Az est moderátora Kocsis Ágnes volt (Friss levegő, Pál Adrienn, Éden); a rendezői oldalt Hajdu Szabolcs (Fehér tenyér, Bibliothéque Pascal, Ernelláék Farkaséknál, Békeidő, Kálmán-nap, Egy százalék indián), Horvát Lili (Szerdai gyerek, Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre) és Ujj Mészáros Károly (Liza, a rókatündér, X – A rendszerből törölve, Alvilág) képviselte, míg a kritikusok részéről Báron György, a Magyar Filmkritikusok Szövetségének elnöke és az Élet és Irodalom újságírója; Kovács Bálint, a HVG kultúra rovatának munkatársa; valamint Dr. Vincze Teréz, az ELTE BTK Filmtudomány Tanszékének docense és a Metropolis szerkesztője vett részt a beszélgetésben.
A beszélgetés résztvevői (b-j):
Kovács Bálint, Báron György, Vincze Teréz, Ujj Mészáros Károly, Horvát Lili, Hajdu Szabolcs és Kocsis Ágnes
Fotó: Bankó József / Magyar Filmszemle
Mitől jó egy filmkritika?
Vincze Teréz szerint egy filmkritika akkor működik igazán, ha olyan értelmezést kínál, amely az olvasónak magától nem állt volna össze. Fontosnak tartja az összefüggések felismerését és megteremtését is: a film irodalmi-kulturális kontextusba helyezését, ami már elsősorban műveltség kérdése. Mindez azonban csak értő elemzésre épülhet, amelyhez elengedhetetlen a filmtörténeti és filmelméleti tudás. Kovács Bálint ehhez hozzáteszi: a szakértelem nem kizárólag tanulmányokból fakad, hanem a folyamatos filmnézésből is. Egy kritikusnak – fogalmaz – évente akár kétszáz filmet is látnia kellene ahhoz, hogy valóban érzékenyen és pontosan tudjon reagálni.
Ujj Mészáros Károly ironikusan jegyzi meg, hogy „a jó kritika az, amelyik dicsér, a rossz az, amelyik szid”, majd komolyabbra fordítva hangsúlyozza: ha a megvalósítás mögötti szándékok visszatükröződnek az írásban, az különösen felszabadító élmény a rendező számára. Horvát Lili szerint- az olvasó pozíciójából - az a jó kritika, amely tágabb horizontot nyit: amelyből tanulni lehet, és amely túlmutat magán az adott filmen.
A kattintásvadász, érzelmi alapú, „fikázós” kritika
Hajdu Szabolcs szerint a közönség reakciója alapvetően érzelmi, gyakran dilettáns, a kritikának azonban nem szabad pusztán ennek a meghosszabbításává válnia. Az üres dicséret – a századszorra leírt „zseniális” – szerinte infantilizál, és hosszú távon az alkotónak sem tesz jót. „Nem egészséges, ha az ember csak simogatást vár, és fél a mélyütésektől” – fogalmaz.
Kocsis Ágnes azt emeli ki, hogy a filmesek szakmai alázatot és tiszteletet várnak a kritikusoktól: azt, hogy az írás szakmailag forduljon az alkotás felé, akkor is, ha elutasító. Erre rímelve Kovács Bálint hangsúlyozza: az egyetlen alapelv, hogy a negatív kritikát is úgy kell megfogalmazni, hogy másnap szembe lehessen nézni az alkotóval. Ez nem finomkodást jelent, hanem következetes érvelést
Vincze Teréz szerint aki komolyan veszi a kritikusi szerepet, elemez és értelmez, eleve kénytelen felismerni azt a munkát, amely egy film mögött áll. Egy állítás csak akkor érvényes, ha végigvezethető gondolatmenettel van alátámasztva, amelyet az olvasó is követni tud. Ha ez megvalósul, az írás szükségszerűen elkerüli a gyalázkodó hangnemet.
Vincze Teréz a beszélgetésen
Fotó: Bankó József / Magyar Filmszemle
Báron György óva int attól az érvtől, hogy egy filmet pusztán a belefektetett munka miatt kellene tisztelni. Szerinte minden alkotásról lehet és kell is értelmesen, nem bántóan írni – még a rosszról is –, de nem azért, mert „sok munka volt benne”. Amikor az alkotók azzal érvelnek, hogy „három évig csináltam ezt a filmet, és akkor jön egy kritikus, aki fél óra alatt lehúzza”, azt Báron hamis szembeállításnak tartja. Az alkotónak évei voltak arra, hogy újragondolja, javítsa, formálja a művet; a kritikusnak ezzel szemben sokszor egy délutánja van arra, hogy egy napilap számára reagáljon rá.
Hajdu Szabolcs szerint egy kritika ott veszti el a hitelességét, ahol nem képes megőrizni a tárgyilagosságát. Úgy véli, az ideális kritika nem enged bepillantást abba, mi rejlik a kritikus „szíve mélyén”, mik az ízlésbeli preferenciái, melyek a személyes kedvencei. Kovács Bálint számára ugyanakkor egy film megítélésében szinte mindennél lényegesebb az, hogy hogyan hat rá érzelmileg és gondolatilag. Ha azt érzi, hogy egy film jót akar a világnak, fontos gondolatot próbál közvetíteni, és olyan kérdéseket vet fel, amelyek mindenki számára relevánsak lehetnek, akkor egy technikailag kevésbé sikerült alkotás is közelebb áll hozzá, mint egy formailag kifogástalan, de egyébként üres film.
Hajdu ehhez kapcsolódva úgy fogalmaz: egy filmnek végső soron valóban „meg kell pendítenie” a nézőt. Ehhez azonban nem elég a jó szándék, szükség van azokra a formai elemekre is, amelyek ezt a hatást lehetővé teszik. Báron György erre ráerősít: szerinte a kritika feladata nem a jó szándék értékelése – hiszen abból a legtöbb giccs is bőven merít –, hanem annak vizsgálata, milyen érvényes világképet kínál a film. Ez pedig döntően formai kérdés: „Elhisszük-e azt az utcát, azt a teret, azt a világítást, azt a cipőt, amelyben a szereplő elmegy előttünk.”
A kritika funkciója és hatása
Horvát Lili szerint a jó filmkritika alapvetően orientál: az olvasó ennek alapján dönthet arról, hogy milyen filmet néz meg a moziban. Alkotóként szerinte nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani a kritikának, ugyanis mire a film bemutatásához ér a rendező, már tudnia kell, hogy mi az, ami működik és mi az, ami nem. Nem szabad, hogy euforikus visszaigazolás érzése fogja el egy kritika után, és az se, hogy teljesen leterítse.
Hajdu Szabolcs hangsúlyozza, hogy a kritika a filmhez hasonlóan átkötő szerepet tölt be. A mai világban, ahol az emberek egyre inkább szanaszét robbantva, egyre kisebb szigeteken élnek, szükség van olyan „mesélőkre”, akik segítenek értelmezni a kort, amiben élünk. A kritika kiegészíti a filmet kívülálló szemszögből, rávilágítva olyan aspektusokra, amelyek a filmben ugyan ott vannak, de nem feltétlenül tudatosultak. Hajdu szerint a jelen világ kulcsfogalma a szűrő: „Nagyon nagy zaj van, és csendet teremteni nagyon nehéz. A szemét azt hiszem, hogy több mint valaha. És ebből kiválogatni az értékeset, az egy óriási felelősség.”
Hajdu Szabolcs a beszélgetésen
Fotó: Bankó József / Magyar Filmszemle
Ezzel szemben Kovács Bálint sokkal szkeptikusabb a kritika befolyásoló szerepével kapcsolatban. „Én nem hiszek abban, hogy a filmkritikának bármilyen befolyása van bármire, mondom ezt filmkritikusként. Nagyon szűk réteg az, akinek számíthat.” Szerinte a Letterboxd káros hatással bír: „Úgy látom, hogy a Letterboxd kizárólag azt hozta el, hogy mindenki próbál minél pikírtebb lenni, minél jópofább, vicces odaszúrást mondani, függetlenül attól, hogy milyen volt a film.”
Személyes hangvétel: erény vagy buktató?
Ujj Mészáros Károly a kritikaírásban egyre gyakrabban felbukkanó gonzo-újságírás kapcsán fogalmaz meg fenntartásokat. Szerinte ha valaki ezt a formát humorral és kellő önfegyelemmel műveli, akár váratlan és találó párhuzamokkal is rávilágíthat a film lényegére. Ugyanakkor problémássá válik, ha a szövegbe az író személyes indulatai szorulnak bele: ilyenkor a kritika már nem a filmről, hanem az alkotóról kezd szólni. Báron György ehhez kapcsolódva hangsúlyozza, hogy a kritikus személye nem tolhatja magát a film elé: szerinte nem szerencsés, ha az írás olyan, a műtől független körülményekkel terhelődik, mint a szerző aktuális magánéleti állapota vagy hangulata.
Vincze Teréz ugyanakkor a szubjektivitást a kritikaírás egyik fontos értékének tartja, amennyiben az nem öncélú. Szerinte akkor működik jól, ha a szöveg viseli a kritikus kézjegyét: stílusát, világlátását, ízlését és az ezekből fakadó meglátásokat. Úgy véli, a kritika akkor működik igazán, ha értelmezésen alapul, ugyanakkor szépirodalmi igénnyel megformált szövegként, akár önálló olvasmányként is megállja a helyét. Báron György ezt árnyalva megjegyzi, hogy számára nem feltétlenül az olvasmányosság, henem az „érzékenység” a kulcsszó. Az, hogy “a kritikus érzékeny stílusban vissza tudjon adni valamit a nézőnek abból az élményből, amit a moziban megkapott.”
Filmet nézz vagy kritikát olvass előbb?
Ujj Mészáros Károly elmondta, hogy számára a kritikák értelmezése csak a film megtekintése után működik igazán, éppen ezért nulla előtudással szeret beülni egy filmre. Vincze Teréz is hasonlóan gondolkodik: őt elsősorban azok a plusz meglátások, megfejtések érdeklik, amelyeket a kritikus kínál, de amelyekre saját magától nem jött rá.
Vincze arra hívta fel a figyelmet, hogy éppen a nagy elérésű felületeken jelennek meg leggyakrabban felületes, szakmailag megalapozatlan kritikák. Ezeket ráadásul többnyire még a filmek megtekintése előtt olvassák azok a nézők, akik általános hírportálokon keresnek eligazítást a mozik kínálatában. Ezzel szemben a valóban alapos, elemző igényű kritikák jellemzően kisebb, szűkebb közönséget elérő szakmai felületeken kapnak helyet.
Mit kezdjen a kritikus a közvéleménnyel?
Kovács Bálint szerint a kritikusnak nem szabad megfelelési kényszerrel írnia: egy jó kritika független a közvéleménytől, legyen szó cannes-i állótapsról vagy alacsony IMDB-pontszámról. Bizonyos fokú önvizsgálat természetes része az értelmezésnek – érdemes átgondolni, nem értett-e félre valamit az ember –, de ha valaki azért nem meri leírni a saját véleményét, mert az eltér a többségi megítéléstől, akkor elveszíti az őszinteségét és önazonosságát. Tapasztalata szerint a kritikusok jelentős részét mégis befolyásolja a közvélemény, hiszen „menni az árral” mindig kisebb kockázat.
Vincze ezzel egyetértve hangsúlyozta: a kritikusnak nem meghátrálnia kell a közvélemény előtt, hanem épp ellenkezőleg – ebből kell „várat építenie”, és világosan, érvelve megmutatnia, miért tévedhet adott esetben a többség.
(b-j) Kovács Bálint, Báron György, Vincze Teréz és Ujj Mészáros Károly a beszélgetésen
Fotó: Bankó József / Magyar Filmszemle
Amikor a kritikus és a filmkészítő barátok
Kovács Bálint etikai okokból nem ír kritikát barátai filmjeiről: bár úgy érzi, képes lenne megítélni egy alkotást a személyes viszonytól függetlenül, a helyzetet eleve problematikusnak tartja. Vincze hasonló elvet követ, ugyanakkor rámutatott arra, hogy filmtudósként más pozícióból tud közelíteni ezekhez a művekhez: kritikát nem ír, de értékítélettől mentes tudományos szövegben feldolgozza barátai filmjeit, így választva szét a két szerepet.
Báron György történeti példákat emelt be a diskurzusba, felidézve Bíró Yvette-et, a Filmkultúra egykori főszerkesztőjét, aki szoros baráti kapcsolatban állt Jancsó Miklóssal és számos más alkotóval, valamint André Bazint, aki egyszerre volt a francia újhullám szellemi köreinek barátja és kritikusa. Báron szerint ha egy kritikus szakmailag alapos és komoly, még a negatív véleményt is el tudják fogadni tőle a barátai.
Pontozás a kritika végén
Hajdu Szabolcs szerint bizonyos elemek – például a film zenéje, képi világa, színészi játéka, díszlete vagy dialógusai – pontozhatók, de csak alapos, szakértő elemzés alapján. „Lehet pontozni bizonyos dolgokat, de ahhoz nagyon, nagyon felkészültnek kell lenni. De amikor csak oda van dobva egy érzelmi pont, az szerintem káros.”
Báron György ehhez hozzáteszi, hogy a filmkritika gyenge jelei közé tartozik a pontozás a film végén, illetve az „összegzésképpen megállapíthatjuk” típusú zárósorok használata. Szerinte a lényeg az, hogy a film értékelése a szövegtestből bontakozzon ki, ne pedig egy odabiggyesztett pontszámban vagy didaktikus összegzésben.
A beszélgetésre a 45. Magyar Filmszemle keretében, 2026. február 4-én került sor az Ingában.
Címlapfotó: Bankó József / Magyar Filmszemle
