyomozzák, hogy ő tette, az senkit nem érdekel, de ha úgy oldjuk meg, hogy a nézőnek eszébe sem jut, hogy itt a nyomozás párhuzamos a korábbi eseményekkel, máris egészen más a helyzet. Ezt még nem csinálták filmen. Két idősík, de fogalmad sincs róla. Sokat vitatkoztak velem a producerek, hogy nem ez a legjobb verzió, de mondtam, hogy nem érdekel, izgalmas, csináljuk meg, aztán persze imádták, ez lett a legnagyobb siker Izlandon, nagyobbat robbant, mint a Titanic.
 

"Nagyon szeretem a természetet metaforaként használni"

Filmhu: A Fehér nászéjszaka olyan, mintha összeházasította volna a Vérvonalat és a 101 Reykjavíkot. A történet egy része tragikus, tele van ugyanakkor humoros betétekkel. A vígjátékos vonalat tovább erősíti, hogy a film főszereplője a 101 Reykjavík főhőse.

B. K.: Igen ezen én is tűnődtem, mintha a 101 Reykjavík főhősét követnénk tovább, elment egyetemre, tanár lett, és még mindig nem találja a helyét. Hasonló a problémája is, két nő közé szorult. A főszereplő sráccal egyébként ugyanaz esett meg, ami a filmbeli karakterével: félrelépett, a bemutató után két héttel derült ki, hihetetlen volt. Valahol ez a karakter is én vagyok, amikor először olvastam az Ivanovot, azonnal az az érzésem támadt, hogy ezt rólam írták.

Filmhu: Legújabb munkáját Amerikában készítette el. Milyen benyomásokat szerzett?

B. K.: Kizárólag jó élményeim vannak, nagyon szerencsésnek tartom magam. Mindenki nagyon segítőkész volt, sok más európai rendezővel ellentétben nem voltak olyan rossz élményeim.