A zárónap üzenete

A kedd „szemle-üzenete” nemcsak annyi, hogy vége lett, és már csak a díjkiosztás maradt hátra. A Mammut-hétfő-keddből a Pizzást legjobb gyorsan elfeledni: nekem már részben sikerült is, csak a klipek kellemetlenül tolakodó látványa, a mindenhol máshol, mindenféle „halló lányok, halló fiúk” és „mjuzik-zik-zik TV” - mókás (dögös?) csatornákon, pörgő reklámokban is látható slájmos-édeskés hangulata maradt meg, rossz volt a szemnek. Ellentétben néhány valódi reklámmal. Ironikus akart tán lenni ez a mozi, ó, igen, de csak a túlkoros kamasz-szándék látszott (sőt lógott) fénylőn, ám mégis oly szurtosan az ügyeskedő vászonról.

Zavarba ejtően hatott egy komolyan veendő, sőt talán méltányolható művészi kudarc is, Sára Júlia Egérút című ígéretesen induló abszurdja. A rendezőnő három éve készült Kornis Mihály-adaptációja, az Apa győz! már bebizonyította, hogy Sára Júliának van érzéke a groteszk világlátáshoz. Mostani kísérlete azonban túl merevre, túl kimódoltra sikeredett, mintha az erősen és nem eléggé hajlékonyan megácsolt forgatókönyv gúzsba kötötte volna a szabad röppenésekre kész abszurdot. Bármennyire fájó kimondani: bizonyos iskolás-jelleg érződik e filmen, mintha valami „feladatot” abszolvált volna a rendező az abszurd műfajában, vajmi kevés eredetiséggel. Így hát marad néhány ragyogó színészi teljesítmény: sorolhatnám az összes színészt, de csak két istenáldotta komédiás nevét mondom: Molnár Piroska egy boszorka, és Scherer Péter egy falusi ezermester-bohóc-szadista szerepében – és (mondtam már?) az összes többi színészét…

Sopsits Árpád nemrégi opusza, a Derengő - egy szabálytalan izgalmakat ígérő bűnfilm - csalódást keltett, most viszont a Torzók a szemle egyik nagy pillanata lett. Komor és könyörtelen film: az ötvenes évek legvégén, egy gyermek-nevelőintézetben vagyunk, mely szigorított börtönre hasonlít: válogatott testi és lelki kínokkal nyomorítják gyerek-áldozataikat a már kellően megnyomorodott lelkű „nevelők”. A film nemcsak erős önéletrajzi fogantatása miatt hiteles: azzá teszi képi világának ritka egysége, háttér- és környezetrajza, meg gyerek- és felnőtt-portréinak éles rézkarc-rajza. Szatmári Péter operatőrről, bevallom, eddig keveset hallottam, ezután biztosan nem felejtem el: kitűnően érzi ennek a zárt történetnek a hangulatát. Sopsits pályakezdő játékfilmje, a jól fogadott Céllövölde után kicsit más kanyarulatú utakra tért: formanyelvi és történet-elbeszélési kísérletek jellemezték későbbi darabjait. Ezekben mindig látszott a tehetség és a művészi igény, soha semmi – ma oly gyakori – megalkuvásnak nyoma sem volt bennük, mégis valamiképp alatta maradtak a rendező igényének, elcsépelt kifejezéssel: „magas mércéjének”. Most Sopsits Árpád visszanyúlt a Céllövölde stílusához-világához, bár talán pontatlan a szó: a Céllövölde engem a hatvanas évek rokonszenves „első filmjeire” emlékeztetett, kamaszos bája és fájdalma nyert meg. A Torzók korántsem „hatvanas-évek” stílusú, játékos formanyelvű alkotás: zártabb, „felnőttebb” érettebb munka. Hibátlan ácsolatú és kidolgozású, pontosan megmunkált film: nyilvánvalóan konzervatív formanyelvi eszközökkel készült, de ezúttal azt szeretném, ha e minősítésnek semmi elmarasztaló íze nem volna: rég láttam ilyen feszült és feddhetetlen stílusú „konzervatív” filmet.

Hajdú Szabolcsról már bemutatkozó filmje, a Necropolis óta azt suttogja a szakma, hogy a magyar film legnagyobb ígérete. Nehéz lehet együtt élni e biztató suttogással, kész csoda, ha valakinek nem zápul meg tőle a jelene és jövője. Különben sincs kínosabb dolog annál, ha valaki „ügyeletes tehetség”, sok fájdalmas zsákutcára emlékszik az ember… Grunwalsky Ferenc az elsők egyike volt, aki Hajdú tehetségére felhívta a figyelmet egy régi Filmvilág-cikkben: kíváncsi lennék most is a véleményére. A Macerás ügyek számomra a filmszemle egyik (talán legnagyobb) felfedezése volt.
Ez a film egyáltalán nem hasonlít semmire a magyar film régebbi vagy közelebbi múltjából. A véletlent faggató történet-bonyolítása szándékosan együgyű és szándékosan ravasz: gyagya és ravaszdi, egyszerű meg bonyodalmas is egyídőben. Hajdú szellemes kommentárokban hivatkozik időnként Godard-ra, és ha valami „elődöt” kellene találnom, valóban Godard-t jelölném meg, nem is annyira a filmjeit, mint járatlan utakat törő módszerét, még inkább látásmódját.
Mindez azonban csak távoli, bár vállalható-vállalandó párhuzam: a film, a történet, a szerkezet, a képi világ egyes-egyedül Hajdú Szabolcsé. Igénytelennek látszó gimnazista-egyetemi szerelmi história, a históriának inkább valamifajta vázlata, amit szembekap a néző, karikírozottan felrajzolt figurákkal, paródia-gyanús „konfliktussal”, köpdösődéssel és enyhe férfi-meztelenséggel. (Ez most divat, vagy a divat kigúnyolása? - fene tudja, itt szellemes.) A véletlenek játéka a téma, mondhatnánk oskolásan – és a véletlenek megkomponálása képben meg történetben „nem-véletlenné”– ez maga a film, a Macerás ügyek.
A történet többszörösen véletlen-adta tragikus halállal végződik, ez azonban majdnem a burleszk modorába van csomagolva: komolyan nem lehet venni, még Jancsó Miklós is hiába várja a női főszereplőt valahol. Komolyan nem lehet venni, mint élethelyzetet, de komolyan lehet venni, mint tehetséges film-befejezést – egyelőre ennyit, a Macerás ügyek alaposabb elemzésre szorul. (Egy kérdés: ha Debrecennek lehet Hajdú-Expressze, hol marad a nékem kedvesebb Pécs és Szeged?)
Annyit csak még zárásként, hogy nagyon szerettem és szívemhez szólt Török Ferenc elsőfilmje is, a Moszkva tér – ha Hajdú Szabolcs vásznára Godard szellemujja kopírozódhat, a Moszkva tér ihletőjeként – akarta, vagy nem akarta a rendező, mindegy – Truffaut csendesebb és érzelmesebb hangja csendül. Vigyázat: ezt is halkan mondom. Hangosan inkább: gratulálok.