Anam

„Anam” török női név, jelentése „mama”. Az Anam című film főhősnőjét nem véletlenül hívják így a filmben: igazi anyatigris, aki végül, hogy junkie fia bőrét mentse, fegyverrel számol le Hasannal, a hamburgi török drogbáróval, akit amúgy a hazánkban is népszerű, fesztiválkedvenc Fallal szemben-ből ismerős Birol Ünel alakít. A német nyitófilm Buket Alakus fiatal rendezőnő alkotása, nyomon követhetjük benne, hogyan változhat meg az egyszeri kendős török bevándorló takarítónő élete egyik pillanatról a másikra.

Férjét egyik nap egy szöszi kolléganővel találja nem épp ártatlan csevely közepette a heves rángások által feltartóztatott liftben. Ugyanazon a napon fiát kórházba szállítják kábítószer-túladagolás miatt, de a húszéves Deniz az első adandó alkalommal lelép a dealerével, még látogatóba érkező anyja se tudja marasztalni. Anam ekkor úgy dönt, férjére úgysem számíthat, így hát önmaga indul elkóborolt gyermeke keresésére-illetve két barátnője, a szintén bevándorló takarítónő dél-afrikai Didi, és az andalúz-német Rita segíti ebben. Az alvilág bugyraiban először csupán fia szintén drogos barátnőjét sikerül „összeszedni” – ám Anam hiába viszi haza a lányt, aki a nő hatására szintén próbál leállni a drogokkal. A tinédzser Mandy bár csupán barátja keresése végett tér vissza Hasan birodalmába, mégis elcsábul. Az utolsó adag azonban halálos: a fiatal lány a török család háza előtt teljes önkívületben egy autó alá gyalogol. Anam, aki a visszafogottságot és a férjnek-férfiaknak való engedelmességet jelképező kendőjét ekkorra már elhajította; most már nem ismer kegyelmet: ő is elmegy Hasanhoz, és fiát, akár még dulakodás, és az aközben – mondhatni önvédelemből -- elkövetett emberölés árán is, de kimenti a végzetes dealer karmai közül.


„Anam” török női név, jelentése „mama”
A német nyitófilm Buket Alakus fiatal rendezőnő alkotása


Az Anamot alakító Nursel Köse a filmvetítés után válaszolt a közönség és az újságírók kérdéseire. Elmondta, a film igen alacsony költségvetésből készült (bár a Fallal szembent is legyártó Wüste Produktion áll a produkció mögött), ott spóroltak, ahol tudtak: a jogdíjak elkerülése végett az Anamban idézett indiai filmrészletet is német helyszínen, barátokkal forgatták le. A fejét kendővel takaró török bevándorló takarítónő alakja, a férfiuralom a muszlim családban illetve a művészi hajlam negatív megítélése (Deniz kiválóan rajzol, de az anya hallani se akar arról, hogy fia ezzel kezdjen valamit) tekinthetők kliséknek is, de mind igazak erre a közösségre. Az utóbbit Köse is tapasztalhatta, ő ugyan nem bevándorló, hanem vendéghallgatóként érkezett Németországba: ahol először építészeti diplomát kellett szereznie ahhoz, hogy családja elfogadja színészi szárnybontását.

Az Anam ezentúl tele van jellegzetesen török szimbólumokkal – legkézenfekvőbb ezek közül a cipő. Nemcsak családi veszekedésben leginkább nők által alkalmazott harci eszköz (Anam is egy magassarkút vág az őt megcsaló férjéhez), hanem a törökök szerint kulcs a mennyországhoz. Amikor a Hasan bűnbarlangjához felindultságában egy szál hálóingben, mezítláb (kezében azonban pisztollyal) érkező anya lábára Deniz a rémálom véget értével saját cipőjét húzza fel, az egyszeri néző azt gondolja, mindez azért van, hogy a mama meg ne fázzon. Köse azonban ezt a mozdulatot szimbolikusan értelmezte: mivel a mennyországba a török hiedelem szerint csak cipővel lehet belépni, a jelenet szimbolikus: fia hazatértével Anam megint képes a (paradicsomi) boldogságra.
A film.hu kérdésére Köse beszélt a németországi török színészek különleges helyzetéről is. A mintegy nyolcvan színész számára legnagyobb probléma, hogy a filmekben leginkább klisészerepeket osztanak rájuk: bevándorló feleség vagy piti török bűnöző; a színházban nagyobb lehetőség adódhat kiugrásra. Köse ezért is szerepel szívesebben színpadon: egyike az első török származású németországi kabaré-színésznőknek.

Inch’allah vasárnap

Ez a szimbolikus utazás
Yamina Benguigui: Inch’allah vasárnap
Szintén erőteljes női film az algériai származású, de Franciaországban élő és alkotó Yamina Benguigui Inch’allah vasárnap című filmje. A majdnem ötvenéves Benguigui egyik alapítója a saját filmjeit is gyártó, a franciaországi észak-afrikai kultúrákra összpontosító Bandits Productions-nak. A 2001-es Inch’allah vasárnap az első nagyjátékfilmje, előtte rövid-és dokumentumfilmeket készített, amelyek közül a Memoires d’immigres (Bevándorló-emlékezet, dokumentum, 1997) nagy sikert aratott mind a közönség, mind a szakma körében. Dokumentarista hatásokban gazdag az Inch’allah vasárnap egy, az 1974-es családegyesítések során Algériából Franciaországba érkező feleség, Zouina története.

Zouina saját szüleit maga mögött hagyva, gyermekeivel és anyósával követi férjét az új hazába. Hamar kiderül azonban, a házban a férfi az egy-két asszony-náspángoláson kívül jelentéktelen szerepet tölt be, itt a mama az úr. A fiatalasszony elfojtott indulatainak időnként utat enged, a szomszédban lakó „igazi” francia nyugdíjas házaspárral háborús a viszony, Zouina egyszer össze is verekszik a közös udvarrészen játszó gyerekeket helyreutasító asszonysággal, még rendőrt is kell hívni.

Zouina esténként anyját és otthonát siratja, ugyanakkor szeretne beilleszkedni új környezetébe is. Ám minden hiába, francia barátnőit saját családja ijeszti el, a könyvét széttépik, ő csak ne olvasson, a rúzsát összetörik – ne fesse magát, mindez európai förtelem. Amikor meg visszatérne az algériai gyökerekhez, és felkeresi a közelben lakó honfitársakat; saját arab asszonytársa utasítja el, látván Zouina szabadszelleműségét. Az asszonyka ezt egy végső indulatkitöréssel reagálja le, puszta kézzel betör egy ablaküveget – Zouina tiszta vér, de legalább a helyi járat buszsofőre – akivel már korábban is összepislantottak párszor -- kárpótlásul elviszi egy ingyen körre. Talán csak ez ébreszti rá valamennyire a történtek előtt értetlenül álló családot és szomszédokat: úristen, Zouina nem robot – hanem érző és gondolkodó, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt rendelkező emberi lény. Ez a szimbolikus utazás, vagy korábban amikor Zouina a másik algériai családot keresve a közeli temetőben eltéved és míg beszélgetésbe keveredik egy hölggyel, annak kutyáját elgázolja egy katonai terepjáró, és végül ő maga lesz kénytelen eltemetni, amit azonban a gyászoló gazda barátságával jutalmaz – mindez túllépés a film naturalista stílusán, Benguigui a filmbe varázsolja az arab világ mesélőkedvét.


Rövid és fájdalommentes

A ma legelismertebbnek számító bevándorló rendezők közül francia részről Abdellatif Kechiche, a németektől Fatih Akin két-két filmje vett részt a fesztiválon.

A kitérés - akár a kassovitzi Gyűlölet - Párizs egyik külvárosi lakótelepére kalauzol minket
Abdellatif Kechiche: A kitérés


Kechiche újabb filmje (A kitérés, 2004) - akár a kassovitzi Gyűlölet - Párizs egyik külvárosi lakótelepére kalauzol minket. A film egy iskolás színházi előadással és kamasz szerelmi háromszöggel tarkított megbékélési történet generációk és a helyi közösség eltérő származású (francia, arab, afrikai, balkáni stb.) tagjai között; erőteljes nézői élmény. Kevésbé lendületes a rendező korábbi filmje: a Voltaire hibája (2000), amelyben az algériai menekült rózsaárus boldogtalan és boldog szerelme köré fonódik a történet néhol kissé lassún és erőltetetten mozduló folyama. A film erejét Élodie Bouchez játéka adja, aki csakúgy, mint az Élet, amiről az angyalok álmodnak 1998-as Erick Zonca-filmben: egy kissé bolondos, valahol társadalmon kívül álló jóindulatú aranyoskát alakít. Kechiche filmjében a dráma végkifejlete azonban földközelibb: nem öngyilkosság, „csupán” kitoloncolás, a francia tragi-romantikát leváltja a száraz arab bevándorló-valóság.

A 2004-ben Arany Medvét nyert Fallal szemben mellett Fateh Akin egy korábbi alkotását is vetítették a filmhéten. A Rövid és fájdalommentes (1998) kísértetiesen emlékeztet a hazánkban a Titanic-fesztiválokról ismert dán Nicolas Winding Refn Pusher (Elátkozott város) trilógiájára: bevándorló maffia, underground avagy alvilág az észak-európai nagyvárosban. Akin filmjében török-görög-szerb triász a főszereplő, gyermekkori barátok, akiknek életét bonyolítja szerelem és üzlet, börtön és szabadulás, hűség és árulás. Akinnak már e korai alkotásában (25 évesen forgatta), sincs megváltó happy end sőt, a film vége igen szomorú. A török Gabriel nemcsak két barátját veszti el, mivel bosszút áll értük a gonosz albán maffiavezéren: újra ölni kénytelen. Holott ő az, aki nemrég szabadult a börtönből, és igazán jó útra akart térni; taxisofőrként, dolgos német állampolgárként szeretett volna élni, míg ágyban, párnák között meg nem hal.

Élet a paradicsomban

Bevillannak új évezredünk francia forradalmi képei 
Zárófilm: Bourlem Guerdjou: Élet a paradicsomban
A Migrációs filmek fesztiváljának zárófilmje Bourlem Guerdjou Élet a paradicsomban (1998) című alkotása volt. A film valós történelmi eseményeket dolgoz fel a hatvanas évek elejéről: algériai függetlenségi harc, utcai lázadások Párizsban. Önkéntelenül is bevillannak új évezredünk francia forradalmi képei - az egyre türelmetlenebb arab bevándorló sarjak ma is az utcán tüntetnek;  a gyűlölet gyökerei tehát igen mélyre nyúlnak, a tiltakozás egyre dühödtebb.
Az Élet a paradicsomban az elnyomottságot, a reménytelenséget nem a történelmi események részletes illusztrálásával, hanem az egyéni élethelyzet ábrázolásával mutatja meg. A film főhőse, Lakhdar szeretne kitörni a bevándorlók lakta bádogházas nyomornegyedből, célja érdekében mindent megtesz; még saját honfitársai rászedésétől sem riad vissza. Ő tisztes francia munkás akar lenni rendezett életkörülményekkel. Szeretne kitörni a bevándorlók elszigeteltségéből; nem akarja Franciaországban is ugyanazokat az arab táncokat járni a hasonszőrű az algériai szomszédokkal. Azonban végül e tisztes francia léttől elválasztó gátat nem tudja áthidalni: vállalkozása füstbe ment terv; mégiscsak az arab közösség az, amely igazából befogadja.

Itt jutunk el napjaink utcalázadásaihoz: ha bizonyos rétegek számára az asszimiláció, és ezáltal az építés lehetetlen, nem marad más, mint a rombolás. Ahogy Kassovitz Gyűlöletében mondják: a francia társadalom egyre csak zuhan lefelé – megfeledkezhetünk a végről, de a becsapódás elkerülhetetlen. A különböző társadalmi rétegek közötti kommunikáció, a bevándorlók hangjának hallatása és meghallgatása, történeteik és alkotásaik nemzetközi szintű terjesztése tehát létfontosságú. Ezért, illetve a Francia és a Goethe Intézet támogatásának is köszönhetően a jó program miatt volt a Migrációs filmek fesztiválja -- sajnos kevésbé beharangozott és látogatott, mint a Művész egyéb filmhetei -- jelentős rendezvény.