Közép-Európától a brit filmig
Az első beszélgetés, A mesélés módja és az életbölcsesség: a Powell–Pressburger-filmek közép-európai gyökerei a Miskolcról induló életút és a szerzőpáros sajátos filmnyelvének kapcsolatát vizsgálta. A Muszatics Péter vezette panelben Báron György filmkritikus, Ráduly György, a NFI Filmarchívum igazgatója, Gazdag Gergő, a Filmarchívum munkatársa és Steve Kovács, Amerikában élő filmes szakember vett részt.
Pressburger fiatalkorát a Monarchia felbomlása, a határok átrendeződése és a közép-európai emigráció határozta meg. Tanulmányai és berlini évei után a náci hatalomátvétel elől előbb Párizsba, majd Londonba menekült. A beszélgetés résztvevői arra keresték a választ, hogyan épültek be ezek a tapasztalatok a filmjeibe, és miért nem egyszerűen brit történeteket mesélt el, noha alkotótársával a brit filmművészet meghatározó alakjává vált.
A konferencia első beszélgetése / fotó: CineFest
A Powell-lel közös munkák egyik legérdekesebb vonása, hogy a forgatókönyvíró és a rendező nem a filmiparban megszokott hierarchiában dolgozott. A főcímeken is egyenrangú alkotóként jelentek meg: a „Written, Produced and Directed by Michael Powell and Emeric Pressburger” felirat a közös gondolkodásukat, a The Archers név pedig saját produkciós vállalkozásukat jelölte. Az angol szakembernek nem más mutatta be, mint a szintén magyar Korda Sándor, Pressburger pedig minden forgatási napon, csendes támogatóként ült ott az éppen dirigáló alkotótársa mellett. De a panelen szó esett arról is, milyen ritka volt, hogy egy rendező ilyen mértékben elismerje forgatókönyvírója önálló alkotói teljesítményét.
A 2. világháború idején készült filmjeikben a konfliktus nem pusztán jók és rosszak összecsapásaként jelent meg. A beszélgetésben többször szó esett a Blimp ezredes élete és halála című alkotásról, amelyben például a brit katonai hagyományokat és azok merevségét is kritikusan szemléli, miközben egy angol és egy német férfi hosszú barátságát követi — ekkoriban sokkal kevésbé volt árnyalt a németekről a kép az angol filmekben, de Pressburger alkotásának háborúképe eltért a szocialista korszak Magyarországán uralkodó filmes narratíváktól is, ami a hazai befogadásukat is befolyásolta: a hatvanas-hetvenes években a Powell–Pressburger-életmű jelentős része alig jutott el a magyar közönséghez.
A nagyapa, aki hatással volt az unokák filmjeire is
A második blokkban a beszélgetés személyesebbé vált. Kevin Macdonald Oscar-díjas filmrendező és Andrew Macdonald producer – Pressburger unokái, utóbbi többek között a Trainspotting producere – Charles Drazin filmtörténésszel idézték fel a nagyapjukhoz fűződő emlékeiket és az életművet. A családi történetekből az is kiderült, hogy a filmekben mennyi minden őrződhetett meg Pressburger saját életéből.
Kevin Macdonald felidézte, hogy testvérével már az 1990-es évek elején jártak Miskolcon, és dokumentumfilmet is forgattak nagyapjukról. Ellátogattak a szülőházához és a zsinagógába is, ahol egy névsorban a miskolci zsidó közösség 1944-ben Auschwitzba deportált tagjainak neveit találták meg. A család története így nemcsak a brit filmhez, hanem a város és a helyi zsidó közösség múltjához is szorosan kapcsolódik.
A konferencia második beszélgetése / fotó: CineFest
Az unokák szerint Pressburger személyes tapasztalatai a filmjeiben is felismerhetők. A Blimp ezredes élete és halála története 1902-ben, nagyapjuk születésének évében kezdődik, és negyven évvel később, a film készítésének idején ér véget. Kevin Macdonald ezért részben önéletrajzi műként is tekint a filmre: Anton Walbrook figurájában a nagyapja vonásait is felfedezi, különösen abban a jelenetben, amikor a szereplő a náci Németországból menekültként érkező emberként beszél arról, hogyan szeretett bele Angliába.
Hasonló összefüggést látnak A canterbury mesében is. Pressburger apja birtokokon dolgozott, a család pedig vidéki környezetben élt, így az angol vidék szépségét és szinte misztikus erejét megidéző film nem kizárólag Michael Powell tapasztalataiból táplálkozhatott. A beszélgetés egyik visszatérő gondolata éppen az volt, hogy a Powell–Pressburger-filmeket nem lehet egyetlen alkotó életrajzára vagy nemzeti hagyományára visszavezetni: erejük részben a két különböző háttér találkozásából fakadt.
A közös munka kezdetéről is elhangzott egy beszédes történet. Powell először egy forgatókönyv átdolgozására kérte fel Pressburgert, aki egy apró papírlapra jegyzetelte fel a történet szerkezetét, a lapot kihajtogatva pedig egy hosszú, sűrűn teleírt papírcsík tárult Powell elé. Az önéletrajzában felidézett jelenet Kevin Macdonald szerint azt a pillanatot mutatja meg, amikor a rendező felismerte, milyen eredeti módon gondolkodik új munkatársa a filmről. A kapcsolatból végül olyan alkotói partnerség született, amelyben Pressburger nem egyszerűen a rendező elképzeléseit szolgálta ki, hanem a történetek formáját és jelentését is alapvetően meghatározta.
Michael Powell és Emeric Pressburger
A beszélgetés a filmkészítés mai körülményeire is kitért. Andrew Macdonald a Trainspotting producerének tapasztalatából kiindulva arról beszélt, hogy egy sajátosan brit vagy más helyi közegből kinövő filmnek ma sokkal nehezebb megtalálnia a közönségét. A globális forgalmazás és a nagy nemzetközi platformok térnyerése mellett egyre nehezebb olyan filmeket finanszírozni, amelyek nem a nemzetközi piac elvárásaihoz igazodnak. A Powell–Pressburger-páros példája ebből a szempontból is tanulságos: a saját produkciós keretek és a bizalmon alapuló alkotói együttműködés olyan filmek elkészítését tette lehetővé, amelyek látványvilága és történetmesélése ma is szokatlanul merésznek hat.
Clodagh nővér, Blimp ezredes meg a többiek
A két beszélgetés után teltház előtt vetítették a Fekete nárciszt. Powell és Pressburger 1947-es filmje a Himalájában, egy egykori palotában berendezkedő apácák történetén keresztül vizsgálja a hit, a vágy és az önfegyelem konfliktusait. A film különösen erős példája annak, hogyan használták a szerzők a színeket és a látványt a történet érzelmi feszültségének kifejezésére.
A Technicolor képek, a díszletek és a tér szinte nyomasztó hangulata nem egyszerűen látványt adnak a történethez: a táj és az épület fokozatosan a szereplők belső világának részévé válik. A film operatőre, Jack Cardiff és díszlettervezője, Alfred Junge Oscar-díjat kapott munkájáért. A restaurált változat nagyvásznon különösen jól mutatta meg, miért tartják számon Powell és Pressburger életművét a színes film történetének egyik csúcsteljesítményeként.
Blimp ezredes élete és halála
Egy nappal később a beszélgetés alatt sokat emlegetett Blimp ezredest nézhette meg a miskolci közönség. Az ezredes karakterét egy új-zélandi karikaturista, David Low alkotta meg – a magyar-angol alkotópáros azonban sokdimenziós alakká rajzolta. Káprázatos Technicolorban, a régi Berlin és London megidézésével. Ami propagandafilmnek indult, az angol-német kapcsolatok egyik legmélyebb és legösszetettebb ábrázolása lett. Ehhez az is kellett, hogy a zseniális osztrák színész, Anton Walbrook játssza Theo Kretschmar-Schuldorffot, a makacs angol ezredes (Roger Livesey) német barátját.
És ha Pressburger konferencia, akkor természetesen a Canterbury mese sem hiányozhatott, amely cím Geoffrey Chaucertől való, de a téma csak lazán kapcsolódik a legendás középkori Canterbury mesékhez. A brit kisrealizmus keveredik Erwin Hiller kamerája előtt a német expresszionizmus formai elemeivel, a múlt a jövővel, a kegyetlenség a banalitással.
Egykor a kis Imrének, most a CineFestnek ad otthont
A konferencia másnapján a Pressburger Imre szülőházát látogathattunk meg, a központtól sétatávolságra lévő házban nagy erőkkel zajlottak a felújítási munkálatok. Madaras Péter, a CineFest programigazgatója vezetett körbe minket (és a Pressburger unokákat) az egykori otthonban, és mesélt a tervekről. A felújítás nem csak rekonstruálja a további pusztulástól megmentett épületet, de méltó emléket is szeretne állítani a világhírű alkotónak. A projekt célja, hogy a ház olyan regionális filmes központtá váljon, amely konferenciáknak, kiállításoknak és más filmes eseményeknek ad otthont azon túl, hogy a fesztivál irodái itt lelnek majd otthonra.
