A Még a sors sem című új darabban két gimnazista, Alessandro és Ferdi tengeti hétköznapi életét egy iparváros peremén. Alessandro egyedülálló anyjával él, akit korábban apácák neveltek, ám a zárda védelmet jelentő falait elhagyva teherbe esett. Ugyancsak besötétült világa, napjainak ritmusát munkája és gyermekének felnevelése szabályozza. A vallásos bűntudat lassacskán megőrjíti. Szenvedésének egyetlen tanúja a tizenéves fia, akiről immár nem tud gondoskodni. Végül szerepet cserélnek, a fiú főz az anyjára, ápolja őt. Szinte észrevétlenül felnő, beleöregszik a felnőttek reménytelen világába.
 |
| Szörnyen sajnálják és sajnáltatják magukat Jelenetek a filmből |
A Még a sors sem keserű, mélabús történet két jobb sorsra érdemes barátról, akik együtt lógnak az iskola után poros gyárudvarok, útszéli roncstelepek és izzadtságszagú diszkó klubok szomszédságában. Helyzetük reménytelen, kitörésre nincs módjuk. A perspektívájuk riasztó, be kellene állniuk a sorba. A távolból Pasolini Csórójának kiáltásai hallatszanak. Harmadik barátjuk, Toni egy napon búcsút int nekik, maga mögött hagyva ezt az életképtelen várost. Egyszerűen elmenekül, hová és merre, sosem tudják meg.
Sajnos a rendező Daniele Caglianone nem elégedett meg a balladai hangvétellel, a vegetáló iparváros hátterének felfestésével, hanem benépesítette filmjét önpusztító, kedély- és szenvedélybeteg emberekkel, akik szörnyen sajnálják és sajnáltatják magukat. Mintha nem bízott volna a hétköznapok szorításában összeroppanó sorsokban, mindegyikre újabb terhet rakott, hogy még elviselhetetlenebbé tegye őket. Így viszont minden felfokozott és túlhajszolt, kevésbé hiteles lett. A neorealizmus világa, DeSica és Rosselini köszön itt vissza, ám ami egykor a kezükben éles társadalomrajzzá és költészetté állt össze, a Biciklitolvajok vagy A sorompók lezárulnak esetében, az itt szenvelgéssé és önsajnálattá fokozódik le.
Hasonlóan szerencsétlen a film képi világának megválasztása is. DeSica puritán, dokumentarista stílusát itt felváltja a modorosság, a mostanság oly divatos kézi kamera használata. Az élet lüktetését és az esetlegesség érzését felkeltendő a kamerát gyakran indokolatlanul rángatják, így a félresikerült svenkek következtében felesleges és „tartalmatlan” képek szakítják meg az elbeszélést. Az életlen beállítások talán elfednek néhány rossz vágást, ám a kritikus egyre gyanakvóbb lesz, hogy itt csupán üres modernkedést lát. További kifogásunk lehet még a film humortalansága az olyan, egyébként hálás jelenetekben, mint az iskolai balhék vagy a tanárok bemutatásakor, máskor pedig a gyenge karakterek zavarnak, mint a nevelőintézeti vezető esetében. Úgy gondolom, bevallatlanul is Fellini Amarcordja vagy Truffaut Négyszáz csapása lett volna a követendő modell. De minden függőben maradt és a film inkább az elszalasztott lehetőségek tárháza.
Azt mondtuk, hiányoznak a jó olasz filmek a mozikból. Tényleg, hol vannak?
