Világhírnévről álmodozni, miközben az emberben valójában semmi egyedi vagy különleges nincs, ami alkalmassá tenné arra, hogy kiemelkedjen a szürke tömegből, elég gyakori fantázia. Az viszont, hogy valaki, akiben tényleg nincs semmi különleges, úgy váljon híressé, hogy tömegek álmodnak róla, sokkal ritkábban fordul elő – kivéve Paul, a hatvanas, kopaszodó, ártalmatlan kertvárosi apuka esetében, aki saját maga számára is megmagyarázhatatlan módon egyszerűen besétál mások álmaiba, ahol semmi keresnivalója nem lenne.
Általában ahhoz, hogy valakiből akaratán kívül virális szenzáció váljon, legalább annyit kell tennie, hogy elmegy egy stockfotózásra, mint ahogy Hide The Pain Harold mémként világhírűvé vált Arató András tette, a mit sem sejtő Paul viszont ugyanezt a passzivitásával éri el, ami az álombeli manifesztációját és valódi verzióját is jellemzi. A férfi mások álmaiban is csak a háttérben álldogál, közönyösen megfigyel vagy barátságosan beköszönve ballag keresztül a legfurcsább vágyálmokon vagy lidércnyomásokon.
Paulnak fogalma sincs róla, hogy miért látják őt ismerősök és idegenek is egyaránt az éjszakai pihenés közben, miért történik ez vele, vagy hogyan tudná ezt kontrollálni. Arcát városszerte vadidegenek kezdik felismerni az utcán és hamarosan országos ismertségre tesz szert. Nagy lehetőségek kezdenek kínálkozni számára, de a következmények teljesen felforgatják a saját és a családja addig a maga hétköznapiságában is boldognak hitt életét.
Az Amerikában először filmező norvég Kristoffer Borgli (Rosszul vagyok magamtól) fekete komédiája nem csak egy iszonyat ütős ötleten alapszik, de a főszereplő kiválasztása is hasonlóan ihletett módon történt. Nicolas Cage-ről alapesetben biztosan nem jutna senki eszébe a köznapi vagy az átlagos jelző. Cage viszont lelkesen sutba vágja minden karizmáját és az extravagáns játékstílusát, ami kultuszhőssé tette az elmúlt évtizedekben.
Az Adaptáció önszabotáló forgatókönyvírójához hasonlóan itt is tökéletesen belesimul Paul, a töketlen biológiatanár szerepébe, aki a diákjait a zebrák csíkjaival untatja halálra, és ismerősei is annyira unalmasnak tartják, hogy sosem hívják meg vacsorapartira. Miközben szép kertes háza, szerető felesége meg két helyes kislánya van, valódi álmainak beteljesítésébe bele sem vágott, örökké halogatott könyvét nem írja. Mélyre temette a vágyait, a joviális felszín alól mégis kicsinyes irigység tőr elő belőle, amikor egy régi kollégája elvégzi és publikálja a kutatást, amit ő szeretett volna.
Borgli erősen elgondolkodhatott arról, milyen utat járnak be azok a köznapi emberek, akik a sors kegyéből a tömegmédia sztárjaivá válnak, forgatókönyve alaposan végigszánkázik az ebből adódó kényelmetlen és kellemetlen szituációkon, amiket a hírnévvel megbirkózni képtelen főhőse egyre jobban elcsesz. Paul hirtelen felpumpált egóját az sem töri le, hogy a hírnév a családját is őrültek célpontjává teszi. Amikor egy marketingügynökség (élén a tenyérbemászóságot csúcsra járató Michael Cerával) szponzorációs üzletet kínál, azt gondolja, hogy ezt majd a (továbbra sem megírt) könyve népszerűsítésére használhatja fel.
Csakhogy a jellemfejlődésnek a legkisebb jelét sem mutatja: nem tanulja meg, hogyan kell a sarkára állni, de azt sem, hogy beérje azzal, ami megadatott. Sértettsége egyre jobban fokozódik, ami mások álmaira is elkezd kihatással lenni, így aztán híres kuriózumból általános közellenséggé válik.
Paulnak az A24 szánalom-olimpiáján egyedül Beau, az Amitől félünk magatehetetlen férfigyermeke lenne esélyes kihívója. Nem véletlenül hozom fel Ari Aster tavalyi filmjét, a rendező producerként működött itt közre, hatása tetten érhető a film lassú folyásában, abszurdba hajló hangvételében és analóg korszakot idéző vizuális stílusában is. Bár az is lehet, hogy ezek az elemek már kötelezően elvártak minden olyan műfaji filmtől, ami a megveszekedett cinefil rajongói bázissal rendelkező A24 égisze alatt készül.
Az Álmaid hőse ennek ellenére kevésbé nihilisztikus és elborzasztó, mint Aster káoszba forduló művei, még ha az álomjelenetek végül horrorba is fordulnak. Az egyetlen, amiben Borgli nem bizonyul elég fantáziadúsnak, azok az álomjelenetek. Sokkal több szürrealitás, érdekesebb díszlet vagy speciális effektus tenné igazán érdekessé, furcsává az álmokat, amelyekben Paul kóvályog.
Az író-rendező minden áron szeretne valamit elmondani a cancel culture-ről is a film utolsó harmadában, de azon kívül, hogy Paul egy cringe comedyhez méltóan kezeli a dolgot, semmi újdonságot nem kínál fel a mostanában sokszor feldolgozott témáról. A végső szakasz kifogy a lendületből, többször is úgy érezni, hogy a sztori holtpontra jut, de aztán mégis átlendül rajta. Paul meghozott minden rossz döntést, feldúlta a családi életét és elvesztette a karrierjét – persze a 21. században mindig akadnak rajongói a negatív hősöknek is.
Végül azonban sikerül egy tematikusan is kielégítő, meglepően szép befejezést kerekítenie ennek a cinikus történetnek. Cage a Disznó után – bár A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya önreflexív játéka is izgalmas kísérlet volt – végre ismét egy hozzá méltó, komolyabb színészi feladatot kapott ettől a filmtől, amit parádés módon teljesít. Ha az idén 60 éves színész igéretéhez híven hamarosan tényleg visszavonul a mozfilmektől (adják a nouveau sámánizmus istenei, hogy ne így legyen), akkor az Álmaid hőse mindenképp egy erős befejezés lenne.
Az Álmaid hőse a Mozinet forgalmazásában január 18-án került a hazai mozikba.
