Sas Tamás az utóbbi években a romantikus vígjáték hollywoodi nagykönyve alapján legyártott randifilmekkel szórakoztatta a nagyérdeműt (S.O.S. Szerelem!, 9 és 1/2 randi). Miközben a futószalag persze nem pihen (a Szinglik éjszakája hamarosan a mozikba érkezik), Sas Tamás két romkom elkészítése között felvette az őt támogató kertévétől a közönségsikerért járó „hálapénzt”, hogy visszatérhessen a szerzői gyökerekhez (Presszó, Szerelemtől sújtva), és leforgathassa legújabb kamaradrámáját. A rendező ezúttal is a női pszichében tesz újabb mélyreható utazást, és ismét Kovács Patríciát hívja segítségül, ám ezúttal két másik útitársat is magával visz, Pálmai Annát és Kováts Adélt.
Sas Tamás és a forgatókönyvet jegyző felesége, Csikesz Judit – Roman Polanski mesterművéhez hasonlóan – egy nyílt vízen ringatózó vitorlásra „száműzi” három szereplőjét, tökéletes alaphelyzetet teremtve ezzel egy zárt szituációs dráma kibontásához. A történetet szinte kizárólag szavak és arcok mesélik, fő témáját pedig a három nő egyre bonyolódó viszonyrendszere és érzelmi hullámzásai adják. Közülük ketten testvérek (Kováts Adél és Pálmai Anna), ám az anya korai halála, és a tetemes korkülönbség nyomán inkább egy mélyen konfliktusos anya-lánya viszony alakul ki közöttük. A harmadik nő (Kovács Patrícia) a húg barátnője, akit az idősebb testvér zsigerből gyűlöl, és egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy egy-egy jól irányzott félmondattal porig ne alázhassa vetélytársát.
Ez a különös „egynemű” háromszög a női szerepek és lehetséges viszonyok egész tárházát vonultatja fel, a barátnőtől a mostoháig, a nevelőanyától a felnőni képtelen hisztérikáig. A forgatókönyv konklúziója nem túl szívet melengető: a nők számító démonok, ugyanakkor szánni valóan elesettek, akik hol cinikus, hol hisztérikus mosoly mögé bújva, gyilkos szavakkal vívják meg harcaikat, nem kímélve sem önmagukat, sem másokat. Sas Tamás kamerája ennél sokkal nagyobb empátiával fordul a szereplői felé: a finom érzékkel fényképezett, borús-melankolikus, gyönyörűen fényelt képeknek, valamint a színészi játéknak sikerül megmenti a szereplőket a nézők gyűlöletétől.
A film nyitóképében egy bordó körömlakkal kifestett kéz lebeg a víz felszínén: a néző már az első pillanatban tudja, hogy a film nem aprózza majd el a dráma tétjét, és a cselekmény alakítását is az a szándék irányítja, hogy bárki lehessen e kéz tulajdonosa. A történet előrehaladtával szép lassan mindenki kifesti a körmét ama végzetes körömlakkal, és mindenkiről kiderül, hogy van néhány „ütőkártya” a tarsolyában. Magukkal a kártyákkal talán nincs is baj (ezek egyike kifejezetten váratlan is), ám a kijátszásuk megfelelő pillanatát viszonylag kevésszer találja el a film. Az első csavar túl lassan fordul, a következőnek pedig nincs ideje igazán kibontakozni a végső fordulat előtt. A forgatókönyv másik nagy hiányossága, hogy nem igazán tudja, hogyan evickéljen át az egyik múltidéző történetről, felszínre bukkanó konfliktusról a másikra, így ezt jobb híján olyan esetlenül önreflexív gesztusokkal oldja meg, mint a „térjünk át a következő felvonásra”, és további hasonló frappánsnak szánt szereplői mondatok.
A kamera szinte sosem lép le a fedélzetről, végig ott marad a három nő egyre fullasztóbb közelségében. Néhány rövid álom- vagy emlékkép erejéig mégiscsak felvillant valamit a hajón túli életből, ami nagy kár, mert teljesen felesleges. Cinikus (ám kézenfekvő) magyarázat szerint azért lehetett rá szükség, mert nehéz lett volna a szponzor hotel reklámját egy vitorlás hajón elhelyezni (bár a vitorlák a film más támogatói számára megfelelő reklámfelületnek bizonyultak), a jóindulatú/naív énem inkább a Szerelemtől sújtva –kevésbé szembeszökő – hibájának ismétlését vélte felfedezni ebben a dramaturgiai „action gratuite”-ben. Sas korábbi kamaradarabjában egyetlen alkalommal lép ki az utcára, hogy egyértelművé tegye azt, ami a zárlatban csak halvány utalások formájában van jelen. A Szélcsend-ben azonban többször is megtöri a kamaradráma zártságát olyan jelenetekkel, melyekről előtte vagy utána – biztos, ami biztos – szóban is értesülünk. Érthetetlen, hogy ha a film 95 százalékában a szereplők arca és az általuk elmesélt történetek hivatottak a drámai hatás megteremtésére, miért sajnálja a rendező azt a maradék öt százalékot a színésznőitől.
A – filmnyelvi szempontból - eszköztelen kamaradráma szinte mindig a színészek filmje, nem csoda tehát, hogy a Szélcsend is sokat bíz a három szereplő játékára. Kockázatos vállalkozás, hiszen nem könnyű hitelesnek látszani úgy, hogy a játékidő nagy részében az arcok minden rezdülését embernagyságban látjuk viszont a filmvásznon. Bár mindhárom színésznőnek vannak kifejezetten mesterkélt pillanatai, összességében azonban remek teljesítménnyel mentették meg a filmet a halálos süllyedéstől. Kováts Adél kapta a legnagyobb és legnehezebb feladatot, ő járja be a legszélesebb érzelmi skálát, és neki kell hitelesítenie a legélesebb váltásokat. A film eleji játéka néha túlzónak tűnik ugyan, a történet alakulása utólag mégis őt igazolja. Pálmai Anna a film legemberibb, leginkább átélhető figuráját teremti meg, az ezúttal kevesebb teret kapó Kovács Patrícia legnagyobb érdeme pedig az, hogy nem próbálja meg lejátszani partnernőit a színről, és jó érzékkel, pontosan akkor lép előtérbe, amikor azt a történet megkívánja.
Sas Tamás filmjében nincsen „kés a vízben”: nem egy korszak életérzésének pengeéles tükre, de nem is mélylélektani analízis, csupán három nő furcsa viszonyának fordulatos története, ahol a fenyegető bicska helyett - akár önironikus hommage-ként is értelmezhető – műanyag vízipisztoly és démoni vörös körömlakk került a fedélzetre.
