Jelenet Kirill Serebrennikov színházi adaptációjából, a Mártírokból
Sok mindenben hasonló a megvalósítás, legalábbis lehet látni a rendezői koncepció működését. Bizonyos részeket kifogásoltam a filmben, például az elhangzó bibliai részletek feliratozását, mert a néző egész biztosan tudja, hogy egy idézet hangzik el. Ugyanakkor ott van a legutolsó gesztus (nem árulom el, hogy mi), amit valahol irigyeltem, hogy nem nekünk jutott az eszünkbe, pedig meg lehetett volna csinálni a színpadon. Fantasztikus mozzanata a filmnek. Nyilván van olyan, ami szerintem a színházban működik jobban, és van, ami viszont a filmben volt jobb.
Tanulságos volt egy kicsit kívülről rálátni az egészre, és nagyon tetszett a film. A színdarabhoz képest persze voltak olyan hangsúlyeltolódások, amit nem lehet, és nem is kell kikerülni, mert egy más előadásmódról van szó. Épp ez a jó ebben, hogy van egy alapanyag, amit a film- vagy a színházi rendező úgy interpretál, ahogy akar, de ez az alapanyag, ha jó, akkor a jelentését tekintve alapvetően mégsem tud megváltozni – az író, Marius von Mayenburg munkája szerintem egy minőségi munka, amit az előadások sora és a film is bizonyított.
Debbie Reynolds és lánya, Carrie Fisher a Vakító fények c. dokumentumfilmben
A másik, amit nemrég láttam, a Vakító fények című dokumentumfilm Carrie Fisher és az édesanyja, Debbie Reynolds életéről. Csak bele szerettem volna nézni, de képtelen voltam otthagyni. Dokumentumfilmként is izgalmas, de nekem valami miatt a Sirály című színdarabot juttatta az eszembe, a nagy színésznő és a trónkövetelő művész figuráját. Hihetetlenül jól megmutatja a film a két hollywoodi sztár közti különbséget: Reynolds a 40-es, 50-es évek klasszikus korszakának csillaga, vele szemben pedig ott van a lánya, Carrie, a 70-es évek lázadó hippije.
Elképesztő, hogy anya és lánya mennyire más személyiségek, ugyanakkor az is hihetetlen, hogy milyen mértékben egymásra vannak utalva. Egy közös birtokon élnek például, Reynolds persze az egyik felén, Fisher a másikon. Tavaly mutatták be a filmet, már mindketten idősek. Reynolds ekkor már nyolcvan fölött jár, Fisher majdnem hatvan (körülbelül fél évvel a halála előtt készült még vele felvétel). Ellentétek vannak köztük, kritizálják egymást, de még ezt is olyan szeretettel teszik, ami egy rendkívül bonyolult és izgalmas, mindenekelőtt azonban szép kapcsolatot jelent. Számomra ez volt benne az igazán érdekes, és mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet.
Gena Rowlands Peter Falk oldalán az Egy hatás alatt álló nő egyik jelenetében
Ha már szóba került például Reynolds, akkor kizárt, hogy ne ajánljam az egyik kedvenc klasszikus filmem. Teljesen más vonal, mint az előzők, egy olyan parádés színésznővel, akinek leborulok a tehetsége előtt. Sokkal többet érdemelt volna, pláne ha megnézem például, hogy milyen teljesítményekért adnak manapság Oscar-díjat. Gena Rowlandsről van szó és az Egy hatás alatt álló nőről, amelyért ugyan jelölte őt az Akadémia, de végül nem ő kapta a szobrot.
Azt gondolom, hogy minden színésznőnek kötelező volna látnia Cassavetes filmjét, látva Rowlands játékán, hogy egyáltalán hogy működik a színészet, vagy hogy kell felépíteni egy szerepet. Egy nagyon izgalmas filmről van szó egyébként, amit nem csak a „szakmázás” miatt ajánlok – én például még nem is igazán szerettem volna színésznő lenni, amikor először láttam, és már akkor is magával ragadott. Néhány hónapja, amikor valahol újra beleakadtam, már más szemmel néztem persze. Egészen lenyűgöző, amit az a nő ott produkál.
A művészet templomai: BOSCH - A gyönyörök kertje. (Rendezte: José Luís López Linares)
Visszatérve a dokumentumfilm műfajához: teljesen véletlenül csöppentem bele az Urániában egy filmbe, és nagyon jól esett megnézni. Az, hogy moziban dokumentumfilmet láthat az ember, önmagában nagy élmény, pláne ezzel a filmmel. Boschnak A gyönyörök kertjéről szólt a film (A művészet templomai: BOSCH - A gyönyörök kertje – a szerk.), ami azért is volt nagy élmény, mert imádom ezt a festményt, de még nem volt rá módom, hogy megnézzem a Pradoban, Madridban.
Ilyen részletességgel viszont eredetiben sem tudtam volna megnézni. Gyakorlatilag másfél órán keresztül a festményt látjuk, de még egyszer másfél óráig szívesen elnéztem volna az apró részleteit. Ezt megelőzően nehezen hittem volna el, hogy ennyire le fog kötni egy festményről szóló, ennyi ideig tartó film. Ráadásul ott van az is, hogy egy múzeumban egy bizonyos távolságból nézed a képet, és nem is tudsz ott állni előtte másfél órán keresztül, pedig ez tényleg az a kép, amelyik megérdemelné. Nagyon hasznos dolognak tartom a feldolgozás módját, és remélem, sorozat lesz belőle, hogy ennyire fontos műalkotásokról teljesen közérthetően, de mégsem szájbarágósan hallhasson az ember, miközben egyidejűleg nézheti a mozivásznon.
„A tavalyi év egyik legszórakoztatóbb meséje a Zootropolis”
A végére egy olyan animációt hagytam, amit a fiammal együtt néztünk a közelmúltban. Ez a tavalyi év egyik legszórakoztatóbb meséje, a Zootropolis, ami gyerekeknek készült, de az idősebbeket is bőven elláthatja pikáns, szatirikus üzenetekkel. Gondolok itt például az olyan sztorielemekre, mint amikor egy képzeletbeli okmányirodában lajhárok mozognak, állítják ki az igazolványokat vagy a különböző engedélyeket. Az ilyen jelenetek bennünk, felnőttekben is ismerős húrokat pengethetnek.”
