Sós Ágnes rendező filmje nem szokványos dokumentumfilm. Sem témájában, sem stílusában. Nem a klasszikus európai, mindenre kiterjedően részletes, logikusan felépített, objektív és vizsgálódó dokumentumfilm, sem nem az amerikai típusú, kissé harsány, szórakoztatva tanító műfaj képviselője. Lírai szerzői alkotás, amely szeretettel viszonyul a megszólaló szereplőihez. A szereplőkhöz, akiket látunk munka közben a földeken, és hallgatunk a kiskonyhában, ahogy az 50 évvel ezelőtti időkről beszélnek. Az életükről, a mindennapjaikról, és a szexualitás megéléséről. Egy kis hargitai faluban vagyunk, 80 év feletti idősek mesélnek kendőzetlen őszinteséggel, és megdöbbentő nyíltsággal szerelemről, házaséletről, szexről.
A Szerelempatak romantikus nosztalgiával közelít meg egy kérdést, amely itthon tabunak számít. A saját nagyszüleink (szüleink) szerelmi élete talán pont annyira zavarba hozna mindegyikünket, hogy az ezzel kapcsolatos kíváncsiságunk testet sem ölthetne. De beülünk a moziba, és rácsodálkozunk, hogy milyen nyíltan beszélnek a nagyszüleinkkel (szüleinkkel) egyidős falusi emberek a napjainkban minden irányból ránk zúduló témáról. Mert a szex ma mindenhol megjelenik, nyíltan lehet beszélni róla, és nyíltan meg lehet mutatni, a bármilyen műfajú filmektől kezdve, a színház- és performansz-művészeten, a televízión át, az internetes banner-hirdetésekig. Előkerül a buszon mögöttünk ülő fiatalok beszélgetésében, és a mellettünk olvasó utastársunk magazinjának vagy bulvárújságjának hasábjain. Mégis zavarba ejt a téma a filmet nézve. Ez a varázsa.
Részletek a filmből
A Szerelempatak játékfilmes módon indul. Percekig nézzük andalító zene kíséretében a falusi élet ismerős jeleneteit, a szénásszekeret, az udvaron totyogó kacsákat és tyúkokat, az atlétában és pizsamában alvó öregember ébredését. Már-már “tarrbélai” filmkezdet. Nem véletlenül, mert a film igazából nem az idős emberek szexről való mosolyra fakasztó sztorizgatásáról szól, hanem a letűnt idők életérzéséről. Azokról az időkről, amikor a szexuális felvilágosítás még ismeretlen kifejezés volt, a fiatal lányok pedig egymástól tudták meg, mi az a menstruáció, intim dolgokról pedig nem beszéltek egymás közt férfiak és nők. A hosszú, kitartott képsorok visszatérő elemek, sokszor inkább mozgó-festményre emlékeztet, amit látunk, amelyet csak néha szakítanak meg a rövidebb visszaemlékezések, és a szórakoztató, meglepő vagy éppen drámai történetek. Ez a kettősség, bár vizuálisan érzékelteti azt a furcsa ellentmondásos viszonyt, amivel az évtizedekkel ezelőtti falusi életre tekinthetünk, fájóan tördeli a filmet. A megszólaló asszonyok szavaiból egy társadalom rajzolódik ki előttünk, amely a (talán) prüdériájával, de mindenképpen szigorú íratlan szabályrendszerével ijesztő, és kissé mulatságos is a mai városi embernek.
Ugyanakkor az a nem ismeretlen régen-minden-jobb-volt érzés, az a nosztalgikus alkotói szándék, amely a varázslatot létrehozza, könnyen szerethetővé teszi a film szereplőit, és a megfakult fényképeket vizsgálgató gyermek édes izgatottságával ajándékozza meg a nézőt. Érdekes hallgatni az idős bácsit, aki elmeséli, hogyan nyitott rá az azóta már elhunyt feleségére a szeretőjével; megható Tercsi néni és férje megismerkedésének története, megható a szeretet, ahogy visszagondol élete párjára; elborzadunk azon, hogy a gazda szexuálisan molesztálni akarta a 13 éves cselédlányt. A történetek széles skáláját vonultatja fel a film, s a 67 perces játékidő alatt a néző is együtt sír és nevet Veronka, Rozál, Erzsi, Jula nénikkel, Márton bácsival és Dénes bácsival. Bölcsesség és élettapasztalat van a szavaikban, érdemes figyelni rájuk. Persze ez nem is esik nehezünkre.
A Szerelempatak érdekes film, amit érdemes megnézni. Nem tökéletes, de élménnyel ajándékoz meg, és a markáns alkotói stílus, melyet már a nagyszerű Teri nagyi című filmben észrevehettünk, ha nem is részleteiben, de emlékezetessé teszi a filmet. A boldogság cseppnyi érzésével jövünk ki a moziból, és az a csepp velünk marad.
Szerző: Monory Csaba
