A tízéves Jojo Belzer a Harmadik Birodalom egyik kisvárosában született, lelkesen fújja a goebbelsi propagandát, a Hitlerjugendet mókás nyári tábornak képzeli, és minden vágya, hogy a Reich büszke harcosa legyen. De közben a világ dolgaiban járatlan, kiscserkésznek valószínűleg jó lenne, ha egy másik korba születik - nácinak viszont túl jószívű. A nagyobbak nyuszinak csúfolják, mert még egy tapsifülesnek sem tud ártani, még a cipőfűzőjét is anyukája köti be helyette. Amikor kiderül, hogy édesanya egy zsidó lányt bújtat a házukban, Jojo-nak szembe kell néznie saját előítéleteivel. Roman Griffin Davis első filmszerepéhez képest ügyesen hozza a csillogó szemű, befolyásolható kiskatonát. A nála kicsivel idősebb Thomasin McKenzie-vel szórakoztatóan működik a civódásuk, kapcsolatuk a Jojo nyuszi igazi szíve-lelke.
(fotó: Fórum Hungary)
A kisfiú és a lány bimbózó kapcsolatát nehezíti, hogy Jojo-nak Adolf Hitler olyan, mint Kázmérnak Huba. Képzeletbeli barát és egy rossz apapótlék, akivel az olasz fronton eltűnt igazit helyettesíti. Waititi filmjeinek már debütálása, a Boy óta visszatérő eleme a szülői szerepre alkalmatlan apa figurája, ennek eddigi legextrémebb változata az infantilis führer, akinek 'jótanácsaira' a kisfiú mindig keményen ráfázik. Több szinten is működik, hogy az apai ágról maori, anyai ágról zsidó származású rendező saját maga alakítja a gyerekfejjel elképzelt Hitlert, jól időzített felbukkanásaival nem szívja el a levegőt a főszereplő elől sem. A Taika-féle Adolf sokkal inkább a földgömbbel játszadozó Chaplinre hasonlít, mint az igazira, az egyik pillanatban lelkes játszótárs, a másikban a Jojo fejébe vert eszmék veszett megtestesítője.
A képzeletbeli diktátor ellenpontját Jojo anyukája, Scarlett Johannson képviseli, aki egyedül gondoskodik a fiáról. Érdekes és szokatlan viszonyt, játékos feszültséget teremt kettőjük között, hogy az anya titkolja a fia elől valódi nézeteit a nácizmusról, azért, hogy védelmezze őt és mert nem is tud mihez kezdeni fia megszálottságával.
(fotó: Fórum Hungary)
Az érthető, hogy a háború végóráiban nem a tisztikar krémje állomásozik a frontvonaltól távol lévő, képeslapokra illő falucskában, de a Jojo nyuszi mesevilágában a képzeletbeli Führeren kívül is minden náci egy inkompetens idióta. Csalódás, hogy a kiváló indie vígjátékok és a legviccesebb Marvel-film rendezőjének nem jutottak eszébe jobb poénok velük kapcsolatban, mint például egy fárasztó jelenet, amiben a házkutatást tartó gestapó tisztek hosszú perceken keresztül hajtogatják a Heil Hitler-t a szobába belépőknek. Azzal viszont, hogy minden náci karakter dilettánsnak ábrázol, nem engedi meg azt sem, hogy komoly veszélynek lássuk őket. A német katonák között egyedül az ifjúsági tábor alkoholista kapitányának vannak árnyalatai, és szerencsére Sam Rockwell ebből a kis mellékszerepből is kihozza a maximumot.
A Jojo nyuszi-nak tagadhatatlanul vannak szórakoztató pillanatai, optimizmusa miatt szerethető, még ha egy kicsit két szék közé is ül – vígjátékként sutácska, drámának viszont súlytalan. Az is érthető, ha valakit zavar, hogy mesei, huszárvágásra megoldható szintre redukálja a Harmadik Birodalom embertelenségét, vagy az, hogy paródia helyett több benne a szentimentalitás. Ifjúsági filmként viszont nagyon is működőképes, érezni, hogy dolgozik benne a jószándék. Hiszen arról beszél, hogy boldog felnőtté válni csak a gyűlöletteli eszmék hátrahagyásával lehetséges, amit jó lenne, ha mai, egyre több töréspont mentén radikalizálódó világunkban is sokan megszívlelnének.
