Mi lenne, ha valakit ténylegesen átformálna egy hanghullám?

Még a ’90-es évek végén elég kicsi voltam, de arra tisztán emlékszem, hogy gyerekként egy walkmannel a fejemen rohangálok a kertben, és rázom a fejemet különböző zenékre. Mivel édesapám hobbizenészként nagyon sokat játszott, gyorsan átadta a zene szeretetét, meg azt, hogy zenélni nagyon jó élmény, de ő inkább elektronikus vonalon mozgott, és instrumentális zenei dolgokkal foglalkozott. A keresztapám viszont küldözgette a címkézetlen kazikat és CD-ket, amiken volt mindenféle zúzós anyag, úgyhogy én onnan ismertem meg ezt a miliőt, amit azóta is a magaménak érzek.

És az ezekhez tartozó videoklipekkel hol találkoztál először? Melyik számodra a legmeghatározóbb, legmaradandóbb klip a korszakból?

Azok a rockzenék, amiket én szerettem, nem feltétlenül voltak a Viva TV-vel kompatibilisek, szóval a klipek később érkeztek az életembe, internetes videómegosztókon keresztül. Ekkor ért először az élmény, hogy „Úristen, tudok valamit társítani ahhoz, amit hallgattam”. Ezek között a klipek között rengeteg olyan van, ami ma is nagyot üt. A szakdolgozatomban próbáltam olyasmikkel is foglalkozni, amik nem feltétlenül ezek a nagyon zúzós dolgok, de relevánsnak érzem őket abból az érából. Ilyen mondjuk a Red Hot Chili Peppers Californicationje is, ami igazából pont a határmezsgyéje a ’90-es éveknek, de nyilván egy elkerülhetetlen, globálisan is nagyon sok emberhez eljutó videoklip volt.

Ráadásul megjósolta az olyan 3D-s open world videójátékokat, mint a GTA.

Igen, egy teljesen új és szabad szellemű dolgot mutatott be, ami szerintem addig nem nagyon létezett, és a rendezőpáros is egy nagyon izgalmas oldalról fogta meg a zenéjüket, annak szerkezetét és felépítését. Az animációs klipeken túl a médiaművészeti kísérletek is érdekelnek, például emlékszem, mekkora sokkhatás ért, amikor először láttam a Nine Inch Nails Closer videoklipjét. Döbbenetes volt, hogy milyen mélységeket lehet elérni egy olyan műfajban, ami igazából főképp a disztribúcióról szól, és mennyi mindent képesek megmutatni a zene mellett karakterben és személyiségben. Ez a klip stop motion animációt és pixillációs technikákat idéz meg, egy nagyon koszos, nagyon texturált világot mutat be, ami szerintem nagyon jól működik azzal a lemezzel, amin a szám megjelent (Downward Spiral). Elképesztett az, hogy egyetlen rövid videóanyag mennyire képes átadni azt, hogy miről szól egy egész album.

De fontos mérföldkőként említhetem még az Aphex Twin Chris Cunningham által rendezett videóját a Come to Daddy című számhoz, az is egy olyan alkotás, amit időről időre újra előveszek, évente egyszer-kétszer biztosan újra megnyitom.

A streamingalapú zenemegosztó platformok korában szerinted mennyire maradt még jelentősége a videoklipeknek? Megéri még az előadóknak, kiadóknak energiát fektetniük egy egész kisfilmbe, miközben a legtöbben csak egy pár másodperces loopot fognak látni belőle a Spotify-on?

Szerintem van jelentősége, rengeteg az olyan előadó, aki gyakorlatilag videoklipeknek köszönheti, hogy létezik. De tegyük hozzá, hogy személy szerint én is eltávolodtam az utóbbi években a videoklipes zenefogyasztástól, a zenei ízlésem elég szubkulturális, amiket hallgatok, általában olyan platformokon találhatók meg, ahol nem is nagyon tudnak klipeket megjeleníteni, mint a Bandcamp. Közben nemrég azt is felelevenítettem, hogy milyen hagyományos hordozókat használni. A bakelit nagy szerelmem volt tinédzserkoromban, és most újra leporoltam a régi lemezjátszót. Ez a fajta zenehallgatás számomra teljesen más, mintha vizuális élménnyel párosulna. Az, hogy eltávolodtunk a lemezektől, nagyon toxikus a zeneipar számára is, mert sokszor már csak EP-ben meg single-ökben gondolkodnak az előadók is.

De közben teljesen más átszellemültséggel ül le az ember meghallgatni egy Pink Floyd-albumot vagy egy négy lemezes gyűjteményt, mint amikor mondjuk futás vagy munka mellé berak a fülesre valamit a Spotify-ról. Ennek ellenére azt gondolom, nem halt meg a videoklip-műfaj, és nagy szüksége is van rá sokszor az előadóknak, mert ha szeretnének valamilyen imázst kialakítani magukról, megmutatni magukat a világnak, akkor nagyon fontos, hogy legyen egy videoklipes debütálásuk, meg videós anyagaik, amikhez tudnak kötődni az emberek. Sok trend utal rá, hogy sokkal jobban berögzül egy zene az embernek, ha lát hozzá klipet is. A kérdés inkább csak az, hogy ezzel képes-e az adott előadó hozzátenni az élményhez, vagy csak egy reprezentatív adalékként jelenik meg.

Ha választhatnál, te melyik bandának készítenél klipet, és miért?

A film készítése alatt a legtöbbet a Kyuss Welcome to Sky Valley című albumát hallgattam, mindig elő tudtam venni, amikor egy plusz motivációs löketre volt szükségem. Eleve kevés klippük készült, és az egész albumot egy filmként is el tudnám képzelni.

Rátérve a diplomafilmedre, hogyan befolyásolták az általad vizsgált klipek a Bonefuzz történetmesélését és esztétikáját?

Kifejezetten az érdekelt, hogyan tudom a film kulcsjelenetét videóklipes eszközrendszerbe helyezni, különösebbé tenni, és ezzel kiemelni az addig lineárisan haladó cselekményből. Az elejétől kezdve célom volt, hogy implementáljam ezeket az eszközöket. A szakdogámban azt is vizsgáltam, hogy milyen minőségben, mennyiségben és módban tud kapcsolódni a zene a képhez, így a filmben is igyekeztem minél jobban összefűzni ezeket.

Azon túl, hogy a film elején egy Bonefuzz-kazettát tesznek be – ami önmagában is erősen videoklipszerű kezdés –, mit jelent a cím?

Ez a szóösszetétel nem feltétlenül a filmbeli zenekarra vonatkozik, bár számomra is már egyre inkább azzal kezd azonosulni. A bone viszont eredetileg onnan jön, hogy volt egy sound design kurzusunk az egyetemen, ahol megismerkedtünk a csonthang fogalmával: ezek olyan hangok, amik csak merev testeken keresztül rögzíthetők, leginkább olyan mikrofonokkal tudjuk őket felvenni, amik kiiktatják a levegőt mint közvetítőt a felvételből, szóval érintkezés által tud rögzülni ez a hang. És ez valahogy nagyon jól rezonált azzal a novellával (Ködváros), amit éppen olvastam, és úgy éreztem, hogy ezt a történetet pontosan ebből az irányból szeretném elmesélni. A fuzz pedig a ’90-es években is agyonhasznált gitárpedálra utal, ami nyilván elengedhetetlen kelléke a rock műfajának.

Mi fogott meg ebben a novellában?

Egy bizonyos történetszála inspirált. A Ködváros egy misztikus újságírói oknyomozást mutat be, fiktív koncepción keresztül jár körbe egy olyan zenekart, amely képes a zenéjével megváltoztatni az embereket. A cselekménynek van egy mellékága, amelyben egy hallássérült fiú elmegy a zenekar koncertjére, és átéli a hangélményt. Ez kezdett el leginkább foglalkoztatni, mert már korábban is érdeklődtem az érzékelés peremterületei iránt: hogy az emberi agy hogyan tud olyan átkötéseket képezni, amelyek nem a szokványos érzékelést jelentik. Például, ha valaki nem tudja használni az egyik érzékszervét, milyen új kapcsolatok jönnek létre, amelyek megváltoztatják az adott élményt.

Azt gondolom, hogy a zene egy rendkívül szubjektív befogadást igénylő dolog, így nagyon izgatni kezdett, mi lenne, ha valakit ténylegesen átformálna az a bizonyos hanghullám, ami fizikálisan éri, és nem csak a pillanatnyi érzelmi állapotát befolyásolná. Mondhatjuk, hogy ez volt a kiindulópont, és erre jött rá az a szintén izgalmas kérdés, hogy mi az, amit ebből hangban, dialógusban vagy képben kell átadnunk ahhoz, hogy ez a sztori önállóan, a saját lábán is megálljon.

Mennyi kutatást végeztél a hallássérült főszereplő hiteles ábrázolásához?

Beszélgettem ismerősömmel, akinek a fia halláskárosultan született, és hasonló cochleáris implantátummal él, mint a főhős, és ezt próbáltam a lehető leghitelesebben ábrázolni. Végeztem kutatómunkát, de mivel az eredeti történet is nagyon elrugaszkodott a valóságtól, ezt a lehetőséget magam előtt is nyitva akartam hagyni.

A Ködváros írója, Veres Attila maga is forgatókönyvíró, például az Itt érzem magam otthon is az ő munkája. Konzultált veled a filmről, adott tanácsokat, vagy ő is csak a kész alkotást látta?

Ő már a gyártáshoz szükséges koncept artokat, karaktereket, a kész tervet ismerte meg. Egyikünk sem gondolta úgy, hogy szükség lenne az aktívabb bevonására, mivel a történetet eléggé átírtam, más lett a hangulata, és máshová kerültek a hangsúlyok. Én a karakter belső félelmeitől való elszakadás felé vittem a sztorit, míg ő eredetileg teljesen másra hegyezte ki a Ködvárost.

Volt-e már lehetőséged arra, hogy megmutasd a filmet hallássérült nézőnek?

Sajnos erre még nem volt lehetőségem, de természetes, hogy az emberben van ilyenkor félsz amiatt, hogy akaratlanul is megbánthatja a közönségét. Még jóval a gyártás előtt a CEE Pitch Forumra vittem ki a tervet, és ott egy hallókészüléket használó forgatókönyvírótól kaptam olyan szakmai visszajelzést, hogy mennyire izgalmas számára a projekt, és hogy nem érzi sértőnek vagy bántónak a történetet. Remélem, a jövőben ki fog derülni, hogy ez a film milyen módon élvezhető a halláskárosult nézők számára.

A hangkulissza nagyon különleges és központi szerepet tölt be a filmben. Hogyan alkottad meg ezt az összetett hangzásvilágot, ami a diegetikus hangokból és a főszereplő saját perspektívájából áll össze?

Nagy feladatba vágtam a fejszémet. Régóta zenélek is, több mint 10 éve dobolok, így volt bennem annyi kurázsi, hogy én akartam megcsinálni a film zenéjét, ahogy minden korábbi munkámhoz is igyekeztem. Olyan szempontból nagyon bonyolult feladat volt, hogy az eredeti novellában maga a zenekar olyan zenét alkot, ami megváltoztatja az embereket, de én tudtam, hogy nem fogok olyat létrehozni, aminek tényleg ilyen hatása van. Azt viszont át akartam adni, hogy nekem mit jelent ez a történet, így például a film kulcsjelenetéhez tartozó zenét úgy csináltam meg, hogy egy hétre magamra zártam az ajtót egy üres szobában és nyomtam. Olyan zenei elemeket próbáltam beleépíteni, amik a testhangokra emlékeztetnek.

Például visszajátszottam már felvett anyagokat, miközben a torkomra ragasztottam egy kontakt mikrofont. Érdekes kísérlet volt, ahogyan az ember modulálja a szájának nyitását, csukását, úgy változik a hang, és a torkában is változik a mozgás. Pontosan nem tudom megmondani, hogy milyen százalékban került be ebből végül a filmbe, de volt, hogy ilyen dolgokkal indult be az alkotási folyamat. Nálam nagyon gyakori az, hogy szeretek valamilyen alapanyagból kiindulni, és ezért bármilyen furcsa hangzás vagy zörej lehet az, amire elkezdek építkezni zeneileg, nem feltétlenül egy tisztán értelmezhető melódiára.

Vannak olyan zenei darabok, amiket még a fejlesztés során írtam meg, és olyan részletek is, amik olyan szinkronitást és szoros kapcsolatot igényeltek a vizuális anyaggal, hogy már szinte a filmmel együtt alakultak ki. Van egy csomó olyan zenei részlet is a filmben, ami inkább azt akarja bemutatni, hogy milyen érzelmi tartományban mozog például a főszereplő, hogy mennyire zárt, tiszta vagy feszült ez a hangzás, ami megjelenik.

A sound design terén több réteget is meg kellett jeleníteni, hogy működjön a film. Már az első animatiktól kezdve próbáltam vázolni, hogyan tudjuk bemutatni a főszereplő perspektíváját, és az abban végbemenő átalakulást. Meg kellett mutatni, hogy milyen a cochleáris implantátumon keresztül érzékelt valóság, ami egy elektronikus torzításban jelenik meg. Emellett, hogy milyen a koncert hangélményének az átélése, és a saját belső hangjának a felismerése. Erős dramaturgiai játék volt, hogy a diegetikusan szóló dolgok hogyan torzulnak át az ő perspektívájában, és ezért elég sok ki-be váltás van a főszereplő és a valós környezeti hangzás között.

Ehhez hogyan találtál referenciát?

Az említett konzultáción túl van az interneten egy hallókészülék-múzeumnak nevezett weboldal, ahol az összes cochleáris implantátumhoz kapcsolódó anyag elérhető, és ott hangi anyagokat is lehetett találni ahhoz, hogy körülbelül ezek milyen szinten működnek. De egyébként rengeteg tartalomgyártó van az interneten, például zenészek, akik megpróbálják elmondani, hogy hogyan kell elképzelni, miket hallanak, milyen árnyalatnyi különbségeket tudnak tenni, hogyan alakul át számukra a hang.

A hagyományos dialógusoknak kisebb szerepük van itt a sound design mellett, viszont Kenéz Ágoston, Patkós Marcell, Jakab Juli és Hegyi Olivér adják a szereplők hangjait. Hogyan választottad ki őket?

Mivel nagyon kevés dialógus van a filmben, ezért úgy éreztem, hogy olyan hangokat kell találnunk, akik megfelelően átadják azt a hierarchiát, ami a csapatban benne van. Fontos része a filmnek, hogy Vajk, a főszereplő, kívülállóként kerül ebbe az egész eseményláncolatba, mert attól még, hogy ott van a bátyja is, nem feltétlenül része ennek a társaságnak. Rengeteg jó ajánlást kaptam különböző színészekről, akikkel vakon hallgattam végig interjúkat, közben próbáltam odaképzelni őket a különböző karakterekbe. Szerintem nagyon jól sikerült megtalálnunk ezt a dinamikát: Patkós Marcell élces és erős hangja például alapvetően kommunikálja, hogy hol van a helye a csoportban. Vajkot kiválasztani is izgalmas feladat volt, mert a szerepe gyakorlatilag légzésből és neszekből áll. Ágostonnal nagy szerencsénk volt, mert nagyon jó tempóban vette le azokat a pontokat, amikre reagálnia kellett.

A filmben 2D-s karakterek mozognak 3D-s térben. Miért döntöttél emellett a vizuális megoldás mellett?

A korszakra, amiből inspirálódott ez a film, leginkább a zajosság jellemző. Ezt a vizuális zajt akartam megjeleníteni, és úgy éreztem, hogy hagyományos 2D-s eszközökkel ez iszonyatosan nagy munka lenne. Nyilván meg lehet oldani, de egy diplomafilm gyártásának lehetőségei között nem feltétlenül tudunk minden képkockát szép részletesen, kézzel megfesteni. Emiatt inkább olyan háttereket hoztam létre, amiket később rá tudok projektálni egy virtuális térre, így nem kell mindig újra kézzel létrehozni a részleteket. Azért választottam a Blendert, mert egy időben lehet kezelni vele a 2D-s elemeket a 3D-s térben, és közben hagyományosabb kamerabeállításokat létrehozni. Viszont tudtam, hogy azokat az elvont érzelmi reakciókat és dinamikus mozgást, amit a koncertjelenet és a karakterek igényelnek, 2D-ben tudjuk megvalósítani. Próbáltam minél jobban összeolvasztani a kettőt, és azt érzem, hogy ebből a szempontból jó végeredményt értünk el.

Mi jelentette számodra a legnagyobb kihívást a gyártási folyamat során?

Nem gondoltam volna, hogy ekkora stábbal fogok dolgozni, és hogy ennyi ember segítségére lesz szükség ahhoz, hogy elkészüljön ez a projekt. Sokszor bízom abban, hogy minél több dolgot meg tudok én magam csinálni, de közben azoknak is segítenem kellett, akik a gyártás alatt tanulták meg a nem szokványos program alapvető használatát. Rengeteg oktatóanyagot készítettem már az előkészítéstől kezdve, hogy készen álljon egy csomag, amellyel ha valaki becsatlakozik a gyártásba, akkor van kapaszkodója. Talán ez volt a legnagyobb feladat számomra, ami még ismeretlen volt, hogy fogyasztható formában továbbadjam azt a tudást, amit én is a filmkészítéshez szedtem össze.

Már önmagában is nagy szó, hogy a filmedet beválogatták a világ elsőszámú animációs fesztiváljára. Mire számítasz Annecy-ben? Mit vársz a legjobban?

Sajnos korábban még nem volt szerencsém eljutni Annecy-be, úgyhogy iszonyatosan várom ezt a lehetőséget. Egy ilyen nemzetközi platform visszajelzése alapján azért az embernek el kell fogadnia, hogy valamit jól csinált, még ha nehéz is feldolgozni, mivel a fesztivál egy nagyon széles palettáról válogat. Nyilván ez egy nagyon-nagyon jó érzés. A fesztiváltól pedig leginkább azt várom, hogy hozzám hasonló gondolkodású alkotókat ismerjek meg, akik olyan történeteket alkotnak, amik hozzám is közel állnak. Emellett remélem, hogy majd találkozom olyanokkal is, akikkel korábban együtt tanultam a Gobelins-en. A networking mellett remélem, hogy nagyon sok jó filmet is fogok látni.

Mi lehet a következő lépés számodra?

Ez a jövő zenéje, de azt érzem, hogy szívesen kipróbálnám magam újra rendezőként. Van egy korábbi filmötletem is, amit még a mesterszakos jelentkezésem előtt kezdtem el fejleszteni, talán most már tudom, miért is szerettem volna megcsinálni.