Mi volt a feladat? A feladat, amelyre a királyi televízió 2-es csatornája vállalkozott (esetleg megrendelte a műsort), annyi lett volna, hogy Irodalmi műhelyek sorozatában, harminc percnyi adásidőben a néző képzeletét felcsigázva bemutassa a Hitel című irodalmi folyóiratot.

Szellemi életünkben egy irodalmi havilap tíz éves fennállása komoly teljesítmény, tekinthető ünnepnek is, még inkább számvetésnek. Gondoljunk csak 12O folyóiratszám beltartalmára! Vers, elbeszélés, értekező próza, kritika, képzőművészet, kitekintés, társművészetek, és így tovább...A Hitel eredettörténetéről Csóori Sándor vallott: Illyés Gyula pártfogásával, Pozsgai Imre közvetítésével már a nyolcvanas évek óta nyúzták a késő-kádárista vezetést. Az írók maguknak akarnak orgánumot. Nem ment. A rendszerváltozás - hozta szabadság a Hitelnek is hitelt adott - láss csudát! - száz másik folyóirat- műhely társaságában, versengve. Mondhatni, helyreállt a rend.

Csóori, mint rangidős az írók politikai felelősségét is hangoztatta. Kérdező - riporter nem lévén, a "hogyan" firtatása hijján ez kinyilatkoztatásnak tűnt. Szerkesztőtársai: Ágh István, Nagy Gáspár, Görömbei András, Döbrentei Kornél kismonológok kórusában mintegy zenei összképet adtak a működő Hitel sokrétű elkötelezettségéről: nemzeti sorskérdések, individuum és haza, haza és középeurópa, tágabban a nagyvilág. És fiatalítás, fiatalítás! - az ifjabb nemzedék tehetségének ápolása.

A műsort, ahogy az efféle műnem megkövetelné(?) zenés, színes, szagos illusztrációk tagolták - keretezték. S itt ütött be a baj. Jánosi István szerkesztő és Rajkai András rendező a kiválasztott verseket, poémarészleteket, prózai futamokat alapanyagul kezelték. Szövegmondó színészük gyomorból, érzelmesen rezegtetett, mintha a Latinovits - Mensáros hagyomány átélt, értelmező normáiról nem is hallott volna. Szakmai nyelven: röcögtetett (ma mind többen). Rajkaiék az irodalmat szemléltetendő videóanimációs kompozíciókkal telítették a képernyőt - pontosan úgy, ahogyan húsz évvel ezelőtt kényszerűen abba hagyatták velük. Ez a méretkülönbségekkel játszó, primitív blue-box technika. Végy lótuszlevelet vagy kapúkat, nagyítsd fel. Ültess rájuk kicsinyített jelmezes hölgy(ek)et, fújj be balról színpadi gőzt, ventillátorral kevergesd jobbról, tüntesd át, tüntesd el. Zene indul, a költemény semmibe vész. Egyszerűen nem lehet rá odafigyelni.

Ha Lázár Ervin mesenovellája a gyerekkor képzeletbe vesző -, mítikusan rögzült tűznyelőjéről "szólna", azt Rajkaiék nyomban megjelenítik, kezdetlegesen stilizálják, árulkodó módon művi lángokba kopírozzák, a néző már azon szurkol, hogy a videó-mutatvány valahogy összejöjjön. Képzeletnek, mítosznak régen lőttek. Lázár Ervin varázslatos szövegének (szövegmélyének) végleg betettek.

A műsor alcíme "Gyöngykagylók" s valóban a végeképsorok két -, egymásra záruló félkagyló közelijében kulminálnak. "Kvázi, ott belűl a gyöngy!". Zene lezár. Kiszolgáltatott irodalmároktól, költőktől nem várhatjuk, hogy a televíziós szakmai izlésficamot ők rándítsák helyre. A képműhelyekben azonban, ahol már sejtenek valamit a digitális technikákról, kép - szöveg - zene sokkal kifinomultabb egybe szerkesztéseiről, ez az ódondad stíl megengedhetetlen.