Hasonlóan szerencsétlen a film képi világának megválasztása is. DeSica puritán, dokumentarista stílusát itt felváltja a modorosság, a mostanság oly divatos kézi kamera használata. Az élet lüktetését és az esetlegesség érzését felkeltendő a kamerát gyakran indokolatlanul rángatják, így a félresikerült svenkek következtében felesleges és „tartalmatlan” képek szakítják meg az elbeszélést. Az életlen beállítások talán elfednek néhány rossz vágást, ám a kritikus egyre gyanakvóbb lesz, hogy itt csupán üres modernkedést lát. További kifogásunk lehet még a film humortalansága az olyan, egyébként hálás jelenetekben, mint az iskolai balhék vagy a tanárok bemutatásakor, máskor pedig a gyenge karakterek zavarnak, mint a nevelőintézeti vezető esetében. Úgy gondolom, bevallatlanul is Fellini Amarcordja vagy Truffaut Négyszáz csapása lett volna a követendő modell. De minden függőben maradt és a film inkább az elszalasztott lehetőségek tárháza.

Azt mondtuk, hiányoznak a jó olasz filmek a mozikból. Tényleg, hol vannak?