Az anya, aki lelöveti a fiát (r.: Sinead O'Shea)
A történelem egyszerűsítő prizmáján keresztül szemlélve a fegyveres összecsapásoknak véget vető békekötés után béke és nyugalom következik. Ilyen sikertörténetként van elkönyvelve az észak-írországi zavargásokat lezáró, 1998-as Nagypénteki egyezmény is. Sinead O’Shea dokumentumfilmje kellemetlen felfedezést tesz, az észak-ír Londonderry (a katolikusoknak Derry) lakosainak életvitelét, gondolkodását a mai napig alapvetően meghatározza az erőszakos múlt.
O’Shea egy hihetetlennek hangzó bűneset miatt érkezett a városba. Egy kamaszt halálosan megfenyegettek, hogy lelövik, mire az anyja nem a rendőrséghez fordult, hanem kiszolgáltatta a fiát az agresszoroknak. Hogy történhetett meg ez? A doku egészen 1971-ig, a Véres vasárnapig megy vissza, hogy megérthessük a város torz és öntörvényű működését. Az anya, aki lelöveti a fiát egy zsákutcába jutott közösség és egy csapdába esett ír család dermesztő portréja. A rendező öt éven át tartó makacs nyomozása tele van felejthetetlen pillanatokkal, sikerült olyan emberek közelébe jutnia, akikről nehéz elhinni, hogy létezhetnek a 21. századi Nyugat-Európában. (VD)
A szívem apámé (r.: Sofia Haugan)
Sofia friss diplomás filmrendező, bekapcsolt kamerával elindul az apja elé, aki 19 hónap után szabadul a börtönből. A 27 éves lány szándéka, hogy az 50-es éveit taposó, drog- és alkoholfüggő apjával újra felvegye a kapcsolatot (amit a sorozatos lecsukások korlátoztak eddig), munkát keressen neki és rendbe rakja az életét. A feladata elképesztően nehéz és folyamatos akadályokba ütközik: a férfi hiába kap tisztességes munkát és a lány segítségével lakást is bérel magának, az amfetamin-függőség és súlyos kleptománia továbbra is jelen van az életében.
A lány hihetetlen türelemmel és odaadással kopogtat nap mint nap az ajtaján, hogy elvigye vizeletvizsgálatra, állásinterjúra és folyton próbálja őt rábeszélni az elvonóra is. De mindig eljön az a pont, ahol már a végtelen türelem és jóindulat sem segít, a kifogások száma egyre csak nő – a film egyik legmegrázóbb pontján, a tervezett rehab előtti utolsó este a férfi kikönyörög magának egy utolsó löketet, amit a lány és barátja (az operatőr) kénytelen a kanapé másik oldaláról végignézni. A film egyik legnagyobb erénye, hogy a tünetek árnyalt bemutatása (a változatos kifogások és a túladagolástól megzavarodott, kábult felvételek) mellett reményteli beszélgetések és humoros pillanatok rántják vissza a férfit és a lányt is a gödör mélyéről. Ezek a percek emlékeztetnek rá, hogy az ember személyiségét eltorzító függőség mélyén, még mindig ott van az önzetlen, tiszta szeretet és vágy a gyógyulásra. (PJ)
Egy év a remény jegyében (r.: Mikala Krogh)
Fülöp-szigetek fővárosában, Manilában gyerekek tízezrei élnek az utcán, ahol kartonpapíron, a járda szélén alszanak, és állandóan ki vannak téve az éhségnek, az olcsó kábítószereknek és szexuális ragadozóknak. Itt élt a 16 éves Justin és Pablo is, akik egy rehabilitációs programnak köszönhetően egy éven át szakképzett szociális munkásokkal, biztonságban próbálják meg feldolgozni a múlt tragédiáit. Egy év elteltével mindenkinek van választási lehetősége: vagy visszamegy a városba és jó eséllyel újra az utcára kerül, vagy megpróbál kitörni a nyomorból és egy ösztöndíj segítségével a tanulást választja. A dán származású Mikala Krogh lesújtó erejű dokumentumfilmjében fokozatosan ismerjük meg a két fiú traumáját és vágyait: Pablonak a családi tragédia miatt szó szerint újra meg kell tanulnia mosolyogni, a homoszexuális Justin pedig zárkózottsága miatt nem találja a helyét, miközben arra vágyik, hogy a nagyvárosban ladyboyként dolgozhasson.
A fiúk csoportos foglalkozásokon, privát beszélgetéseken és játékokon keresztül ismerkednek meg saját szexualitásukkal, nemi szerveikkel és a szabályokkal, amiket soha nem tanított meg nekik senki. Velük párhuzamosan a rendező felnőtt rendőrök továbbképzésébe is betekintést nyújt, ami egy módon magyarázatot is ad a Fülöp-szigeteken eldurvult szexuális bűnözésre: a rendőrök legalább olyan szégyenérzettel, kínos kacagással mondják ki a vagina vagy pénisz szót, mint a 13 éves gyerekek. Márpedig ha felnőtt emberek sem merik kimondani ezeket a bűvös szavakat, nem várhatjuk el tőlük, hogy érdemben csökkentsék a zaklatások számát. (PJ)
Koka, a hentes (r.: Máté Bence)
A kairói ,,Szemétváros” látképét a deszkából tákolt tornyocskák dominálják. Majdnem minden háztömb tetején található egy-egy hasonló építmény, amikben galambokat tartanak. Ilyen torony áll Koka házának tetején is. A fiú napközben a családi vállalkozásban, szemétfeldolgozással foglalkozik, szabadidejét azonban galambtenyésztéssel, és kedvenc elfoglaltáságával, a versenyröptetéssel tölti. A környék bajnokaként ő az, akinek rendre a legtöbb galambot sikerül befogni az ellenfél csapatából. Koka életét teljesen kitölti ez a szenvedély, lelkesedéséből Máté Bence kisfilmjének köszönhetően egy kicsit ránk is átragad, miközben belemerülünk a galamb-versenyek világába.
A negyven perc alatt, amit Kokával töltünk egy vidám, kompetitív személy rajzolódik ki előttünk, akivel élvezetes eltölteni ezt a kis időt. Időközben felmerül Koka nagy dilemmája is, apja mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy végre megházasodjon,egy asszony viszont értékes időt venne el a galamboktól. Koka mégis kénytelen beadni a derekát, de nem bírja elengedni a kísértést, hogy még egyszer utoljára megmutassa a környékbeli galambosoknak, hogy miért ,,Hentes” a beceneve. (HB)
Mignon (r.: Oláh Kata)
Oláh Kata rövid dokumentumfilmjének hőse Marika, akinek 80 évesen a társastánc és az édesség a legnagyobb szenvedélye. Jánossal, aki a táncban és az életben is a partnere, sorra járják az ország nyugdíjas klubjait, kicsinosítják magukat, csillogó ruhát, lakkos cipőt húznak és tangót, cha-cha-chát, bécsi keringőt járnak a közönség előtt.
Otthon meghitt boldogságban nevelgetik gyermekeiket és a több tucat antik plüssmackót, tánclépéseken, fésülködési szokásokon vitatkoznak és a múlton merengenek. Marika kedves és naiv teremtés, akinek gyermeki ártatlansága mögött súlyos traumák lapulnak: gyerekkorától megfosztották, felnőtt életét pedig ennek dacára függetlenül, az evés és tánc élvezetében élte végig és éli tovább, amíg csak teheti. (PJ)
Nadia terhe (r.: Alexandria Bombach)
Nadia Murad 21 éves volt, amikor az iraki faluját megszállta az ISIS, a lakosság nagy részét lemészárolták – köztük a lány családtagjait, őt pedig elhurcolták szexrabszolgának. Pár hónap múlva megszökött, előbb egy menekülttáborba, majd Németországba került. Iszonyatos dolgokat élt át, ő azonban újból és újból kiáll a kamerák kereszttüzébe és újból és újból elmondja a történetét. Nyilvánvaló, hogy ez egy nehéz teher neki, a saját traumáját kellene feldolgozni, ő azonban másokon akar segíteni. Nem érzi jól magát a politikai aktivista szerepében, de vállalja, mert minden tőle telhetőt meg akar tenni a rabszolgaként sínylődő nőkért, a jazidi kisebbségért.
Ő egy igazi hős. A róla szóló dokumentumfilm pedig nagy tisztességről tesz tanúbizonyságot, amikor nem mesélteti el vele századszorra is a rettenetes raboskodás részleteit, hanem inkább rámutat a média fullasztó és érzéketlen szenzációéhségére. Többször is megkönnyeztem a Nadia terhé-t, de közben azt is tudtam, hogy Nadia Murad nem kér a sajnálatomból. Ő aktív segítséget akar, hogy végre megmozduljon a világ a jazidok érdekében. Akkor ér igazából célt ez a dokumentumfilm, ha az elérzékenyülés után, feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy mi mit tudunk segíteni. (VD)
Olvadó lelkek (r.: François-Xavier Destors)
Az oroszországi Norilsk a Föld legészakabbra fekvő városa. Létezését a legnagyobb ismert nikkel lelőhelyének köszönheti, a bányák a mai napig fontos pillérei az orosz gazdaságnak. A szibériai iparvárosban az év kilenc hónapjában tél honol, ahogy a helyiek mondják, a „kontinenssel” nincs közúti kapcsolat, csak hajón vagy repülővel lehet elhagyni Norilsk-ot. A zord időjárás és a világvégi helyzet ellenére több mint 150 ezren laknak ott. Milyen lehet ott élni – többek között erre a kérdésre is választ, pontosabban válaszokat ad az Olvadó lelkek.
A kívülállók által is kigondolható, jól hangzó közhelyeket rögtön ellövi a film, például azt, hogy olyan, mintha egy sci-fiben élne az ember, hogy aztán ténylegesen elmerüljön a norilski lakók lelki világában. Intim portrék tucatjával szolgál az Olvadó lelkek, amelyből a bányák mélyét, a lakótelepet és gulag romjait egyaránt bejáró, gyakran összeilleszthetetlen darabkákból álló kép alakul ki a városról. Az biztos, hogy a lakók szinte már misztikus erővel ruházzák fel a várost, és ezt sugallja a táj és az épületek monumentalitását hangsúlyozó fényképezés is. Nézőként az egyik ámulatból a másikba esik estem, és ahogy a lakók többsége, úgy a doku végére én is ráleltem a város rejtett szépségére. (VD)
Tisztogatók (r.: Hans Block, Moritz Riesewieck)
Evidens, hogy az közösségi médiába feltöltött bejegyzések, fotók és videók végtelen óceánjában minden platform a saját irányelveinek megfelelően szűri, hogy mi jelenhet meg a felhasználók hírfolyamában, az viszont meglepő, hogy az algoritmusok által automatizált munkafolyamatok világában ezt a döntést javarészt még mindig hús-vér személyekre bízzák. Persze az internet csendes takarítói nem szilícium-völgyi luxusirodákban gubbasztanak, Hans Block és Moritz Riesewieck egyenesen a Fülöp-szigetekig utazott, hogy lencsevégre kapja az ismeretlenség homályába burkolózó moderátorokat. Már önmagában az is egyedülálló, hogy többen az arcuk vállalásával nyilatkoztak a filmben, ugyanis a tech-óriások mindent megtesznek, hogy titokban tartsák kilétüket.
A filmesek előtt mégis felfedik munkájuk titkait, és végre élesben láthatjuk, hogy mi alapján választják a DELETE vagy IGNORE opciót egy-egy bejelentett tartalomnál. Sokszor csak saját értékítéletük dönt, így fordulhat elő olyan bosszantó helyzet, hogy egy meztelenséget tartalmazó klasszikus műalkotást simán szexuális tartalomnak minősítenek, ugyanakkor a valóban veszélyes, erőszakos és illegális anyagoktól ők óvják meg hírfolyamunkat. A legérdekesebb kérdés az, hogy milyen hatással jár a napi több ezer kéretlen kép és videó megtekintése az ember pszichéjére. Nagyon ijesztő példa erre, amikor az egyik fiatal alkalmazott arról mesél, hogyan lett akaratlanul is a lefejezéses-videók szakértője. (HB)
Nem láttuk az összes dokumentumfilmet a BIDF idei kínálatából - ahhoz időmilliomosnak kellett volna lennünk, csak a versenyprogramba 39 doku került be. Az eddig látott alkotások alapján kijelenthetjük, hogy remek ízléssel válogattak a szervezők. Biztosak vagyunk benne, hogy rengeteg elsőrangú film vár azokra, akik ellátogatnak a rendezvényre. Ott van például Bogdán Árpád kitöréstörténete egy nehéz sorsú józsefvárosi bokszolóról, a Gettó Balboa. Mi most nem siettünk a megtekintésével, mivel a film tavasszal rendes moziforgalmazásba fog kerülni. Fent van még a listánkon a polgárháború kegyetlenségét testközelbe hozó Ez Kongó, a korcsolyasport kulisszái mögé tekintői Túl minden határon vagy az Oscar-jelölt Apákról és fiaikról. Az idei BIDF január 28-tól február 3-ig tart, az Aréna Plaza mozija ad neki otthont, a programot a fesztivál honlapján tudod átböngészni.
