(A kritika minimális spoilereket tartalmaz.)

Mielőtt elmélyednénk a kilencedik részben, érdemes felidézni, hogy jutottunk el idáig, mik voltak A Skywalker korá-nak közvetlen előzményei. 2015-ben Az ébredő Erő csúcsra járatott nosztalgiával, régi, szeretett hősök újbóli felbukkanásával dobogtatta meg a Star Wars-rajongók szívét. Valóban nagyon hasonlított az 1977-es Egy új remény-re, de új hősöket is teremtett, érdekeltté tett Rey, Poe és Finn sorsának alakulásában, valamint Kylo Rennel egy rendkívül izgalmas, önmagával vívódó ellenlábassal gazdagította az univerzumot.

Az utolsó Jedik maga mögött hagyta a biztonságot jelentő múltidézést, új, gyakran egészen merész irányba állította a trilógiát: újraértelmezte az Erő szerepét, a sokak által várt, bölcs, legendák ködébe burkolt Luke Skywalker helyett egy mogorva, megkeseredett öregemberrel sokkolt, a sorozat dinasztikus világképén módosítva meglebegtette, hogy akár egy egyszerű szülőktől származó „senki” is helyreállíthatja az egyensúlyt. Formabontó film volt, ami arra tett izgalmas kísérletet, hogy megkavarja egy kicsit a mesék – mert hát a Star Wars is az – fekete-fehér világképét.

(fotó: Intercom)

Távolról sem tökéletes alkotás Az utolsó Jedik, de az a mérhetetlen nagy gyűlölet, amit a rajongók egy jelentős részéből kiváltott, igazságtalan volt. Rian Johnson rendező helyesen ismerte fel, hogy új szereplőkkel ugyan, de ugyanazt a régi történetet nincs értelme megint elmesélni – arra ott van az eredeti trilógia. Az utolsó Jedik megosztó fogadtatásából sajnos a lehető legrosszabb tanulságot szűrte le a Disney: a hetedik rész után visszatérő J.J. Abrams rendező félbehagyta Johnson legtöbb újítását, és csak azzal törődött, hogy a lehető legkevesebb kockázatot vállalva tehesse ki a pontot a kilenc részesre dagasztott történet végére.

Abrams megfáradt szülőként viselkedett, aki a gyereke ágyánál ülve minél előbb túl akar esni az esti mesén. Gyorsan, minimális beleéléssel elhadarja azt, hogy aztán becsaphassa a könyvet, és mehessen végre aludni. Ez a hozzáállás legfeljebb a rendezőnek, illetve a mögötte álló (őt irányító?) gépezetnek válhat a javára. A rajongók viszont azt érezhetik, hogy félvállról veszik őket, valamint korunk egyik legnagyobb hatású történetfolyama is komolyan sérül.

Ha egy szóval kellene jellemezni A Skywalker korá-t, akkor az a rohanás. Ami már eddig is sejthető volt, az szinte rögtön kiderül, visszatér az Star Wars-univerzum főgonosza, Palpatine császár, hogy aztán Rey, Poe, Finn és Csubakka ismét egy csapatba verődve egy veszélyes küldetésre induljon. Bolygóról bolygóra ugrálnak, de közben nincs idő arra, hogy megismerjük az új helyszíneket, a kilencedik részből szinte teljesen hiányzik a Star Wars-filmek egyik nagy erőssége, a világépítés. A régebbi részekből nem csupán a szereplőket zártunk a szívünkbe, de bolygók neveire is emlékszünk, kocsmákra, mulatókra, bázisokra. Egyetlen bolygó kivételével A Skywalker korá-ban úgy suhan el a háttér, mint mozgó vonat ablakában a táj.

 (fotó: Intercom)

A kilencedik rész egy fantáziátlan kalandfilm. Mintha az alkotói azt a hibás következtetést vonták volnák le a zsáner csúcsát képező Indiana Jones-trilógiából, hogy a siker titka annyiból áll, hogy kell egy misztikus tárgy, amit hajszolhatnak a szereplők. Biztosra mentek, két ilyen tárgyat is beleírtak a filmbe, és nem vették észre, hogy mivel ezt hanyag módon tették, elcsépeltté és súlytalanná tették a cselekményt.

Egy tetraéder alakú útjelzőnek a megszerzése jóval kevesebb izgalmat és drámát kínál, mint mondjuk a Halálcsillag tervrajzának megkaparintása. Az útjelzőről gyorsan elmondják, miért fontos, ehhez képest a tervrajz jelentőségétt, a Halálcsillag gyilkos erejét több film is nyomatékosította, mire elértük a Zsivány Egyes-hez, amiben így valódi súlyt kap, hogy emberek áldozzák fel magukat a cél érdekében.

A rohanás egyben azt is jelenti, hogy kevés kivételtől eltekintve a karakterek fejlődése megtorpan, vagy egyenesen semmit sem kezdenek fontosabb szereplőkkel. Finn (John Boyega) és Poe (Oscar Isaac) jobbára csak futkározik és lő, méltatlan, hogy két rész után ennyi szerepet tudtak nekik adni. Finn legemlékezetesebb momentuma például az a 141 perces filmben, hogy valamit meg akar kérdezni Rey-től, de valahogy sosem jön el a megfelelő alkalom. Szegény C-3PO, egy pont után már jobban lehet gyűlölni, mint az Első Rend bármelyik tagját, annyira túlzásba estek az írók a fontoskodó vagy éppen aggodalmaskodó megjegyzéseivel.

 (fotó: Intercom)

A Skywalker kora tele van kompromisszumos megoldásokkal: Rose-t (Kelly Marie Tran) sok támadás érte Az utolsó Jedik után, most teljesen jelentéktelen lett, semmi nyoma a Finn iránt érzett vonzalmának. Rajongói oldalról felvetődött, hogy románc szövődik Poe és Finn között; ebből semmi nem lett, viszont egy futó csók elcsattan két ellenálló nő között a háttérben. Vagy be kellett vállalni az egykori rohamosztagos és a sztárpilóta kapcsolatát, vagy pedig kihagyni a csókot, mert ez így csak egy értéktelen gesztus. A rajongók kiszolgálására visszahozták Lando Carlissiant (Billy Dee Williams), de valódi feladatot nem kapott.

Egyértelmű kudarcnak azért nem lehet nevezni a kilencedik részt, hiszen azt azért nyújtani tudja, amit egy átlagos látványfilm a mozikban: nagyszabású, pörgős, akciódús, el lehet vele ütni két és fél órát. Egyetlen dolognak köszönheti, hogy nem oldódik fel teljesen az egy kaptafára készülő szuperprodukciók mezőnyében: a történet magja, Kylo Ren (Adam Driver) és Rey (Daisy Ridley), előző részben elmélyített, vonzalommal és haraggal átitatott kapcsolata továbbra is működik.

A film mindig életre kel, amikor ők ketten vannak a vásznon, és vívódnak egymás iránt táplált, pusztítóan erős érzelmeikkel. Ők nem csak azért vannak, hogy lövöldözzenek, hogy még több ajándéktárgyat adjon el a Disney, hanem két természetfeletti hatalommal felruházott, mégis valódinak tetsző embert látunk azért küzdeni, hogy rátaláljanak önmagukra és ezzel katartikus, megható pillanatokat okoznak. Kettejük miatt nem veszett ki teljesen a varázslat a Star Wars-ból.