A Godzilla Minus One összességében a Godzilla-széria harminchetedik felvonása, de közben teljes újrakezdése is a franchise-nak. A „szörnyek királya” hosszú utat tett meg Honda Isiró 1954-es eredetije óta, amely megteremtette a kaidzsú műfaját (definíció szerint: olyan japán médiatermék, melyben óriás szörnyek randalíroznak). Hollywood azonnal lecsapott a lehetőségre, és 1956 óta gyártja saját remake-jeit, 1998-ban megérkezett az első ténylegesen amerikai produkció A függetlenség napjával elhíresült Roland Emmerich rendezésében, a 2014-ben induló amerikai széria legújabb része pedig idén tavasszal került a mozikba a Godzilla x Kong: Az új birodalom című, bevételt tekintve rekorddöntögető, de még a szörnyfilmek között is fájdalmasan primitív blockbuster formájában.
A Godzilla Minus One ehhez képest több szempontból visszatérést jelent a gyökerekhez: gyártója a Toho Stúdió, amely a ’80-as évek óta készít Godzilla-filmeket, a film írója és rendezője, Jamazaki Takasi, a stáb és a színészgárda egyaránt japán, illetve a cselekmény helyszíne is Japán, közvetlenül a második világháború után.
Godzilla Minus One / Fotó: Toho Co.
A főszereplő, Sikisima, kamikaze pilóta, aki túlélte a háborút – már ennyiből egyértelmű, hogy a militáns Japán Birodalom krédója szerint nem teljesítette kötelességét, gyakorlatilag egy dezertőr. Sikisima épp Odo szigetén állomásozik, mikor a tenger mélyéről feltör a szörny, melyet a helyiek Godzillának hívnak. A pilótának ekkor még lenne esélye elpusztítania a veszélyes lényt, mielőtt az kárt tenne bárkiben, de ő ismét hezitál, Godzilla pedig legyilkolja az egész helyőrséget, majd eltűnik az óceánban.
Sikisima a túlélők bűntudatával és a gyávák szégyenével telítve érkezik haza a porig rombolt Japánba. Szülei meghaltak Tokió gyújtóbombázásában, a veszteségeitől félőrült szomszéd meg őt vádolja a háború elvesztéséért. Megismerkedik egy nővel, aki az utcán él kislányával – miután Sikisima befogadja őket, kiderül, hogy a baba nem is az övé, csak a kezébe nyomták egy bombázás során, és megtartotta, mert nincs más, aki gondoskodna róla. Mint például az Akik maradtak, ez a film is néhány szereplőn keresztül mutatja be, hogy a történelem viharai során egész generációk elárvultak. Hogy eltartsa talált családját, Sikisima egy aknaszedő hajón vállal munkát, melynek feladata a Japán-szigetek körüli vizekben maradt ipari mennyiségű robbanóanyag hatástalanítása.
Mindeközben a tengerben rejtőző Godzillát szinte sebezhetetlenné mutálja az amerikaiak elővigyázatlan nukleáris tesztje (Crossroads hadművelet, 1946): a sugárzás nem öli meg, ellenben nagyobbá, erősebbé teszi, és főleg feldühíti. Az útjába kerülő hadihajókat jobbra-balra hajigálva Japán partjai felé veszi az irányt, és közben nukleáris leheletét sem fél használni.
Godzilla Minus One / Fotó: Toho Co.
A cápa óta tudjuk, hogy egy szörnyet nem az tesz ijesztővé, hogy sokat mutogatják, épp ellenkezőleg. A címszereplő nem minden, a filmet elsősorban a vele szembeszálló karaktereknek és az ő melodrámájuknak kell elvinnie. Jamazaki Takasi jól követi ezt a receptet, Godzilla viszonylag kevés jelenetben bukkan fel, de azokban kivétel nélkül hatásosan használják.
Godzillát eredetileg az atomfegyverek pusztításának metaforájáként értelmezték, (illetve az Egyesült Államokat szimbolízálta – álmából felvert óriás, ami elpusztítja Japánt), azonban a köztes időben antihőssé szelídült, aki gyakran más szörnyek (óriásmajmok, -dínók és molylepkék, háromfejű madarak, stb.) ellen küzd, ezáltal még nála is veszélyesebb mutánsoktól óvja meg az emberiséget. Ehhez képest ebben az új feldolgozásban ismét hamisítatlan főgonosz: a posztháborús Japán néplelkületet toxikus elemeinek metaforája.
Sikisima még az ötvenes évek hajnalán is azt bizonygatja, hogy az ő háborújának nincs vége, hiszen kísérti, hogy az ő „hibája” miatt mások estek áldozatul Godzillának. És ahogy a pilóta nem élhet tovább anélkül, hogy szembenéz saját démonával, úgy a japán társadalom sem léphet túl háborús traumáin és kezdheti el az ország újjáépítését, amíg el nem engedi a vereségből származó szégyenérzetét és bűntudatát. A Godzilla Minus One valójában legalább annyira szól a rehabilitációról és gyógyulásról, mint a pusztításról és traumáról. Nem véletlen, hogy Sikisima és barátai civil életükben aknák hatástalanításával foglalkoznak.
Godzilla Minus One / Fotó: Toho Co.
A film tulajdonképpen utólagos rendszerkritika: a császári Japán elvakult politikáját bírálja, ami milliószámra áldozta fel állampolgárait imperialista vágyálmai oltárán kamikaze repülők és tengeralattjárók, öngyilkos szurony- és kardrohamok formájában akkor is, amikor már a vereség biztos és elkerülhetetlen volt. Ilyen szempontból sokkal inkább a Clint Eastwood rendezte Levelek Ivo Dzsimáról rokona, mint a Godzilla Kong ellené.
Mindeközben megőrzi a kaidzsú filmekhez nélkülözhetetlen látványosság mértékét, pontosabban mértéktelenségét. A nézői elvárásnak megfelelően repkednek a hajók és vonatkocsik, dőlnek az épületek, születik egy többlépcsős haditerv Godzilla legyőzésére, és nem marad el ember és őslény végső összecsapása sem. Nem csoda, hogy a Godzilla Minus One márciusban elnyerte a legjobb vizuális effktekért járó Oscart, az viszont annál meglepőbb, hogy mindezt mai léptékkel nézve kifejezetten limitált büdzsével tette (a film összesen 15 millió dollárból készült). Hollywood számára intő jel, hogy az utóbbi időben ennél jóval nagyobb összegekből sem sikerült hasonló kritikai sikert összehozni (a Marvelek készítése például 270 millió dollárba került), és egy viszonylag szerény japán produkció minden szempontból lekörözte blockbustereket, Amerikában ráadásul az eddigi legnagyobb bevételt termelő japán mozifilm lett.
A Godzilla Minus One a legtöbb, amit ki lehet hozni a kaidzsú-zsánerből: a látványosság mögött valódi emberi dráma áll. A műfaj kedvelőinek jobb szívvel ajánlom, mint az utóbbi évek bármelyik amerikai szörnyfilmjét.
