filmhu: Még mielőtt nagy nemzetközi hírnévre tett volna szert a Jancsó-filmek operatőreként, jónéhány évig Sára Sándor mellett dolgozott. Ez a munka, Sára Sándor személye és a vele készített filmek milyen emlékeket ébresztenek?
Kende János: Ez tulajdonképpen még a főiskolás éveim alatt történt. Az Asszony a telepen, a Sodrásban, a Gyerekbetegségek, és a Tízezer nap című filmekben Sára Sándor mellett dolgoztam, egészen a Feldobott kő elejéig. Kiváló iskola volt, Sára nagyon, nagyon szeretett tanítani, megosztani a problémákat. Sok önálló munkát bízott rám; szűrőkkel való kísérleteket. Sokat tanultam tőle és nagyon könnyű is volt tőle tanulni, mert tulajdonképpen nekem egész más volt a képi szemléletem, én egészen más filmeket szerettem volna csinálni, mint ő. Akkoriban éppen a Tízezer nap és a Sodrásban kapcsán belement egy geometrikus világba, ahol úgy érezte, hogy mindent harmonikusan, mindent nagyon tisztán kell ábrázolni, én pedig jobban szerettem a mozgásokat és a mozgások által való ábrázolást. Nekem akkoriban Di Venanzo volt a példaképem, rendezőként pedig Alain Resnais, a Tavaly Marienbadban, meg a Szerelmem, Hirosima alkotója. Sanyi is szerette ezeket a filmeket, de nem ez volt az eszménye. De aztán érdekes volt, mert a Vízkereszt című filmet ketten fényképeztük, illetve hát nagyobb részét Sára, kisebb részét én, és abban a filmben véletlenül úgy hozta a sors, hogy én nekem kellett ezeket a geometrikus kompozíciókat készíteni, és ő meg kézbe vette a kamerát és sok mozgást csinált. Úgyhogy erre sincsen egyértelmű recept, de nagyon szép négy év volt, amit mellette töltöttem, és nagyon, nagyon sokat tanultam tőle.
filmhu: Jancsó Miklóssal mikor találkozott?
K.J: Nem is emlékszem pontosan, hogy Jancsóékkal mikor kezdtünk el összejárni. Akkoriban volt egy értelmiségi kör, amelyik minden kedden és pénteken a Metropol Szállóban találkozott délután. Ebben benne volt Konrád György, Csurka István, Hernádi Gyula, Szelényi Iván, Jancsó Miklós, Mészáros Márta, Horváth Ferenc grafikus és még sokan, és én oda kezdtem el járni, kvázi egy ilyen életiskolát választottam még a főiskola mellett, ahol nagyon sok érdekes és értelmes dologról hallottam. Nem is emlékszem, hogy valaha is megszólaltam volna ebben a körben, inkább csak hallgattam az öregebbek történeteit, illetve filozófiáját. Aztán Jancsó Miklós hívott az Így jöttem-be segédoperatőrnek – előttem a Ragályi Elemér volt, de őt közben elvitték katonának, és akkor én fejeztem be három-négy nap pótfelvételt. Akkor dolgoztam először Jancsóval, és aztán egy zsinagógáról szóló kisfilmre, a Jelenlét-re – ami később nekem a diplomafilmem lett – megkért a Miklós, hogy készítsem el. Utána a Csillagosok, katonák-ban segédoperatőr voltam, érdekelt az is, hogyan dolgozik Jancsó operatőre, Somló Tamás, és érdekelt a Szovjetunió is, úgyhogy belekerültem ebben a filmbe ’67-ben, és aztán már abban az évben én készítettem el a Csend és kiáltás-t.
filmhu: Vágyott rá, hogy ön legyen Jancsó operatőre?
K.J: Ez olyan vágy volt, amit az ember meg sem fogalmazhatott. Tulajdonképpen a vágyam az volt, hogy önálló játékfilmet csináljak. Elvileg Fazekas Lajossal kellett volna már egy játékfilmet csinálnom, de volt egy úgynevezett operatőri testület, amelyik úgy ítélte meg, hogy én még fiatal vagyok a munkához, és ezért nem engedélyezték, hogy én csináljam a filmet. De a Jancsóval már nem mertek ellenkezni.
filmhu: Milyen volt ezeknek a forgatásoknak a hangulata?
K.J: Az elsőt, a Csend és kiáltás-t novemberben forgattuk, ami azt jelentette – és majdnem mind külső volt –, hogy rettenetes rövidek voltak a napok. Ráadásul egy olyan objektívvel dolgoztunk, amelyiknek a fényereje elég gyenge, és ennek megfelelően körülbelül reggel kilenctől háromig voltak olyanok a fényviszonyok, hogy lehessen forgatni. Az első hét állandó hisztériában telt, mármint a Miklós úgy érezte, hogy nagyon megkötöm őt, túl lassan dolgozom, bizonytalan vagyok, szóval az egy nehéz hét volt, és tulajdonképpen minden nap úgy mentünk haza, hogy akkor holnap nem én fogom forgatni, hanem valaki más. Ezt végül is én elég egykedvűen vettem tudomásul, mert így is úgy éreztem, hogy túl korán kerültem bele a jóba, a filmforgatásba, de aztán egy hét után, amikor már láttuk a musztereket, akkor rendbe jöttek a dolgok. Ez a rettenetes lassú munka azt jelentette, hogy tizenkilenc forgatási nap alatt forgattuk le a Csend és kiáltás-t, tehát ez azért elég unikális, ilyen rövid idő alatt egy filmet megcsinálni. De az első hetet nem kívánom semelyik fiatal operatőrnek.
filmhu: A Jancsó-stáb akkor már ismerte önt ezek szerint, hiszen a korábbi a filmekben már dolgozott.
K.J: Igen, igen mindenki ismerősöm volt. Olyanok voltak a munkatársaim, mint Ragályi Elemér, ő volt a segédoperatőr, Nemescsói volt a másik segédoperatőr, Halász Misi is dolgozott benne, tehát csupa később jó operatőrré váló ember segített nekem.
filmhu: Nehéz volt elfogadtatni, hogy – a filmes hierarchiában – egy filmben rögtön a második helyre ugrott?
K.J: Nem hiszem. Én úgy szoktam megfogalmazni, hogy én onnantól számítom magamat igazi operatőrnek, amikor már be mertem saját magamnak vallani, ha valamit elrontottam és mertem újracsinálni. Az első négy-öt filmben az ember még kifelé dolgozott, tehát nem mutatta, hogy ha valamit tévedett vagy valamit nem jól csinált, de amikor már éreztem, hogy van annyi mögöttem, hogy elmondhatom, uraim, tévedtem, másképp kell csinálni, onnantól számítom magam operatőrnek. A Csend és kiáltás-nak, ami az első filmem volt, elvileg nagy nemzetközi sikere lett volna, mert meghívták a velencei fesztiválra, ahol megígérték, hogy megkapja az Arany Oroszlán díjat, de miután bevonultunk a csehekhez, ezért bojkottálnunk kellett a fesztivált. Meg volt már az útlevél, a zsebemben volt, életem első újrautazása lett volna Nyugatra ’68-ban, de hát ez meghiúsult. De megkaptam a Magyar Újságírók Díját, aztán a lengyeleknél az év legjobb külföldi operatőrének díját, szóval rendesen jutalmazták az első filmemet. Ha kérdezik, hogy melyik a legkedvesebb filmem, akkor még ma is ezt említem.
filmhu: A Jancsó-filmek, amiket vetítenek és tanítanak a világ nagy filmfőiskoláin, a híres hosszú snittekkel szereztek maguknak hírnevet, és rínak ki a világ filmművészetéből. Mennyiben volt ez Jancsó találmánya, mennyiben kezdte ezt el Somló, és mennyiben tökéletesítette vagy vitte tovább ön?
K.J: Jancsó Miklósnak ez az igénye megvolt a hosszú beállításokra, de eleinte technikailag olyan felvevőgépeink voltak, amelyek csak öt percet bírtak el. És amikor először kint jártunk Franciaországban, akkor kiválasztottam még a Sirokkó-nak – ez francia-magyar koprodukció volt – egy olyan gépet, amelyikbe tizenkét perc anyag fért el, és akkor ezt a lehetőséget már biztosítottam, és ezen kívül én gyakorlatilag mindig zoommal dolgoztam, amit az előtte való filmekben még csak ritkábban használtak. Emiatt az egész mozgékonyabb és könnyedebb rendszer volt. Nagyon mulatságos volt, mert sétáltunk Miklóssal a Saint Germain-en és akkor megnéztem az órámat, és mondom, most járt le tizenkét perc. Tehát megpróbáltuk behatárolni, hogy mi minden fér bele ebbe a tizenkét percbe. Nagyon sok.
filmhu: Legendák keringenek arról, hogy milyenek voltak a Jancsó-forgatások a Balaton-felvidéken és másutt is. Hogy ezek eltértek más rendezőknek a stílusától, ahol nagyon feszült, ideges légkör uralkodott, itt pedig inkább kicsit happeninges volt az egész.
K.J: Azért így nem mondanám, hogy máshol feszült volt a forgatás, mert az egyiknél feszült, a másiknál vidám volt, szóval ez nem általánosítható. Egy biztos, hogy a Jancsó-filmek forgatása happening-jellegű volt, tehát mindenki hozzáadhatta az ötleteit, a mozgásait, a tudását vagy ajánlatait. Ez egy furcsa dolog, de amikor néha láttam ezekről a forgatásokról készült filmeket, akkor mindig megdöbbentem, hogy én erről semmit nem tudok, mert amiatt, hogy én be voltam kényszerítve a keret mögé és én csak a képen lévő figurákat láttam, mindarról, ami a háttérben történt, nekem fogalmam sem volt. Úgyhogy sok mindenki tud mesélni a forgatásról -- rajtam kívül.
filmhu: Technikailag nehezebb volt egy ilyen filmet leforgatni, ami nyolc, tíz, tizenöt snittből állt, mint egy olyat, ami háromszáz snittből áll vagy pedig könnyebb?
K.J: Ez nem összehasonlítható, mert ez fizikailag nagyon nehéz volt, tízpercet memorizálni, de a három-, négyszáz snittes filmeknek is megvannak a nehézségei. Hogy hasonló fényben kell, hogy játszódjanak azonos karakterű jelenetek, szóval mindegyiknek megvan a maga hátulütője vagy a maga élvezete, de az az igazság, hogy itt a sikerélmény nagyobb. Tehát az, amikor leszáll az ember tizenkét perc után és tudja, hogy sikerült a felvétel, akkor valóságos sikerélményt érez, míg ha naponta megcsinál tizenöt, húsz beállítást, akkor azért ezt kevésbé érzi. Tehát biztos, hogy nagyobb megkönnyebbülés és nagyobb élvezet volt ezt csinálni, mint egy szokványos filmet. És különlegesebb.
filmhu: Volt valamilyen átlag napi penzum, hogy hányszor kellett felvenni egy jelenetet, hogy egyszer se történjen benne valami gikszer?
K.J: Ez nehéz dolog, mert volt valami átlag, általában háromszor, négyszer vettünk fel valamit. Amikor már ezeket az úgynevezett háromszáz méteres beállításokat csináltuk, akkor ez általában úgy történt, hogy egy napot próbáltunk és egy napot forgattunk. De volt egy jelenet például, az Allegro barbaró-nak egy snittje, amit ma is a legdrágább magyar filmsnittnek gondolok, mert az első nap, amikor naplemente volt, a nyolcadik percben, az egész magyar ejtőernyős válogatottnak a megadott a helyre kellett beesni, szóval sok mindennel nehezítettük az életünket, és az első nap jól is jött volna össze, csak valamelyik gyerek a stábból egy Smena fényképezőgéppel beállt az ablakba és fényképezett. Én nem hittem a szememnek, amikor a kamerán keresztül megláttam, úgyhogy meg is néztük azért a felvételt, de hát használhatatlan volt. És akkor vagy a szél elvitte az ejtőernyősöket, vagy a nap nem akart úgy lemenni, ahogy kellett volna, vagy eső volt, vagy ez volt, vagy az volt, úgyhogy nyolc napig forgattuk. De már mindenki olyan pontosan tudta a dolgát, hogy a háromszáz méteres beállítás kétszázhetvenre lerövidült, mert már annyira pattogósan ment, hogy magától egy perccel rövidebb lett. Na most sok felvételnél az is baj volt, amikor már – úgy mondtuk, hogy – mechanizálódott egy felvétel. Tehát amikor megszűntek ezek az esetlegességei és azok a pillanatok, amitől olyan váratlanná vált, mert már minden olyan tökéletesen ment. És ezeket a negyedik, ötödik felvételeket általában nem is használtuk, mert azok már csak biztonságból fölvettek voltak, de mechanikusak voltak a mozgások is, és azt nem szerettük.
filmhu: Térjünk át a technikai síkról az elméleti síkjára a dolognak. Valahol azt nyilatkozta, hogy soha nem beszélték meg Jancsóval, Hernádival egy-egy jelenetnek a jelentését, nem értelmezték az egyes jeleneteket.
K.J: Hát, ezt úgy is mondhatnám, hogy szégyelltük volna előre megfejteni a jelentését a jeleneteknek. Abban a pillanatban, ha kimondtuk volna, hogy ez most ezt fogja jelképezni, vagy erről fog szólni, megtörtük volna a varázsát a beállításnak. Másodszor: Miklós nagyon- nagyon sokat improvizált, és olyan dolgok váltak jelkép értékűekké, amiről annak idején nem is gondoltuk, hogy ez egyáltalán meglátszik a filmben, ezért -- inkább szégyenlősen -- nem fogalmaztuk meg őket. De azt sem fogalmaztuk meg, hogy ha valami jól sikerült, szóval akkor sem beszéltünk utána róla, csak ha valami nem jól sikerült, akkor beszélgettünk róla. Az első filmemben, a Csend és kiáltás-ban sok minden történt, nagyon sokat változott maga a történet is, mert Koltai János, aki játszott egy szerepet benne, eltörte a kezét, viszont olyan jó volt az ő jelenete, hogy Miklós meg akarta tartani, ezért az ő szerepét megosztotta, és Görbe János folytatta. Sok ilyen improvizálás volt Jancsó életében, mikor fél filmeket átalakított új szereplők kedvéért. Mint az Égi bárány-ban, amikor Daniel Olbrychski megjött, akkor egészen más vonalat vett föl a film. Úgyhogy már csak ezért sem fogalmaztuk meg. Pontosabban nem igaz, hogy nem beszéltünk, mert előtte a Hernádi meg a Jancsó a kávéházban fél évet beszélt a filmről, és én, ha nem dolgoztam, akkor ott ültem. Tehát volt képem a filmről.
filmhu: És mindig pontosan értette, hogy mi micsoda?
K.J: Nem próbáltam én soha igazán felfejteni ezeket a dolgokat. Gondolom, hogy értettem, de soha nem fogalmaztam meg.
filmhu: Merthogy a hetvenes években kezdett kialakulni egy rosszízű pletyka a Jancsó-filmekkel kapcsolatosan, hogy sokszor egyes jeleneteket, vagy akár egész filmeket már csak provokációból, hülyéskedésből, brahiból csinál.
K.J: Ez így nem igaz. Voltak olyan konkrét dolgok, például A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon-ban, ahol kifejezetten Cserhalmi szerepébe olyanokat írt bele, amit akkor láttam egy szamizdat könyvben, hogy Kádár János részt vett a Rajk kivégzésén. És ezt a Cserhalmi egész más mondatokkal, de elmondja, hogy miért kellett akkor a vérébe tennem a kezem. Erről így nem beszéltünk, de miután ott volt nyitva ez a könyv Miklós íróasztalán és beleolvastam, akkor láttam, hogy honnan született ez a mondat. Vagy sokszor mesélt Hernádi egy történetet, valaki a Kreml udvarán egy üres pisztollyal nekitámadt Sztálinnak, hogy megmutassa, milyen veszélyben van, és akkor Beríja lelőtte azt az embert. És később egyszer csak megjelent ez a Sirokkó egyik jelenetében.
filmhu: Érzékelt a filmszakmában irigykedést azért, hogy ön a legnevesebb rendezővel dolgozik együtt?
K.J: Igen, de ezt inkább magánéleti vonalon adták vissza. Tehát, ha a kocsim nem olyan helyen parkírozott, mint ahol kellett volna, akkor a feleségem másnap már biztos tudta. Szóval inkább magánéleti vonalon bosszulták meg a sikert. Szakmán belül nem.
Még kér a nép
filmhu: Kikkel dolgozott még Jancsón kívül?
K.J: Jancsón kívül nagyon sokat dolgoztam Kézdi-Kovács Zsolttal, nagyon szerettem dolgozni Kardos Ferivel. Dolgoztam Gábor Pállal, Gyöngyössy Imrével. Ővele nem mindig értettem egyet – Isten nyugosztalja. Mészáros Mártával sokat dolgoztam. Körülbelül ez a kör. Külföldiekkel is dolgoztam. De a szívügyem az Jancsó és a Kardos Feri volt.
filmhu: Hogyan maradt abba ez az együttműködésük a Jancsóval?
K.J: Úgy, ahogy én kerültem a Somló helyére, mert Miklós újítani akart, és én voltam az, akivel el tudta képzelni, hogy valami mást tud csinálni. Nem gondoltam róla, hogy hetvennyolc éves korában még eszébe jut, hogy valami másfajtát akar csinálni, és akkor választotta a Grunwalskyt, aki egy olyanfajta könnyed, félprofesszionális stílust csinált, amit én nem szeretek igazán, és nem is valószínű, hogy alkalmas lennék rá. Úgyhogy így maradt abba a munkánk.
filmhu: De a barátság az megmaradt?
K.J: Hát egy darabig haragudtam, de ma már azért jóban vagyunk. Meg voltam sértődve, mert én voltam az utolsó, aki megtudta, hogy nem én fogom forgatni a filmet. Akkor egy darabig megsértődtem, de hát nem lehet egy ilyen öreg barátságot felrúgni. Most már ez, úgy gondolom, elszakíthatatlan.
Kende János a Csend és kiáltásról:
