Lovas Rozi: Most nyáron diplomáztam a Kaposvári Egyetemen, mi voltunk az első egyetemi évfolyam, előtte egy évet jártam az ELTE olasz szakára és kettőt a filmelméletre. Nekem lassan jött a tudat, hogy ezt szeretném csinálni, nem volt az, hogy kétévesen a karácsonyfa alatt táncoltam volna és mulattattam volna a családot, nem ilyen klasszikus a történetem. A gimnáziumban kezdtem a színészettel ismerkedni, nyilván az érdeklődésem megvolt előtte is, mert mindig nagyon szerettem a színházat. Az első olyan színházi élményem, ami annyira elvarázsolt, hogy legszívesebben a színpadon lettem volna a nézőtér helyett, az a Hedda Gabler volt Básti Julival a Katona József Színházban. Nagy hatást tett rám az alakítása, de még nem mertem belegondolni, hogy én is ezzel foglalkozzam. A Városmajori Gimnáziumban, ahová jártam, elég jó színjátszó kör volt, meg volt egy lány, aki máig nagyon jó barátnőm, egyébként rendező szakon végez nemsokára Erdélyben, ő vezette a csapatot, és akkor keveredtem bele az egészbe, de még mindig nem túl komolyan. Aztán beadtam a jelentkezésem Kaposvárra meg a Színműre is, de még nem született meg bennem az az elszántság, illetve döntés, hogy ezt fel merjem vállalni, az pedig egyből érződik az emberen. Így az érettségi utáni harmadik évben kezdtem el a pályát, de örülök, hogy érettebb fejjel, minimális önismerettel kerültem bele, így nem voltak törések az öt év alatt.
Legszívesebben a színpadon lettem volna a nézőtér helyett Fotó: Valuska Gábor
filmhu: Támogatta valaki a környezetedben ezt a váltást?
L. R.: Nem nagyon. Eleve akkora a verseny, hogy nem nagyon szoktak könyörögni azért, hogy valaki színész legyen, ráadásul köztudottan nem egy egyszerű, nyugalmas és kiszámítható pálya, nem lehet arra építeni, hogy mindenképpen meg fogok tudni élni belőle. Főleg ilyen szempontok miatt a szüleim például nem nagyon szerették volna, hogy ezzel foglalkozzam. Apukám volt az, aki harcosan ellenállt mindvégig, persze ez most már változott, de még mindig támogatná, hogy emellett mást is csináljak, hogy ne kelljen félnem attól, hogy egyszer csak nem lesz elég munkám. De nekem ez a teljes életemet kitölti, ha nem ezt csinálnám, akkor szinte tök mindegy lenne, mivel foglalkozom.
filmhu: A kaposvári szerepek közül volt valamilyen szívügyed, amit nagyon szerettél?
L. R.: Kaposváron nem félévekre, hanem trimeszterekre van osztva az év, és három fő vizsga van három különböző rendezőtanárral. Az utolsó két év már főleg gyakorlattal telik, és aki tud, már a negyedik évtől elmegy színházakhoz gyakorlatra, nekem az ötödik év már egyáltalán nem Kaposváron telt. Nem tudom kiemelni egyiket sem, mert még nem is igazán szerepek voltak ezek, mindegyik trimeszterben egy bizonyos dologra helyeztük a hangsúlyt, például hogy karaktereket boncolgatunk, vagy a mozgásra figyelünk, alakításokról még nem nagyon beszélhettünk, inkább tréningezésekről és műhelymunkáról. Mohácsi János volt az osztályfőnökünk, de dolgoztunk többek közt Babarczy Lászlóval, Balikó Tamással, Znamenák Istvánnal, Uray Péterrel, Anger Zsolttal.
Nem a hagyományos színházi keretek között
filmhu: Mi volt a diplomamunkátok?
L. R.: Azt a darabot Shakespeare Vízkeresztje alapján csináltuk Mohácsi Jánossal, nagyon érdekes volt, mert közösen átírtuk a történetet, saját magunkra szabtuk a szerepeket, sőt még új karakterek is kerültek bele. Az egész nem a hagyományos színházi keretek között valósult meg, hogy van a színpad meg a nézőtér, sőt nem is zárt térben, hanem szabadtéren adtuk elő. Kaposvár mellett van egy Petörke nevezetű hely, Bárdudvarnok falu közelében, egy dimbes-dombos rész egy tó partján, ahol van egy házikó, ami az egyetemé. Fantasztikus élmény volt, hogy a természet adottságait használhattuk ki, eljátszottuk effektíve a hajótörést, ott volt a föld mint anyag, a fű, a fák, az erdő volt a takarás. Váltva játszottam szerepeket, voltam Mária és Viola is. Még korábban rájöttünk, hogy az osztályban sokaknak van a zenéhez affinitása, amit itt is kihasználtunk. Egy korábbi zenés trimeszterben Cseh Tamás-dalokat dolgoztunk fel, és csináltunk abból egy koncertet, ami nagyon sikeres lett, még Amerikában is voltunk vele. Ezen felbuzdulva lett egy következő koncertünk, ahol Európa Kiadó, Bizottság és hasonló zenekarok számait dolgoztuk fel, és közben, aki nem tudott hangszeren játszani, az is megtanult, így a diplomamunkánk is zenés előadás lett, én fuvolán játszottam benne.
filmhu: A Miskolci Nemzeti Színházhoz hogy kerültél, ez az első éved ott?
L. R.: Igen, ez az első diplomás évadom, előtte voltam gyakorlaton Kaposváron, Pécsen, a Magyar Színházban, a KoMa Társulatnál, a Játékszínben. Miskolcon a Kiss Csaba igazgató által vezetett csapat nyerte meg idén a pályázatot, és teljesen megújították a társulatot, sok fiatalt is hívtak, és nagyon jól esett, hogy engem is rögtön megkérdeztek, lenne-e kedvem ott dolgozni. Aztán Kiss Csaba nagyszerű szerepeket kínált, és éreztem, hogy nagy a bizodalma bennem, és tetszett az új társulat is. Egyébként nem szívesen távolodom el Budapesttől hosszú időre, mert itt érzem otthon magam, de megérte Miskolcra menni. Erre az évadra szerződtem oda, négy darabra, de aztán szívesen maradnék független, mert fontos új emberekkel, újféle gondolatokkal találkozni, úgy lesz egyre tapasztaltabb és egyre jobb az ember.
Lovas Rozi a Tom Jonesban
filmhu: Miskolcon most az Úri muriban játszod Rozikát és A vágy villamosában Stellát. Hogy érzed magad ezekben?
L. R.: Igen, és ezek mellett lesz még majd idén a Hamlet és a Játszd újra, Sam! Az Úri muri nagyon jó próbafolyamat volt, Keszég Lászlóval most dolgoztam először, de nagyon megszerettem. Színészközpontúan gondolkodott, mivel színész is, hagyott minket próbálni, végiggondolni a részleteket, szabad szellemben próbáltunk. Komoly elképzeléssel jött, de közben nagyon jó humora van. Nagyon sokan vagyunk a darabban, de teljesen összetartó volt a csapat már a legelejétől. Nincsenek egyébként szerepálmaim, de Rozika szerepét nagyon szívesen játszom el. A vágy villamosa egész másféle folyamat volt, már csak a kevés szereplőből, a zártabb kamara jellegéből adódóan is, Kiss Csaba rendezővel főleg a háttértörténet kidolgozásán munkálkodtunk sokat.
filmhu: A két új bemutatóban milyen szerepeid lesznek?
L. R.: A Hamletben Opheliát játszom majd, azt is Kiss Csaba rendezi, a Játszd újra, Sam!-et bevallom, még nem ismerem, de mivel egy központi férfiszerep köré épül a cselekmény, valamilyen kis epizódszerepem lesz benne, azt februárban kezdjük majd el.
filmhu: A Nejem, nőm, csajom előtt játszottál már nagyjátékfilmben?
L. R.: A Made In Hungáriában volt egy picike szerepem, mi voltunk a lánycsapat a fiúk körül, úgyhogy nem mondható igazán szerepnek, de sok napot forgattunk, és az volt az első olyan élményem, hogy egyben láttam egy nagyjátékfilm működési mechanizmusát. A Nejem, nőm, csajom az első, ami nagyjátékfilmben nagy szerep.
Karasz Karolina képei Lovas Roziról itt
filmhu: Hogyan kaptad meg ezt a nagy szerepet?
L. R.: Felhívtak konkrétan erre a szerepre, és nagyon emberi volt a casting, ott volt a rendező is, ami nem mindig fordul elő, volt idő felkészülni rá, átbeszéltük a szöveget, elmondta, hogy ő mire gondol, aztán utána sok hét eltelt. Egy idő után le is tettem róla, de aztán felhívtak újra, hogy jöjjek vissza, addigra a filmbeli partnerem, Mészáros Béla már fix volt, és meg akartak minket nézni együtt. Aztán másnap szóltak, hogy én leszek, annak nagyon örültem.
filmhu: Hogy ment a váltás a színházi munkáról a filmezésre, volt valami nehézséged benne?
L. R.: Nehézség nem annyira, az elején volt párszor, hogy figyelmeztetett Szajki Péter, hogy a játékban nem kell olyan sok. Mert hát ott állt a térben az egész stáb, az operatőrtől a hangosítóig, és eleinte valahogy ösztönösen az jött belőlem, hogy mindenki hallhassa, amit mondok, vagy láthassa, amit csinálok, ezért kicsit nagyobbak voltak a gesztusok is, de ez hamar elmúlt.
A közös trauma közelebb hozza őket Fotó: Valuska Gábor
filmhu: Milyen volt Péterrel dolgozni, hogyan instruált, miket mondott a szerepedhez?
L. R.: Nem hangzott el végig egy hangos szó sem, nem volt feszültség, és érezhető volt, hogy az agyában folyamatosan járnak a gondolatok az egésszel kapcsolatban, még ha nem is mondott mindig mindent ki. Sokat instruált, de inkább apró, finom dolgokat. Nem okozott gondot, hogy azt csináljam, amit szeretne, mert mindig értettem, hogy mit akar. Egy olyanra emlékszem, amikor mást gondoltam volna, hogy amikor otthon vagyunk a párommal, és lehuppanok mellé, felraktam a lábam a mamusszal az asztalra. Erre Péter azt mondta, hogy ilyet nem csinál az ember, pedig szerintem simán belefért volna. De ez apróság, és a partnereimmel, Bélával, Kovács Patríciával és Schmied Zolival is nagyon élvezetes volt a munka, végigröhögtük az egészet, már az elejétől egymásra hangolódtunk, és jól esett, hogy elfogadtak. Ahogy együtt játszottunk, azon is éreztem a bizalmukat felém.
filmhu: Merítettél valahonnan inspirációt a szerephez? Hogyan tudtad megragadni a karaktert?
L. R.: Elsősorban nyilván magamból, hogy én hogy reagálnék, de azt hiszem, távol áll tőlem, hogy belerángassanak valami olyanba, amit nem akarok, ráadásul kiakadtam volna már az elején, hogy ha négyesben akar a párom egy éjszakát eltölteni, akkor miről beszélünk, miért akarunk egyáltalán összeházasodni. De bele tudtam magam képzelni, inkább a szeretet, a megértés, a jót akarás oldaláról. A görcsös ragaszkodás, hogy minden úgy legyen, ahogy elképzeltem, az nincs meg bennem, és hamarabb észrevenném, hogy valami baj van a kapcsolattal. Egyébként beszélgettünk róla, hogy ezután az eset után hogy folytatódhat Szilvi és Bálint története, és én el tudom képzelni, hogy akkora törés azt látni, hogy a vőlegényem gülü szemekkel rácuppan egy másik nőre, hogy ezután már sosem lesz igazán jó ez a kapcsolat, még ha benne is maradnak. De mivel nem tökéletes harmóniából indul ki az egész, az is lehet, hogy a közös trauma közelebb hozza őket. Felvettünk egyébként eredetileg egy olyan jelenetet is, ami végül nem került bele a filmbe, hogy bevisszük Bálintot a kórházba, és ott ülünk Emmával, a másik lánnyal, mindketten magunk alatt vagyunk, és kiderül, hogy Emma sem szívesen csinálja ezeket a párcseréket, én pedig lehúzom a gyűrűt az ujjamról. De aztán mégis hazamegyek Bálinthoz.
filmhu: Mit vársz ettől a filmtől, kedvet kaptál a filmezéshez?
L. R.: Azt hiszem, nem élek álomvilágban ezzel kapcsolatban, nem tudom, hogy régebben simább volt-e az út, de most nagyon nehéz, és rengeteg egyéb dologgal is meg kell küzdenie a szakmának. Például azzal, hogy felhígult, arra gondolok, hogy televíziós vetélkedőkből, tehetségkutatókból, showműsorokból kerülnek színpadra emberek csak azért, hogy bejöjjön a néző, és nem feltétlenül azért, mert értéket vagy tehetséget tudnak felmutatni, a tévével ilyen szempontból nehéz felvenni a versenyt. Persze megfordult a fejemben, hogy ezt a filmet majd megnézik sokan, talán a filmesek közül is, és ezáltal megismernek, könnyebben hívnak el castingra, de nem gondolom, hogy innentől kezdve minden szuper lesz, mert gyanítom, hogy nem erről van szó. Azt remélem, hogy egyre jobb leszek, és a vágyam az, hogy a munkám eredményeként legyek ismert. A filmezésbe egyébként szerelmes vagyok, úgyhogy nagyon jó lenne minél többet forgatni, de látom, mennyire kevés film készül, és hogy a befutott filmszínészeknek is kevés feladatuk van. De talán egyszer ez majd átfordul, és akkor szeretnék ott lenni a nevek között, akiket szívesen hívnak. Szeretnék rengeteg feladatot, hogy legyen sok izgalmas és fontos ügy, amiben részt vehetek, fontos emberekkel találkozhassak, akiktől sokat tanulhatok, és akikkel hogyha együttműködünk, akkor valami újat és jót tudunk adni.
A Nejem, nőm, csajom előzetese
