Csak hogy végre valami (sikerüljön) történjen / r.: Szabó Dávid András
A Szigorúan ellenőrzött vonatok Milosának bamba, ábrándos tekintete a kamasz Árpi (Tatai Bulcsú) arcán éled újra. Szerelmes főhősünk szája enyhén résnyire nyitva, mintha csak elfelejtette volna becsukni. Tétovaságának órái azonban megvannak számlálva – ha a döntő pillanatban nem áll ki végre önmagáért az apja ellen, a falu bőrdzsekis alfahímje viszi el előle a kiszemelt lányt (Herbály Blanka). A fürtös hajú srác a mínuszok és a pluszok között kénytelen létezni a számegyenesen. A szó szoros értelmében ezen a ponton már nem oszt, nem szoroz, hogy merre indul – de indulnia kell, akár a pozitív, akár a negatív irányba.
Az apukánál (Hajduk Károly) már az első pillanatban értékrendi zavart diagnosztizálhatunk: a tábornoktól kapott légvédelmi töltényhüvely és a vezérigazgató által odaajándékozott szobor egyaránt elsőbbséget élveznek a saját fia boldogulásával szemben. A gyűjtemény éke egy svájci csokoládé, melynek arany csomagolása tökéletesen harmonizál sárga zakójával és ingével – az apa szinte eggyé válik az édességgel, vallási ereklyeként forgatja, személyiségének szerves részévé teszi. Csakhogy a tiszteletes lánya odavan a csokiért, Árpi pedig a lányért. Az egyenlet megoldásaként így felmerül a szentségtörés és a bűnbeesés lehetősége.
Az eseményekben szűkölködő, csendes település kitartott hosszú snittekben (kel életre) hűl ki (operatőr: Balla Bertalan), miközben a fejezetekre bontás és az események sorrendjének felcserélése a feszültségnek kezdvez. Utóbbi egy frenetikusan megírt-, rögzített-, és megvágott vacsorajelenetben csúcsosodik ki. A csoki köré épült minikultusz groteszk humorral lengi be a filmet, a helyzet- és jellemkomikum pedig csak ráerősít erre – elég csak az istentiszteleten elkalandozó fiúra vagy a coca-colás pólóban bolondozó lelkészre (Forgács Péter) gondolni. Egy lehangoló apa-fia kapcsolat története ez, örkényi abszurdba csomagolva. (PD)
Ide-oda / r.: Fárizs Mihály
Ide-oda billeg a csónak. Ide-oda billegnek egy fiatal fiú érzelmei. Még bent egy kapcsolatban, ami elkerülhetetlenül sodródik a befejezés felé, de már új érzelmek készülnek, már egy új kapcsolódás küszöbén állunk. Minden meg fog változni. A szépen berendezett albérlet már egy ideje sejti, nagy változások indultak a mélyben. Ezek a könyvek a polcokon, fotók, emlékek lassan lekerülnek, a szobanövényeket, locsolókannát dobozba teszik, egy új alakkal előröl kezdődik minden. A megismerkedés izgalma, a tábortűz körüli szemezés, a kocsiban titokban elcsattanó első csók, az első ottalvás majd egy újabb összebútorozás lehetősége.
Ebben a filmben a Z generáció könnyekkel beszélget. “És akkor most szerelmes vagy?” – kérdezi a főszereplő fiútól a még vizes hajú lány, aki nemrég lépett ki a zuhany alól. Csak sírni és nem beszélni, ehhez van erő. A rövid kihallgatást pakolás követi. A "nem szeretem már” érzése a jéghegy csúcsa volt. Hosszú folyamat lehetett, mire a főszereplőben felvillant, igazából másba szerelmes. A lány végül elmegy. Apró, gyönyörű történet, arról, hogyan hagyjuk abba. Arról ahogy pakolunk, tekintünk, sétálunk, beszélünk, érzünk, ide-oda. (KT)
Hazug disznók az álmok is / r.: Kékes Kiara
Mivel jár halat fogni és hol találhat rá az ember a szerelemre, ha nem a természet ölelésében – ott, ahol a szimbólumok testet öltenek? A Hazug disznók az álmok is egy érzéki, álomszerű utazás a tudattalan tájain. A film kísérleti megközelítéssel, asszociatív képeken és laza, álomszerű dramaturgián keresztül tárja fel a lélek mélyebb rétegeit. Szabadon kezeli az időt, a teret és a narratívát, hogy megragadja az álmok logikáját, életre keltse az archetipikus szimbólumokat, és megmutassa, miként szivárognak be a hétköznapok politikai zajai – hírek, törvények, bűntettek – a kollektív tudatalattiba.
A természetben keresett szerelem, a víz szabadsága, a tűz erotikája és a fák közti nyugalom, a fiú és a lány alakja egy elveszett paradicsom ígéretét hordozza. A tisztaság és gyermeki ártatlanság mellett azonban felbukkan a mocsok és a baljós sejtelem is. A város zaja csak zaj marad, az áradó Duna a gyökértelenség érzetét hordozza – szemben a természetközeli folyóparttal. A víz szabad áramlása mintha minden élőlényt áramvonalassá tenne – akár a halakat. A film vizuálisan rendkívül izgalmas: képei nem mindig értelmezhetők egyértelműen, mégis lebilincselnek. A kompozíciók, a kísérleti technikák és az egyedi képi világ teszik az élményt összetéveszthetetlenné. (HF)
Jimmy Hard balladája / r.: S. Papp Máté
Kivételes élményt kínál S. Papp Máté alkotása, mely a történetét képekben, színházon, irodalmon, vokális narráción és a zene hangszeres, de nagyon is beszédes részein keresztül meséli el. A rövidfilmek világában hívatlan vendégnek számító, burjánzó rétegzettségnél talán csak az a meglepőbb, hogy a kavalkád kibontakoztatásához mindössze nyolc perc is elegendő – és mégsem omlik össze az egész. Az Edgar Allan Poe-t idéző jazzballada Jimmy Hard-ról szól, a magányos New York-i buszsofőrről, akinek szívét egy éjszaka elrabolja az Ördög – a mű pedig valahol a rövidfilm és a történetmesélő videóklip határán egyensúlyoz, mind játékidejét, mind kifejezésmódját tekintve.
A rendező színházból érkezik, és a Friss Húson is bemutatott Takarás után ismét ebből a közegből építkezik – a kellékek, díszletek és jelmezek mindegyike precíz átgondoltságot tükröz, miközben valódi egységbe a mesterséges fények-, és a fizikai, kifejező színjátszást megtestesítő színészek játékával kerülnek (Liber Ágoston, Sas Zoltán, Vizi Dávid, Iván Flóra). Az alkotás nem csupán elbírja a markáns színházi jelenlétet, hanem saját filmes eszközeivel fel is emelkedik mellé: a musical és horror szokatlan párosítása bátor és egyben sikeres vállalás, miközben a látványvilágot rövidfilmes palettán ritkán feltűnő technikák is árnyalják.
A film magabiztosan bánik a balladisztikus eszköztárral, a készítők láthatóan mély műfajismerettel nyúlnak mind a zenei, mind az irodalmi hagyományhoz. A jazzballada műfaji sajátosságai – a hangszeres szólisták lírai, énekszerű játéka és a vokális részek szenvedélyes, drámai megszólaltatása – tökéletesen szolgálják az elbeszélés atmoszféráját. Ezzel párhuzamosan a történetépítés is a klasszikus balladai elemekből táplálkozik: a tragikus, sorsszerű cselekmény, a szív elrablásának démoni motívuma erkölcsi kérdéseket vet fel; mindez tömören, mégis feszültséggel telve bontakozik ki. A párbeszédes és monologizáló szövegformák élővé teszik a narratívát, miközben az éj leple alatt megkettőződő balladai homály – a sejtelmesség és látványbeli sötétség összjátéka – misztikus rétegekkel gazdagítja a film világát. Ez a nyolc perc nem csupán tisztelgés Edgar Allen Poe sötét romantikája és a melankólikus jazz előtt, hanem egy ritka pontos műfaji gyakorlat is. (PD)
A sápadt férfi utolsó kísérlete a napozásra / r.: Csókás Nándor
Fújjuk fújjuk azt a gumimatracot, de olyan fölösleges, ha egy nagy hasadás minden levegőnket szélnek ereszti. Egy férfi (Hajduk Károly) egyetlen vágya, hogy nyugodtan napozhasson a parton és hogy ejtőzzön egy sárga gumimatracon. Végül sikerül is neki. Lebegni a vizelettel, iszappal, hínárral teli Balatonban, pont úgy, mint egy test, amiből kipréselődött minden élet.
A szimbolikus halál előtt egy kislányt is látunk, aki megsejti, hogy nagy teher nyomja a felnőttek lelkét, ezért nincs lehetőségük még nyáron sem pihenni. Hogy mi a sápadt férfi igazi baja, a házassága, a múltja vagy más, az nem derül ki. Arcán csak mérhetetlen kiábrándultság ül, talán pont azért, mert már nem gyerek. A kislány egy ember körvonalát rajzolja játékból a homokba, amire aztán a férfi holtestét fektetik. A kislány figurája is szimbólum, az elszalasztott lehetőségek és vágyott nyugalom megtestesítője, aki látva a férfi nyomorúságos ábrázatát, megrajzolja annak lehetséges jövőjét. A fásultságnak és tompaságnak általában nem is lehet más következménye, csak egy kellemetlen vízbefulladás. (KT)
Az Istenek alkonya / r.: Erkel Bálint
A szekció talán legmegrázóbb alkotása Az Istenek alkonya. A megrendítő dokumentumfilm Éva történetén keresztül beszél az elmúlásról, test és lélek lassú elengedéséről. Zavarba ejtően közeli a kamera, fájdalmasan intímen ábrázolja alanyát. Szembesülünk a test hanyatlásával és a halál hétköznapi arcával is, amit a film érzékeny eszközökkel mutat meg.
A cím előrevetíti a magasztosságot, amit Richard Wagner operája magában hordoz, sorsszerűséget sejtet, és valóban, a filmben jelen van a dráma, ugyanakkor a báj, az életigenlés is. Éván keresztül a törődés, a szeretet, a derű pillanatai is felvillannak. Az arcán végigfutó ráncok és barázdák nemcsak az idő nyomai, hanem történetek lenyomatai – valós és elképzelt életút találkozásai. Harminc év távlatából mi az, ami még mindig mosolyt csal az arcra? A romantika, egy dal, egy ének emléke. A legnehezebb pillanatok is a zene révén válnak könnyebbé, mintha feloldanák a test súlyát, amit már alig bír elviselni. Leskelődünk egy intím térben, de nem csak nézők vagyunk, hanem beavatottak is. És ez a beavatottság egyszerre fájdalmas és megtisztelő. (HF)
Budapest, 10:25 / r.: Nagy Dániel
A rövidfilm egy fiatal lány történetét követi, aki arra készül, hogy Hollandiába költözik, (a gépe 10:25-kor indul Budapestről), ám előző este még egy vidéki partyra megy, elbúcsúzni a barátaitól. A hazaút hosszú és zűrzavaros: a lány bolyong, keresgél, próbálja megtalálni a helyét. Ebben a vándorlásban összegződik generációja, sőt, a mindenkori fiatalság egészének pusztító bizonytalansága és bénító elveszettsége. Hanna elhagyná az otthonát, de meg se találja azt. Eligazodna az elágazások között, de miközben ezerfelé mehetne, nem megy semerre.
A lány hazaútját három karakter keresztezi. Majd mindegyikük egy-egy állomáson tűnik fel – busz- vagy vonatmegállóban –, egyedül, magányosan, elhagyatott helyeken.Olyan, mintha a főhősnő egy videójáték világában kalandozna, melyből csupán a kaland és a játék hiányzik. A különböző karakterek végtelenül egyszerű, hétköznapi figuraként, szinte meg se szólalva képesek terelni őt a belső- és külső útkeresésésben: jelen helyzetben ugyanis még az idegenek is az ismerősség megnyugtató érzetét keltik. Ahogy közeledik a külföldre való kiköltözés pillanata, minden egyes otthoni apró mozzanat új fényben tűnik fel és jelentőséggel gazdagodik.
Az ismeretlenekkel való padon ücsörgések, a közös csendek, a jegyautomata előtti sorbanállás, a MÁV ocsmány mosdója, sőt, még a kaller közelgő léptei is különös szépséget nyernek - kivált a nosztalgikus melegséget sugárzó atmoszférahangoknak, és a levegőhöz jutó, hosszabb snitteknek köszönhetően (operatőr: Kis Márton). A színésznő (Erős Mara) játéka eközben attól válik igazán erőteljessé, hogy a karaktere látszólag egyidejűleg figyel befelé és kifelé: üres tekintettel, kattogó aggyal mered előre, saját világában elmélyedve; ezzel párhuzamosan pedig éberen vizsgálja környezetét, magába szívva mindazt, amit még az otthon nyújtani képes.
Az alkotás több helyen is átfedésbe kerül a hasonlóan nemzedéki közérzetfilm műfajba sorolható Moszkva térrel, különösen a befejezést illetően. A film záró képei alatt a cím leválik földi jelentéséről. Többé nem csupán tér és idő metszéspontja, hanem a röpke pillanatban felvillanó örök – a momentumba sűrített felismerés. Egy esemény végpontjából látomásszerű üzenetté lényegül. Budapest a próféta, a film pedig a könyve tizedik fejezetének huszonötödik verse. Vajon mit hirdet? (PD)
Mobil Kisállat Hamvasztás / r.: Kapás Tibor
Az örkényi humorú groteszk világban a kisállat hamvasztó talán mindig boldog ember. A valóságban azonban ő is csetlik-botlik, sebezhető, és sír is az elvesztett állatokért, akárcsak gazdáik, igaz ő a kocsiban, amikor már nem látja senki sem. A városban, a lakótelepeken sok a magányos ember, akinek jobb híján csak egy kutyája vagy terráriumban tartott pókja van. Humánusabb és modernebb megoldás, ha a halál beállta után a Mobil Kisállat Hamvasztót hívják, mintha egy plédbe vagy zacskóba bugyolálva egyszerűen a kukába tennék az elhunyt jószágot.
Szerencsére már a kiskedvencek is rendes végtisztességet kapnak. A kissé morbid elgondolást humorral oldja a történet, amiben ugyan folytonos a temetésre emlékeztető hangulat, szertartásos zene és sírás, mégis mosolygunk a főszereplő szerencsétlenkedését látva. Szép gondolat, hogy leghűségesebb társunk az örökké sáros, büdös, szelíd tekintetű állatunk végül egy mancsokkal díszített urnában a polcunkra kerüljön, a többi kedvenc mellé és emlékét tovább őrizve velünk éljen ilyen formában tovább. (KT)
Kétoldali közelítés / r.: Albert Virág
A 11 éves Jázmin gyorsabban fut és érik, mint a kortársai, és már korán megtapasztalja a változást kísérő magány érzését. A gyerekkor jól ismert pillanatai kelnek életre előttünk: a kocsiban bámulni kifelé az ablakon, engedni, hogy elsuhanjanak a villanyoszlopok, vagy a cipőfűzővel babrálni, hogy történjen valami, még ha nem is történik semmi se. A film pontosan elkapja a gyerekkor magányának esszenciáját.
Az új és ismeretlen környezet miatti felkészületlenség, a kitaszítottság érzése és a könyörület hatja át. A lelki nyugalom csak a hideg fürdőszobai csempék és a buja erdei fák között jelenik meg, de leginkább egyedül, a múlt alakja által. Mátyássy Kála hitelesen formálja meg a fád kislányt, aki szeretne játszani, de tudja, hogy az új környezetében nincs bizalma, nem teheti meg azt, amit szeretne. A kényelmetlen tornadressz és az új közeg minden egyes mozzanata arra emlékeztet, hogy gyerekként az ember hajlamos elfogadni, és még inkább elszenvedni mindazt, ami vele történik. A beilleszkedés nehezített pályán zajlik. Albert Virág kompakt történetét ügyesen viszi végig a rövidfilmjében, míg Császár Dániel operatőri munkája különleges hangulatot ad a filmnek érzékeny képeivel. (HF)
További részletek az ELTE Szemle hivatalos oldalán olvashatóak a filmekről, a programokról.
