A. I.:- Képzőművész, performer vagy, filmekben játszol és filmeket csinálsz. Sőt, alapvető filmeteket, a Jégkrémbalettet, te írtad. Miként szólal meg benned külön-külön ez a sokfajta tevékenység?

fe L. L.: - Alapvetően képzőművész vagyok. Olyan képzőművész, akit a költészet motivált fiatalkorában. És filmeken nőttem fel. Kecskeméten sokat jártam moziba, és nagyon sok filmet néztem meg filmklubokban is. Később a képzőművészet lett a területem, és az ad egyfajta lehetőséget, hogy nyissál különböző dolgok felé. A mozgóképkészítésre csak akkor volt lehetőségem, amikor kicsit idősebb lettem.
A zene, a hang ugyanis, számomra nagyon vizuális és költői jelenség. Amikor annak idején, a nyolcvanas évek elején, elkezdtük a Bizottságot, akkor jött az a motiváció, hogy csináljunk filmet vagy videót erről a zenéről. Feljöttek azok a lappangó érzelmek, érzetek, amelyeket fiatalkoromban a filmmel, a mozival kapcsolatban átéltem, és így született meg bennem az elhatározás, hogy filmeket is készítsek. Hogy azt a komplexitást, amit a film tud, egy irányba sűrítsem magamban.

- Mi az a komplexitás, ami megkülönbözteti számodra a filmet, attól a komplexitástól, amit a többi tevékenységedben megkapsz? Tudniillik, olyan alkatnak ismerlek, aki mindenben a teljességet keresi.

- Természetesen, így van. A filmkészítés azonban - ellentétben a képzőművészettel vagy a költészettel - kollektív munkát igénylő folyamat. A zene is inkább közösségi munka, de a film abszolút az. Szeretem megélni azt a lehetőséget, hogy barátokkal hozunk létre egy közös művet, egy mozgó, áramló költészetet, egy olyan vizualitást, aminek ebben a közös munkában van a lényege. A filmet ugyanis, nem elég csak kitalálni. Meg is kell valósítani, és a megvalósítás folyamán találkozik az ember azokkal az adottságokkal, amelyek következtében kollektív munka gyümölcse lesz az a mozgókép, amit létrehoz.

- Hogyha végiggondolom azokat a tevékenységeket, amelyeket folytatsz, mindig az az érzésem, hogy a gesztusaidban, a szemléletedben és a magatartásodban megengedőbb, engedékenyebb, lágyabb vagy a filmjeidben, mint képzőművészként vagy pedig íróként.

- Valószínű. Illetve, a filmben átdimenzionálódnak egy kicsit a dolgok. Mivel ez egy kollektív és pénzigényesebb dolog, mint a magányosan készülő művek, ezért más rostákon megy át az elképzelés a megvalósulás felé, és talán ettől válik egy kicsit lazábbá, visszafogottabbá. Ilyenkor az úgynevezett alkotótársakkal ütköznek össze különböző ízlésbeli elképzelések, és nem engedékenyebb lesz az ember, hanem átlát különböző megérzéseket vagy ítéleteket, és ha ezek jó és helyes arányban vannak benne a filmben, akkor végül is kijön az, amit eredetileg elképzelt. Egyébként, ez nagyon érdekes alkotói folyamat. Én még soha nem tudtam, és nem is akartam olyan filmet csinálni, amit leírtam papíron, hogy azután fogjuk a kamerát, hogy egy az egyben felvegyük, mert rengeteg előre nem látható és nem kevésbé fontosnak tűnő mellékkörülmény adódik az alkotási folyamat során. Például, nem tudod azt a helyszínt megtalálni, amelyikre gondoltál, mert arra nincs pénz, és meg kell elégedned egy másikkal. Ott persze, már másképp látod a szereplők mozgását, mint ahogy az a papíron és a fejedben megvolt. Tulajdonképpen mindvégig alakul a dolog. Benned, a kamerában, illetve az optikában, a rögzített anyagban is. Azok a mellékkörülmények, amelyek nem tűnnek igazán fontosnak, bele tudnak szólni az alkotás folyamatába. Én szeretem azokat a helyzeteket, amikor improvizálni kell. Amikor egy másik szituációt kell létrehozni a kitalált helyett, de úgy, hogy az elképzelés lényege azért benne legyen.

- Szerintem ez a filmjeidnek és a színészi munkádnak a jellegzetessége. Benne van minden tevékenységedben. Akár énekesként, akár performerként gondolok rád, mindig a szakadék szélén sétálsz. Vállalod a bizonytalant.

- Így van. Ez talán azzal függ össze, hogy azt tapasztalom, manapság, a huszonegyedik század elején, a művészet már olyan kiegyensúlyozott természetű, hogy tulajdonképpen majdnem csak jó dolgok születnek. Leszámítva egy pár igazán rosszat. Én viszont néha még a rosszat is jobban szeretem, mint ezt az átlagos szintű jó művészetet, mert ez nem ad nekem igazi energiát. Ha egy igazán jó filmet, képet látok, vagy könyvet olvasok, az biztosan átad egy csomó energiát. A művész, aki létrehozta, hihetetlen mennyiségű energiát ölt bele, és ez az energia, ha fogékony vagy rá, a tied lesz és visszahat rád a saját művészeteden keresztül. Tovább adhatod az energiát.
Azt tapasztalom, hogy a mostani, kiegyensúlyozott-természetű művészeti életben és a filmek világában az alkotók inkább profik akarnak lenni, és nem az Istentől kapott energiájukat akarják beleadni a műveikbe. Különböző ízlések, trendek és stílusok, szisztémák valamilyen mondvacsinált vagy talán, ideologisztikusnak nevezhető minőségét akarják belehozni, ami jelentheti azt, hogy megnézed, és talán nem is felejted el, csak egy hosszabb idő után, de nem kapod meg azt az energiát. Én viszont még mindig ott tartok, mint fiatalkoromban; hogy bele akarom adni az energiát. Bele is fogom adni, amíg csak élek, mindazt amit átadni gondolok magamból, mert egyedül ez a dolog ment meg az elsatnyulástól vagy attól a középszerűségtől, ami lehet akár kvalitásos középszerűség is, de engem nem érdekel, és nem is érdekelt.
Ugyanakkor, az esendő, a csúnya, a rossz, ami tulajdonképpen, valódi emberi esendőségből származik, meg tud hatni, mert azokban is érzem az energiaveszteséget, a hiányt vagy az energiatöménységet. Jelenleg viszont a stagnálást érzem. Az energiák stagnálását.

- Nem gondolod, hogy ez a stagnálás abból fakad, hogy az általad is megidézett alkotásokat létrehozó figurákat, önző módon, többnyire az eredmény érdekli, nem pedig a folyamat? Annak a művészetnek pedig, amiről mi beszélünk, a lényege a folyamat.

- Igazad van. Én is azt gondolom, hogy azokat az embereket az eredmény, illetve valamilyen fajta, az eredményhez kapcsolódó versenymozgalom érdekli. Öntudatlanul vagy tudatosan egy hihetetlen verseny résztvevői lettünk, amihez produkálni kell az eredményeket. Olyan eredményeket, amelyek egy kicsit mindig jobbak, mint az előző eredmények. Ez a trend ahhoz vezet, hogy megszületnek ugyan az eredmények, de nem a folyamatok alapján, hanem „bakugrásokban”…

- Az egyik nóvum számomra az utóbbi fél évtized képzőművészetében, illetve abban a képzőművészetben, amit te csinálsz, hogy azok a figurák, hősök, akiket ábrázolsz, olyanok, mintha szerepelnének. Mintha az élet olyan lenne körülöttünk, amelyhez nem ránk, a személyiségünkre van szükség, hanem arra, hogy a mások által diktált szerepet képesek vagyunk-e eljátszani, mondjuk az autóbuszon, a metrón vagy bárhol.

- Erre kényszerít ez a kor. Nem szívesen megyek bele, mert elegem van már belőle.
Megéreztem a saját életemet. Megpróbálom eljátszani, minden megjátszás nélkül, hogy ne legyek megfelelő valójában. Már nagyon nehéz hibázni, mert mindig van egy kis elnéző mosoly, hogy „óh, most biztos hülyéskedik”. Pedig arról van szó, hogy az ember igyekszik önmagának megfelelni, és nem másoknak. Ez a lényeg. Önmagamnak szeretnék megfelelni, hogy illessen meg az a méltóság, ami tulajdonképpen, meg kellene, hogy illesse az embert.

- A beszélgetésünket megelőző este ment a tévében a Jégkrémbalett. Milyennek látod most?

- Sokkal jobbnak, mint régebben. Annak ellenére, hogy a hibáit és a készítésének a körülményeit jól ismerem, és nem nagyon szoktam megnézni régebbi filmjeimet.
Ez azért volt érdekes számomra, mert egy zenei élményre vágyva néztem újra. Ugyanis, a zenéinket sem szoktam hallgatni. A Bizottság zenéjét már Isten tudja, hogy mikor hallottam utoljára. A zene miatt csináltuk a filmet, amiatt is néztem újra – és tetszett. Rájöttem, hogy nem avult el. Akkor úgy gondoltuk, hogy ez progresszív zene, és szerintem a mai napig is az. Jó volt a számokat, a zene lüktetését, meg azokat a belső és külső transzokat újraélni, amiket a nyolcvanas évek elején csináltunk, gyakorlatilag már majdnem húsz évvel ezelőtt. És közben újra megszerettem a barátaimat.

- Nyilván nem nézed újra a saját filmjeidet sem, vagy nem sokat.

- Nem igazán. Nem tartom magam filmrendezőnek, olyan értelemben, hogy az a filmrendező, aki kitalálja a dolgokat és utánajár, megszerzi a pénzt. Ennél lazább, kényelmesebb és más beállítottságú vagyok. Pontosan azért nem csinálok napról-napra filmet, mert nem akarom azt a tortúrát végigjárni, ami a filmkészítéshez, pénzszerzés szükséges, mert kikészíti az embert, és akkor már nem tud azzal foglalkozni, amivel szeretne.
Mindig csak adott szituációkat fogadok el. A szerencse is segít, mert nem kell kínos, kényelmetlen helyzetekbe belemennem. Azt, hogy filmkészítő vagyok, már jobban el tudom fogadni. Azért, mert úgy gondolom, hogy azok a dolgok, amik megszületnek bennem, időnként meg is valósulnak. Bár nem nagyon nézem meg a filmjeimet, de valahol belém épülnek a munka folyamán, a vágás, a zenekeverés folyamatában. Amikor, most például, Szirtes Jánossal készítünk egy filmet, amiben te is szerepelsz, Tabula rasa (Tiszta lap) munkacímen, és zajlik egy gyártási folyamat, azaz készül a film, akkor belül azért végignézem azokat a filmeket, az Önuralomtól a Neoszarvasbikáig vagy az Ádám, Éva és Joeig vagy a kisebb videórövidfilmjeimig, mert így szűrök le tapasztalatokat. Hogyan készült az a film? Milyen volt ott a motiváció? Milyenek voltak a lehetőségek? Milyen kamera, milyen lámpák, milyen szereplők álltak rendelkezésre? Belül lemegy bennem a film, kiszűröm a tapasztalatokat, és most már meg lehet oldani hasonló típusú kérdéseket; másképp. Ezekből a belső filmezésekből, kis tapasztalatokból gyűjtök, és megpróbálom az új folyamatban elkerülni a hasonlóan kínos vagy sikertelen kísérleteket. Persze, az a jó az életben, hogy mégis hozza a buktatókat és az apró örömöket, amikkel túlteszed az egészen magad, és hogyha megszületik a film, akkor elérkezik, ha nem is a nirvána, de egy olyasfajta állapot, amiben kezdődhet a szemlélődés és a tűnődés az elkészült munkáról. Ott már nem zavarnak a körülmények, csak a mű van. Azt kell szemlélned, azon kell tűnődnöd, hogy magad számára is eldöntsd: végül is érdemes volt-e megcsinálni, vagy jobban kellett volna megcsinálni, még szabadabban kellett volna szárnyalni? Arról van szó, hogy az embernek mindig merésznek kell lennie. Meg kell a felmerülő szabadságpontokat érintenie, el kell azokat érnie, mert, ha már erre sem képes, dugába dől minden, amit csinált.