Újszerű vállalkozásba kezdett néhány tettre kész rendező a Merlin színházban. A darab valójában kerekasztal-beszélgetés volt, a téma pedig pont az, hogy mindnyájan rendezők, de másképp. Az egyik színházat, a másik filmet, a harmadik hangot, a negyedik várost rendez. A kérdés adott: Mi a közös bennük?

Az ötlet egyszerűen abból származik, hogy a magyar az egyetlen nyelv, amely közös szóval említi ezt a sokféle hivatást. És bár még soha senkinek nem jutott eszébe a téma mélyére ásni, igazán kézenfekvőnek tűnik a kapcsolatok felderítése. Olyannyira, hogy csaknem teltházzal zajlott az Új Magyar Építőművészet és a Magyar Urbanisztikai Társaság estje. A komplex alkotófolyamatokat átfogó sajátos rendezettségre való törekvésről Jordán Tamás vezetésével Kamondy Zoltán filmrendező, Koltai Róbert színész és filmrendező, Vidor Ferenc urbanisztikai professzor, Lukovich Tamás városrendező és urbanisztikai professzor, Fodor Tamás, a Stúdió K vezetője és Selmeczi György zeneszerző, színház- és filmakusztikus beszélgetett.

Vidor Ferenc professzor, az egyik ötletgazda, közös pontként felvetette a játék és komolyság keveredését. A játék is először belülről alkot harmóniát, amihez azonban szükségeltetik egyfajta rend, ami a közönséggel kapcsolja össze az alkotást. Viszont a többiekkel szemben, a városrendezők neve valahogy nem marad az utókorra, mert a társadalom nehezen fogadja el, hogy várost rendezni emberöltőnyi léptékben is lehet. Pedig a városok fölött lebegő sajátos aura kialakításában mindenkinek van része. És míg a celluloid és a képernyő egyértelműen összekapcsolja a valóságot és a virtualitást, a színház köztes létállapotot jelenít meg a kettő között, a város pedig egyszerre személyesíti meg mindkettőt. Mert mint Méry Árpád pszichológus annak idején megállapította, a budapesti bérházak gangjain zajló folyamatos „előadások” bizonyítják, hogy a város különböző rétegeiben és részeiben spontán színházak működnek. Vidor professzor végül felhívta a figyelmet Louis Sullivan szavaira, miszerint az építészet fő feladata - tehát a városrendezésé is -, az interpretáció és az iniciáció, vagyis a tolmácsolás és a kezdeményezés, vagy más szóval BEAVATÁS.

Lukovich Tamás településtervező és urbanista a REND, mint szótő sokszínűségét, és a belőle származó képzett alakok változatosságát ecsetelte. A rendteremtés, elrendezés, rendelet lehetőségei közül ugyanis mostanában leginkább az utolsó felé tendál a mai városrendezés, mivel ma már nem a település építi önmagát, hanem a magánszektor, amelyet az építési követelmények alapján szabályozni kell.

Kamondy Zoltán filmrendező a maga részéről történelminek minősítette a pillanatot, amikor a színházi és filmrendezők után végre a városrendezők is kivívják az őket megillető helyüket. Emlékeztetett rá, hogy mindhárom szakma lényege a TÉR. Nem mindegy, hogy hol születik, hogy hogyan alakítják ki. Ennek alátámasztásául a hat éve készített Arany nyugágy című munkájából vetített részleteket. A hét epizódból álló tévéfilmsorozat színhelye egy lakótelep, amelyről kiderül, hogy valójában csak egy labirintus egy szegmense, ahol a hétköznapi miliő virtuális térré szublimálódott.

Fodor Tamás, mint színházi rendező, szintén a térre hivatkozott, mondván, hogy ő valójában nem is díszletet, hanem tereket terveztet egy olyan szobába, ami körülbelül 5x4 méter, és színháznak nevezi magát. Csak a vízszintesek törésével, a megnövelt felületekkel tud megfelelő játékteret kialakítani, ahol minimálisan két oldalról nézet egy-egy darabot, és lehetőleg párhuzamosan több színhely létezik, melyeken csak a terek és a megállapodások változtatják a helyszínt. Például a Pygalle éjszakai és nappali képe is nézőpont kérdése, de ember nélkül semmi nem ér semmit. A városok közül pedig pontosan azokat szereti, amik nem rendezettek, mégis egyfajta sajátos rend uralkodik bennük, mint például Amsterdamban.

Selmeczi György zeneszerző szkeptikusabban állt a kérdéshez. Szerinte a rendezők közti kapcsolatoknak maximum a megpendítésére, de semmiképp sem a felderítésére szolgálhat a kerekasztal-beszélgetés. Abban egyetértett Kamondy Zoltánnal, hogy a rendező személye új keletű dolog az emberi gondolkodásban, de ő ezt kifejezetten válságjelenségnek minősítette, mert méltatlan kor az, amit rendezni kell. Az ember önjelölt módon behatolt az adott rendszerekbe, zenei rendező rendez muzsikust, a szakrális, mégis szekularizált folyamatok helyét pedig a városrendező vette át. És ha már város: egy város akusztikailag soha nincs megrendezve. Drámai módon deformált, és szemben áll minden antropomorf törekvéssel. A látens zajártalom, az állandó akusztikai presszió pedig tönkreteszi az életünket és felbecsülhetetlen szellemi-érzelmi károsodásokat okoz. A modern ember csendmegvonásban él, ahol legfeljebb relatív csendek léteznek. Szóval értékelődjön fel a rendező szerepköre, de csak ha felelősen tud rendezni!

Koltai Róbert, aki az épp új filmjéhez terepszemléző Szabó Istvánt helyettesítette, kezdetben kicsit idegenül érezte magát a témában, aztán mégis ezer szálat talált, ami összeköti a rendezés területeit. Például hogy a kevés pénz mennyi ötletet szül, és hogy még egy focicsapat felépülése is a színházhoz hasonlít. A térrendezés a színház, sőt közvetlenül a színpad életébe is beleszól, hisz aki nem látszik, az nincs. Konkrétan a film és a városrendezés kapcsolatára pedig mindjárt két saját példát is hozott. A Sose halunk meg az egyetlen film, ami celluloidra rögzítette a lebontásra váró Ügetőt, a bemutatás előtt álló Csocsóban pedig Sztálinváros példáján keresztül bárki szemmel követheti, hogy épült hirtelen város a semmiből.

Jordán Tamás azzal zárta a vitát, hogy ez tulajdonképpen még nem volt igazi vita, esetleg vitaindító, így a show valószínűleg folytatódik, az estet újra megrendezik, és fény derülhet a rendezés részterületeinek, vagy inkább az ugyanazon a néven szereplő foglalkozásoknak mindazon kapcsolataira, amik eddig rejtve maradtak.