Egyszerre betonbiztos reklámarc, köztiszteletben álló ex-focista, népszerű elnök-helyettes
A ’90-es évek óta drogproblémákkal küszködő „Isten keze” ’97-ben játszik utoljára a Bocánál, innen a brutális hullámvölgy, kokainfüggőség, súlyos elhízás, szívroham; az ápolásért hol a Buenos Aires-i intenzív osztály, hol a havannai drogklinika (majd luxusszanatórium) a felelős. Zsírleszívás jön, majd gyomorszűkítő műtét, 2005 áprilisára Diego már újra emberi formát ölt. Alighogy leszoktatták és antropomorfizálták az ország kedvencét, érkezik a szerződés, 13 adás, 2 órányi élőshow (!) főműsoridőben, s miként azt már a cím is jelzi, a pálca a 10-es kezében – hát persze, hogy erre nem lehet nemet mondani: vamos!

Diego Armando Maradona, a 2005-ös év argentin személyisége ideát nemcsak sporttörténeti szempontból megkerülhetetlen figura. Felgyógyulása óta nem telik el úgy nap, hogy ne tűnne fel valamely médium kisebb vagy nagyobb szegletében: lehet ez a saját, most szemrevételezésre kerülő, nemrégiben befejeződött megashow-ja, de akár híradós bejátszás, sportkommentátori közreműködés, teázgatás reggeli műsorban, rádiós beszélgetés, címlapon díszelgés, bulvárinterjú vagy épp csak egy kis képecske Argentína legolvasottabb napilapjában (Clarín), amint épp nemtetszését fejezi ki G. W. Bush argentin látogatása, de még inkább az iraki háború kapcsán, méghozzá olyan Stop Bush! feliratú pólóban, amelynek „s” betűjét egy horogkereszt helyettesíti. Egyszerre betonbiztos reklámarc (neve, arca, személye komoly <i>brand</i>), köztiszteletben álló ex-focista, népszerű elnök-helyettes (Boca Juniors – 2005), bulvárlapok által imádott botrányhős és balra tekingető kvázi-politikus ő, a La noche del 10 pedig kiváló alkalmat szolgáltatott arra, hogy a showman szerepkörében is letesztelhessük.

A La noche del 10 talk-show és varietéműsor ötvözete, műsorszerkezete – a rendkívüli adásoktól eltekintve – változatlan, egyes blokkjai jól elkülöníthetőek. Zenés produkcióval indít (lehet ez akár a több tucat Maradona-himnusz egyike, mint például a Marado), belép El Diego, majd pedig az állandó segítőtárs, a híres tizenegyesölő argentín ex-hálóőr, Sergio Goycoechea. Érkeznek a vendégek, mindenekelőtt az ország celebritásai (színészek, rendezők, sportolók, énekesek), néhanapján a szomszédos országok nevezetességei (például az első adás kötelező híressége, Pelé) – nemzetközi sztárok csupán különleges alkalmakkor: Maradona születésnapi adásában például stílszerűen az argentin futballisten életéről szóló dokumentumfilmet éppen befejező Emir Kusturica, a legutolsó, grandiózus leg-leg adásban pedig a nehézsúlyú fülrágó Mike Tyson és a fájdalmas anti-tálentum Enrique Iglesias. Pehelykönnyű csevely kezdődik a Diego arcképekkel díszített fotelekben, amelyet rendszerint lengén öltözött fiatal hölgyemények táncbetéte vagy egy újabb énekszó szakít meg. A szentimentál szekcióban a közönség a kivetítőn látható, Maradonának címzett levelet olvashatja a bemondóval szimultánban, amely általában vagy köszönetet mond Diego szíves segítségéért (mind például a beteg kisfiú, akinek az életmentő műtétjét Maradona  finanszírozta) vagy egyszerűen csak a foci-és showmester kvalitásairól szól ízes szavakkal (hardcore rajongó, az utca embere, régi csapattárs) – nagy ritkán a meglepetésnek is helye van, mint amikor a két szép szál lánya intézett hozzá levelet. A felolvasás végeztével jön a lényeg, a nagy találkozás (levélíró és Marado), az érzelmes összeborulás és az elmaradhatatlan könnyes szempár. Természetszerűleg a játék is visszatérő elem, adott a bőr és egy nyereményeket rejtő ablakokból álló tábla, a szerencsés stúdióbéli hölgy pedig hármat bikázhat – nem baj az, ha egy egyeneset nem tud a labdába rúgni. A kult-rovat a műsoridő második felére pozicionált, kitüntetett figyelmet érdemlő, előre felvett öt perc, amelyben Diego a szép és/vagy fontos góljairól és azok eddig még nem hallott, exkluzív részleteiről számol be a nagyérdeműnek. A halhatatlan kezezős gólról például megtudjuk, hogy Maradonának külön meg kellett parancsolnia a szabálytalanságot tisztán látó csapattagjainak, hogy öleljék már meg, ellenkező esetben ugyanis a bíró felfigyelhet a turpisságra. A műsor utolsó felére marad a special guest star, akivel egy hosszabb dialógust hallhatunk. Ilyen volt például az összamerikai szinten ismeretes mexikói komikus, Chavo, vagy a legismertebb, NBA-ben játszó hazai kosárlabdafenomén, Emanuel Ginóbili (ellenben a hasonlóképp kitűnő Guillermo Coria teniszezőnek csak a normál vendég szerepe jutott).

Magabiztossága érthető: ha nevet, a közönség vele együtt nevet, ha pityereg, a közönség vele együtt pityereg
Külön szót érdemelnek a rendkívüli adások, vagyis a születésnapi különkiadás (október 30-án volt 45 éves a focimágus), és a 13-as sorozatot záró übershow. A születésnapi adást már jó előre hirdették, a Clarínban például egy egész oldalas reklámmal, Fidel Castro és Maradona egymás mellett, szól a cím: El encuentro (A találkozás). Lett is volna nemzetközi lepetézés, ha az élő adásba bebattyogó 79 éves Comandantét (vö. Comandante, Stone, 2003) álló tapssal fogadja a közönség, de nem, csupán felvételről kaptunk egy interjút, amelynek felvételi helyét csak találgatni lehetett (Havanna? Buenos Aires?). Közismert, hogy Maradona a kubai ápolás évei alatt haverkodott össze Castróval, immár mint kedves ismerősök találkoztak egy beszélgetés erejéig. Volt szó Kubáról (Castro szerint Kubában senki ellen nem alkalmaztak erőszakot sem a múltban, sem most, személyi kultusz pedig nem létezik) és Argentínáról tegnap és ma, El Che (Ernesto Guevara; a che szócska egyébként ideát egy igen gyakran használt informális megszólítás, jelentése: „hé, te!”) és Castro kapcsolatára vonatkozó kérdés sem maradhatott el, végül pedig könnyed labdázgatás bontakozott ki a két fél között. E rendkívüli adásnak azonban még hátra volt egy aduja: a műsoridő végéhez közeledve Diego két lányát kapcsolták, akik a jókívánságok után ledöntötték a mögöttük elhelyezett paravánt, tágul a tér, fények fel: fullos a Boca-stadion. Az – úgy hiszem, valóban mit sem sejtő -- ünnepeltet élő adásban helikopterrel transzportálták a város másik végében elhelyezkedő roppant (igaz, a Riveré nagyobb) stadionba: táncosok és dobosok a gyepen, karneváli hangulat, a pálya közepén gigantikus torta, hömpölygő szurkolók – Maradona úgy meg volt lepve, hogy csak a köszönömre talált nyelvi variációkat. Nem hittem volna, hogy fokozzák a fokozhatatlant, de igen, az utolsó adás szebb, jobb, nagyobb, még és még és mégebb volt. A tévéstúdió helyett az 5000 nézővel megtámogatott Luna Park sportcsarnok adott helyszínt az argentin televíziózás történetében sem elhanyagolható horderejű giga-shownak. A sztárokat már említettem, de volt itt muzsika is, a rock nacional olyan híres és közkedvelt bandái tolták élőben, mint a Los Piojos és a Bersuit Vergarabat.

Maradona nem a szavak embere, sem pedig a poénkodás császára, de úgy vélem, derekasan helytállt a műsoridőt csupán egyetlen reklámblokkal megszakított két órás élő adásokban: megilletődöttség nélkül, koncentráltan, profi műsorvezetőként vezényelte le az egyes epizódokat. Magabiztossága érthető: ha nevet, a közönség vele együtt nevet, ha pityereg, a közönség vele együtt pityereg, és jószerivel bármit mondhat, azzal a közönség heves fejrázások közepette egyetért majd. Ilyen befolyásos, nagy ember ideát ezen örök klasszis; a showjában pedig lehetnek ilyen-olyan tehetséges, (el)ismert figurák, be kell érniük az ornamentika kevésbé dicsőséges szerepével, ugyanis a La noche del 10 mégiscsak Maradonáról szól, és nem másról.

Buenos Aires, 2006. január