A történetből adja magát a filmkészítés allegóriája: az Adam Driver által alakított Caesar Catalina Nobel-díjas építész, aki szeretné újraépíteni a romos New Yorkot a maga tervei szerint, egy különleges anyag segítségével. A gigászi város terve olyan, akár egy nagyszabású film, aminek Caesar a megalkuvást nem ismerő rendezője, de ha ez nem lenne elég, az ide-oda csapongó történet szerint az építész képes manipulálni az időt is (akár egy filmkészítő), a jövő városának kulcsa pedig egy különleges anyag, a betont helyettesítő, rikító sárga fényű megalon (ami a digitális filmkészítésre vagy épp a celluloidra is utalhat). A valóság ráadásul tragikusan utolérte a filmet: a történetbeli Caesar nem tudja feldolgozni felesége elvesztését, Coppola pedig bő egy hónapja vesztette el társát, Eleanort, akivel 1963 óta voltak házasok.
Caesar a gyászt hedonizmussal csillapítja, a város legmenőbb helyein iszik, bulizik és csajozik, miközben New Rome városállam főépítészeként dolgozik Megalopolis nagyszabású tervén. A szkeptikus, hatalomféltő polgármester, Cicero (Giancarlo Esposito) szerint az építész ténykedése végzetes következményekkel járhat, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy a városvezető lánya, Julia (Nathalie Emmanuel) elkezd érdeklődni Caesar tervei, különleges képessége és persze macsó vonzereje iránt. Eközben New Rome-ban, ami bár modern metropolisz, külsőségeiben és egyes tradícióit tekintve az ókori Rómát idézi, elkezd eluralkodni a szélsőséges nacionalizmus, aminek fő politikai hirdetője a város irányítóinak árnyékában mozgó Clodio (Shia LaBeouf). Coppola párhuzamot von az ókori Róma és a kapitalizmus hanyatlásával, New Rome társadalma is megállíthatatlanul rohan a vesztébe, és az sem egyértelmű, hogy Caesar megalomán ténykedései nem épp gyorsítják-e ezt a folyamatot.
Coppola és szereplői Cannes-ban (fotó: Festival de Cannes /Facebook)
A premissza izgalmas, az egyes források szerint nagyjából háromszázszor újraírt forgatókönyv azonban szinte semmit sem tud kezdeni az aktuálpolitikai áthallásokkal teli, kapitalizmuskritikával és filozófiai potenciállal is rendelkező alapsztorival. Caesar figurája az istenkomplexusos, ellentmondásos zseniről szóló karaktertanulmányért kiált, de Coppola annyi felé elindul, behozva a szerelmi szálat, a magánéleti traumát, a diplomáciai csatározásokat, a megalon motívumát, majd később a nacionalizmus térnyerését, hogy a film gyorsan széttartóvá válik.
A Megalopolis azonban nem is a történet hiányosságai és fókusztalansága miatt hasal el. Coppola a munkálatok felénél összebalhézott a VFX-szakembereivel, akik, sok látványtervező munkatárssal együtt, ott is hagyták a rendezőtől nem karakteridegen, embert próbáló és kaotikus forgatást. A The Guardian hosszú cikkben tárgyalta, a film egykori stábtagjait is megszólaltatva, hogy a mester nem épp korszerűen állt hozzá a digitális trükköket igénylő projekthez: a régi iskolához szokott Coppola nem feltétlenül tekintette egyenrangú alkotótársának az effektekért felelős szakembereket és sokszor még a forgatáson sem tudta, mit csinál. A végeredmény alapján úgy tűnik, Coppola teljesen alkalmatlan egy digitális effektek által uralt látványfilm megrendezésére.
Egyszerűen nincs mentség arra a vizuális katasztrófára, ami itt történik. A film 120 millió dollárból forgott, és csak összehasonlításként, a legjobb vizuális effektekért idén Oscarra jelölt Az alkotó 80, a szintén akciódús Polgárháború pedig 50 millióba került. Mindkét említett film kevesebből volt képes megteremteni egy koherens disztópikus világot, ami a Megalopolisnak nem sikerült. De az sem kizárt, hogy 2024-ben egy low-budget sci-fi is meg tudna ugrani olyan alapvető követelményeket, mint hogy a színészek és a valós tereptárgyak (pl. a képkivágás szélére komponált rendőrautó) ne lógjanak le a vetített háttérről vagy a statiszták ne „csúszkáljanak” a térben, miközben a kamera mozog körülöttük. Sok olyan snitt került be a filmbe, amik mintha egyenesen a pótforgatásról jöttek volna egy gyors utómunka és fényelés után, ez pedig tovább rombolja az egyébként is összecsapott, rossz ritmusú vágásokkal teli filmet.
A vizualitás a látványtervezés szempontjából sem egységes. Szintén a The Guardian-cikk ír arról, hogy a mester elképzelései gyakran napról napra változtak, a forgatás során sokszor órákat gondolkodott a lakókocsijában, miközben füvezett, majd kitámolygott teljesen új ötletekkel, amikről azelőtt senkivel nem egyeztetett. Így aztán nem meglepő, hogy nem sikerült egy koherens disztópikus világot a vászonra tenni. Az ókori Rómát idéző vizuális elemek fröccsöntött műanyag-érzetet keltenek, máskor cyberpunk irányba is elindul a film, legrosszabb pillanataiban pedig kombinálja a kettőt, például egy hosszúra nyúlt cirkuszi jelenetben, amikor a Colosseumra emlékeztető fogatversenypálya mellett neonreklámok futnak. Coppola érezhetően rajong a Mátrixért és a Szárnyas fejvadászért, de egy-két belsőben játszódó jelenet a Twin Peaks-et és a BioShock című videojátékot is megidézi. Ezek a tisztelgések azonban megmaradnak a díszletelemek szintjén, nem épül belőlük egységes világ, atmoszféra meg aztán főleg nem. A plakáton is látható, hatalmas szobrok viszont jól mutatnak, kár, hogy ezt a motívumot sem sikerül megfelelően kiaknázni és továbbszőni.
Hasonló fésületlenség jellemzi a színészek munkáját, akik sokszor úgy játszanak, mintha az első olvasópróbán lennének. Dustin Hoffman és Giancarlo Esposito lelketlen haknit tolnak, de az abszolút mélypont Nathalie Emmanuel, aki láthatóan igyekszik, de egyáltalán nem találja a helyét a káoszban. Ő sokszor úgy néz, mint aki reménytelenül segítséget kér az éppen aktuális színésztársától. Például Adam Drivertől, akinek a teljesítménye csodával határos. Driver hasonlóan dolgozik, mint az Annette-ben, mintha ráérzett volna arra, hogy mennyire lehet komolyan venni Coppola szerzői vízióját (semennyire), így kellő öniróniával játssza a megalomán építészt, az egyébként kidolgozatlan figura meglepően sok árnyalatát felvillantva.
Tőle nem függetlenül a Megalopolis akkor működik valamennyire, amikor mer vicces lenni: az egyik jelenetben a Jon Voight által játszott idős elöljáró vélt vagy valós merevedése a téma, máskor pedig a fura frizurás Shia LaBeouf vagy épp Driver őrültködnek, előbbi például Aubrey Plaza végzet asszonya-karakterével tölt el egy irodai pásztorórát, ami egyben egy vicces utalás is a ‘90-es évek erotikus thrillerjeire. Ezekben a pillanatokban felsejlik egy Quentin Dupieux és Bruno Dumont munkáira emlékeztető önfeledt trollkodás árnyéka, ám Coppola túlságosan szerelmes volt ebbe a történetbe ahhoz, hogy a lovak közé dobja a gyeplőt és csináljon egy csattanós, önreflektív viccet 120 millió dollárból. A Megalopolis így egy nagy ambíciókkal teli, filmtörténeti léptékű katasztrófa, ami nemcsak Coppola életművéhez, de a cannes-i filmfesztivál idei versenyprogramjához is méltatlan. Annak fényében pedig különösen nagy tragédia ez, hogy az egyik legnagyobb ma élő filmrendező dédelgetett, tűzön-vízen át végigvitt tervéről van szó. Remélhetőleg nem ez lesz a mester utolsó filmje.
A Megalopolist a 77. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, magyar premierről egyelőre nincs hír.
