2001. 02. 14. filmhu
Nagyjátékfilm-napló 1.
Első nap, pitymallattól pirkadatig
Az idén minden másképpen van, a Kongresszusi Központ kontra Corvin vitából a Mammut került ki győztesen, próbáljuk a jó oldaláról nézni, ami a mozitermeken belül található, minőségi kép és hang, kényelmes szék formájában. Mintha nem is egy szemle volna itt, hanem kettő, egy millenniumi, meg a másik. Sőt, talán egy harmadik is, a sanyarú sorsú sajtómunkásoknak, amelyen már egy-két nappal korábban bemutatják a versenyző játékfilmeket. Ehhez pitymallatkor kell kelni, még sötétben, öreg este hazatérni, és közben hat napon át ülni a vetítőteremben, ahol gyakorlatilag szünet nélkül– egy percet sem hagyva az elmélyülésre - nyomják a filmeket.
A sajtó-szemle is a Mammut csillogó-villogó terében zajlik, amelynek riasztó sterilitását csak a mindent átható, vastag pattogatottkukorica-szag teszi valamivel életszerűbbé és elviselhetetlenebbé. De jó a kávé (Segafredo). E helyszín élesen elüt a bezárásra ítélt - egykor szebb napokat látott és mindenképpen jobb sorsra érdemes - Átrium mozi meghitt kopottságától. Itt vette kezdetét a szokásos formaságok és külsőségek, politikusok és pénzemberek tökéletes mellőzésével a 32. magyar, nem millenniumi filmszemle. A nyitott, fiatalos, dinamizmust és pozitív életérzést sugalló színes plakátot egy este erejéig letakarták a Werckmeister harmóniák fekete plakátjával, Miskolczi Péter elmondta Pilinszky meséjét a tükörről, Janisch Attila pedig rövid és személyes bevezetőben a nézők figyelmébe ajánlotta pályatársa művét.
A helyzet brutálisan egyszerű. Nem volt szükség külön politikai demonstrációra, kiáltványra. A Werckmeister harmóniák ugyanis remekmű, olyan és akkora teljesítmény, amelynek fényében nevetségessé válik minden, háttérben folyó mesterkedés és sertepertélés, súlytalanná azok a számok, hogy 25 millió meg 50 vagy ki tudja hány millió. Itt nincs mese. Kikerülhetetlen, kikezdhetetlen, nincs más dolgunk, mint örülni, hogy Tarr Béla magyar filmrendező, a Werckmeister harmóniák a mi filmünk.
Egy pillanatig azt gondoltam, talán nem méltányos, hogy a többi filmnek vele kell versenyeznie, de ez ostobaság. Nemhogy rosszabbak, de jobbak lesznek tőle, nem rosszabbul, hanem jobban járunk, ha van mérce, van abszolút érték.
Idáig négy filmről számolhatok be, közülük kettő egészen jó, a harmadik gyenge, a negyedik nem film.
Tóth Tamás Anarchistákja a mai Magyarországon játszódik, főhőse a Gavrilo beszélő nevet viseli, de nem diák, hanem tanácsi szociális gondozó, magányos öregeket látogat, ebédet visz, megmosdatja őket, vízcsapot bőröz, ilyenek, s közben képezi magát, készül a nagy akcióra a rohadt világ ellen. Tudja, hogy mit akar - lőni, robbantani, csak azt nem tudja, hogy kit és miért. Ehhez kell a végzetes találkozás a nővel - név szerint Majka ő a Rumcájszból (látunk is részletet fenti örökbecsűből, amelyben Rumcájsz megszívatja Ferenc Jóskát) -, akinek a segítségével fegyverre, lőszerre, célpontra és célszemélyre tesz szert. Az Anarchistákban nagyon bírtam a jókat - Gavrilo, Majka és az öregek -, de annál több bajom volt a gonosszal (a Gézával). Az a baj, hogy a film is épp így volt és így járt vele. Nem tudta megoldani a figurát, Géza személye, dumája és bűnös élete módfelett idegesítő, egy idő után a néző is szeretne már megszabadulni tőle, de amikor szétlövik az agyát, rájön, hogy nem egészen így gondolta. A Gellért-fürdő, az viszont gyönyörő hajnalban, teljes megvilágításban.
A dokumentarista Incze Ágnes szeretnivaló filmet csinált a romlott nagyvárosba került falusi lányról. Az I love Budapestben jó - több helyen, de nem mindenütt - Yonderboi zenéje, erősek Pohárnok Gergely képei, kivált az arcok különböző megvilágításban, rohanó autóban, sötétben, fényben, széllel szemben. Ez a film kitűnik tiszta a történetvezetésével, pontosan körülírt karaktereivel és szociális hátterével. Arra gondolok, hogy a fikciós filmek tekintélyes része ügyesen vagy ügyetlenül el szokta kerülni és maszatolni ezeket a dolgokat, elővezet valami ütősnek szánt sztorit, azt cizellálja, miközben a szereplőket lógni hagyja a levegőben, nem ismeri őket és igazából nem is érdekli, kik lehetnek, honnan jönnek, és minek. Itt értékelődik fel Incze Ágnes dokumentumfilmes tudása és érzékenysége, ahogy minden erőlködés nélkül, csodálatra méltóan könnyű kézzel fest környezetet, ábrázol embert, fiatal lányt az anyukájával és a régi, vidéki udvarlójával együtt; a pesti alvilág egy-egy kétes és kétségtelen figuráját; lestrapált munkásnőket a gyárban; nagyfiút játszó, aranyszívű bumburnyákot. A négy fiatal hős közül Móni a legösszetettebb, legizgalmasabb jellem, nem kis részben Kovács Martina játékának köszönhetően, míg az Anikót játszó színésznővel mintha picit túllőtt volna a célon a rendező: Hámori Gabriella annyira bájos és ártatlan, hogy egy szót sem kell szólnia, egyetlen mozdulatot sem tennie, hogy azonnal, első pillantásra tudjuk, ki ő.
Furcsa élményen volt viszont az I love Budapest befejezésével: a filmvégi deus ex machina fordulatok nagy közhelye az "akkor most (f)elrepülünk". Amikor az eleve vesztésre ítélt párral felemelkedik az autó, már kezdtem is hörögni, de ahogy szálltak, nem a világ, csak a szőnyeg fölött, egyre inkább elfogadtam, hogy vannak még csodák, ha máshol nem, hát Milánóban, egy ábrándos kislány álmaiban vagy a moziban, ahol a rendező joggal veszi kézbe az igazságszolgáltatást, nem a való élet igazságával (értsd:igazságtalanságával) szemben, hanem annak tudatában.
Szőke András idén soros filmje, a Tündérdomb cigányokat léptet föl, és törököt fog. A mese szép - valamikor a harmincas években repülőgép landol egy cigánytelepen, és örökre elvarázsol egy cigányfiút -, és nagyon is könnyű elképzelnünk a filmes elbeszélését Szőke-módra. Eszembe jutott a KVB Országalmája, amit én szerettem minden hibájával együtt, hozzátettem a romákat meg a zenéjüket, plusz a ronthatatlan Badárt, és bíztam a legjobbakban. De ezúttal csődöt mondott a "mindent bele"-dramaturgia, minél többet pakoltak a filmbe, annál jobban szétesett, pedig beleadtak apait-anyait, volt móka, tánc, ökörködés, ötlepparádé, animációs betét, jelenetek András és Szilvi életéből gatyavarrással és alkotói válságstábbal, zene, zsidósors, cigányszerelem. Szerepeltek benne sokan, úgy mint cigányok, nem cigányok (ezen belül zsidók és magyarok), műcigányok. Műcigány vonalon kiemelkedően ciki volt Fábry Sándor parádés vajda-alakítása. Tök jó volt, amikor a Badár halat fogott a pocsolyában. Legjobb volt a lovaskocsi a zongorával, utolsó útjukra mentek a zsidók a faluból, és nem vittek mást magukkal, csak a gyönyörű pianínót, és útközben Chopint játszott rajta a nagyfiú. Ez torkollt azután a film mélypontjába, ha élhetek itt egy képzavarral, mert ki mást vezettek szembe velük, mint a cigány lakodalmi menetet, ami kábé annak felel meg, mintha a háborúba behívott fiút kísérő család találkozna szembe a megyebálra tartó, pántlikás zsidókkal. Nem folytatom.
Hanem rátérek az Üvegtigrisre, amelyről azt találtam mondani, hogy nem film. Hanem a Tímár Péter megteremtette un. magyar közönségfilm egy könnyített, verbalizált változata, anekdoták, viccek, adomák laza füzére, jutalomjátékok és kabinetalakítások formájában. Nagyon is elképzelhető, hogy a nézők szeretni fogják a humoráért, és hálásak lesznek azért, hogy ilyen sok kedvencükkel találkozhatnak egyszerre, Rudolf Pétertől Reviczky Gáborig, Bodrogi Gyulától Kokóig. Megjegyzem, hogy a mostoha sorsra jutott színészek lubickolnak a szerepükben, hiszen ők is hálásak a találkozásért. Félreértések elkerülése végett, én ezt egyáltalán nem tartom megvetendő dolognak.
És még egyszer, csak a miheztartás végett, Werckmeister harmóniák, hogy egy percre se felejtsük el: ebből a filmszemléből nem tudunk rosszul kijönni.