Oscar Peterson karrierjét csak egy szerencsétlen esemény törhette meg: a korosodó zenészt 1993-ban szélhűdés érte, amely két teljes évre kispadra ültette őt. Peterson azonban nem adta fel, s bár néki már semmit sem kellene bizonyítania, a lábadozási idő után ismét színpadra lépett.

Öregfiúk, nem kapkodnak
A bécsi koncert ebből a korszakból való, ennélfogva a zenész megrendült egészségi állapota is megmutatkozik: kerekesszékben tolják a színpadhoz, a hangszerbe kapaszkodva botorkál helyére, szemlátomást nincs nagy erőben. Sajnos, balja nem regenerálódott teljes mértékben, a virtuóz pracli bizony belassult, ez alkalommal is keveset játszik, bonyolult harmóniafejlődések helyett inkább kísérő basszusokat billent. Azoknak, kik a villámkezű virtuózra kíváncsiak, inkább a Norman Granz Jazz in Montreux Presents: Oscar Peterson Trio’ 77 megtekintése ajánlott; azok számára pedig, kik a régi idők gyakorta rohanásba csapó tempójával szemben a kiérlelt, csendesebb és levegősebb játékot kedvelik, a fenti problémák ellenére is kiváló választás eme kiadvány, mert az egészségügyi problémák legfeljebb fizikai korlátokat támaszthattak, a zene ügyét zátonyra nem futtathatták.

A DVD által dokumentált bécsi fellépés során a kvartett hanyagolta a nagyon gyors és technikás darabokat, inkább melankolikusabb, vagy éppen bluesosabb kompozíciókat játszottak az egybegyűltek boldogságára. A másfél órás koncert ábrándba illő zenei csoda: hihetetlenül muzikális, példásan visszafogott, felülmúlhatatlanul elegáns és szívmelengetően szép.

Mesteri kezek
A zenekar – nagybőgőn Neils-Henning Orsted Pedersen, dobon Martin Drew, gitáron Ulf Wakenius - egységes entitást alkotva játszik, a hangszeresek példás alázattal viseltetnek a dalok és egymás iránt, nem csapják szét a kompozíciókat, nem akarják gőgjükben lejátszani a másikat a színpadról, holott rengeteg szólóra kapnak lehetőséget. A történések láttán kivételes tudású jazzgitáros barátom sem leplezhette csodálatát, hanem oldalba bökött, és így szólt: „Kegyetlenül jók ezek a zenészek. A gitáros úgy követi Petersont, hogy a hátát nézi. Improvizálnak, nézi a hátát, és onnan tudja, hogy mit fog játszani.”

A koncertet egy rövid bevezető nyitja, a dobos már a színpadon van, játszani kezd, hozzá csatlakoznak a zenészek, Oscar Peterson pedig – ahogy azt a szokásjog diktálja- utolsóként jelenik meg. Bemelegítés után következik a Falling in Love With Love, majd a finom szólókkal gazdagított Nighttime jön; a legendás zenekarvezető mélységesen respektálja társai tudását, és nagylelkűen méri számukra az időt, hagyva, hogy kijátsszák a kezekbe s agyakba szorult témákat.

A Requiem már új szerzemény, szívszorongató módon aktuális kompozíció, melyet jobb lett volna soha meg nem írni: Peterson a jazz nemrégiben elhunyt nagyjai, legfőképpen Dizzy Gillespie és Norman Granz (a Verve Records egykori tulaja, a jazz legeslegfontosabb producere volt ő) emlékére alkotta ezt a csendes, megkapóan szép dalt. Oldandó a szomorúságot, egy virgoncabb dal, a japán látogatás során komponált Sushi jő, majd rövid szünet következik.

Jazz feketén - fehéren
A második felvonás domináns műfaja a blues, sorrendben a The Backyard Blues, a Satin Doll, majd a Sweet Georgia Brown születik újjá Oscar Peterson által a bécsi színpadon. A közönség természetesen állva ünnepli a zenészeket, Peterson leplezetlen meghatottsággal hajol meg feléjük, gesztusa mérhetetlen tiszteletet és alázatot tükröz (pályafutása során ezer meg ezer alkalommal kapott ő már vastapsot, és mégis…), majd visszaül egy ráadásdalra. A műsort a Hymn to Freedom zárja; az idős Mesternek ugyan lenne még elzenélnivalója, hisz szíve, esze és keze egyaránt telve van muzsikával, de megrendült egészségéből sajnálatos módon már nem futja a maratoni fellépésekre.

A DVD-re technikai minőség dolgában sem lehet ráhúzni a vizes lepedőt, bár hiányosságot így is akadnak. A kép lehetne kontrasztosabb, hang terén azonban komolyabb kifogás is emelhető: a felvétel érthetetlen módon nem kapott PCM sztereó sávot, csak digitális 5.1 és 2.0 hanggal játszható le. Bár a PCM sztereó sem vehetné fel a versenyt hangminőség és élethűség dolgában Oscar Peterson 1950’-es években rögzített mono lemezeivel, a digitális hang sajnos még a formátum lehetőségeihez mérten sem sikerült imponálóra.

A megszólalás némileg mesterkélt, a hangkép észrevehetően levegőtlen, a színpad nem eléggé életszerű, a taps zörgős – bizony jó lett volna rázsúfolni egy harmadik hangsávot is a korongra.

Zeneiség, tudás és alázat
A PCM sáv tehát bűnös módon elmaradt, ám a kiadvány értékét nagyban növeli a másfél órás koncertanyaghoz extraként mellékelt dokumentumfilm. A Keeping the Groove Alive bemutatja Peterson bámulatos életútját, telve van archív koncertfelvételekkel és ősöreg fotográfiákkal, egy órás játékidőben ismerteti a példa nélkül álló karrier történéseit. Nyilatkozik maga Oscar Peterson, a zenekari tagok, jazz-szakértők és kortárs zenészek (többek közt Diana Krall is, aki szép és tiszteletben teljes szavakkal méltatja az öregúr érdemeit).

A technikai problémák azonban könnyen megbocsáthatók, mert a muzsika minősége, a koncert mérhetetlen zeneisége teljes mértékben felülírja eme visszásságokat; nem utolsó sorban megidézi a régi időket, mikor a fürdőruhás szexbombázókat/ kigyúrt srácokat ábrázoló lemezborítók helyett még a korongon lévő muzsika számított.

A Night in Vienna kihagyhatatlan alkalmat kínál rá, hogy ismét megcsodálhatjuk ezt a szelíd tekintetű, csupa szív embert, aki kétség kívül a világ legcsodálatosabb jazz-zongoristája, a soha vissza nem térő aranykor egyik utolsó képviselője. Oscar Peterson zenét lélegzik, harmóniákban gondolkodik, dallamokban beszél - játékát hallgatni egyszerre hatalmas megtiszteltetés és kimondhatatlan öröm.

Dallista:

01. Intro
02. Falling in Love With Love
03. Nighttime
04. When Summer Comes
05. Cake Walk
06. Requiem
07. Sushi
08. Wheatland
09. The Backyard Blues
10. Satin Doll
11. Sweet Georgia Brown
12. Hymn To Freedom