Azon nincs mit meditálni, hogy Szalkai Zoltán kétrészes, 100 perces dokufilmje miért vagy hol pihent 2001 óta? Lényeg, hogy akkor elkészült s most a Duna Televízió későesti programjára tűzve bemutatta. A Gulág lágereinek félévszázados csendjéhez képest, Szalkai kitartó lépteihez képest ennyi késést műfajszerűnek gondolnék. Egykor ezrével, százezrével pusztultak itt a különféle etnikumú lágerlakók, köztük magyarok is, a rendező most mállott, szétrothadt talpfákon, moszkitóktól marcingolva masíroz, hogy emléküknek áldozzon. Egy túlélő hazánkfiának is, aki könyvében örökítette meg a helyszíneket, az útvonalakat, a tereppontokat. A nyári zöld tundra a maga módján gyönyörű. Szalkai úgymond „kirándulása” a talajmélyben enyésző holtakkal, szórvány emberekkel szemernyit se emlékeztet a Travel Channel kínálta romantic tripekre, itt valahogy minden rekvizitum lerobbant, rendezetlen, szennyes és büdös.
Baskírok, evenkik, oroszok, egykori köztörvényesek, őslakók (?), itt rekedt smasszerek (?), valamilyen rejtett dzsungel-megállapodások paragrafus-romjain tengődnek, dolgoznak itt, a hatvanas évek óta, amikor a hivatalos büntetőtáborokat felszámolták. Zoltán vengri vagyis magyar volta, magánya és kamerája elnyeri bizalmukat. Kézről kézre adják. Megosztják vele nyomorúságos főztjüket, rongyos szálláshelyüket, sűrűn kínálják a vodkát pótló borzalmas élesztő-pálinkájukat, amely nemcsak lerészegít, de fejfájós barmot is csinál a homonidákból. Ötvenhat? Magyar? - egy viplafogú orosz bocsánatért esdekel két fiatal felkelő megölése miatt, bocsánatért az egész magyar néptől.
Ennek a mi jóhiszemű, sőt, hiszékeny Zoltánunknak jámbor, nem profira valló tulajdonságai eredeti doku-képekben térülnek meg: pásztorkodás, terelés, fakivágás élőben, a gulág-módi erdőirtások nyomai, farkastépte húsok főzése, süllyedt barakk-nyomok, Lenin képmása (!?), lovasvágta kozákmódra, hanti családi életképek nagyanyóval unokákkal, szinte mesebeli 'geológusbrigád' (mit kutathatnak még?), sorompók laza őrizettel (mit őrizhetnének még?), gyanús főzőedényekben költői színezetű levesek, mocsár, csobogó élővizek, "ZÓNA"-élmény a megváltás metafizikai esélye nélkül. Tarkovszkij víz-mániáját élőben, igazolva látjuk.
Az Ural lankásabbnak, kevésbé zordnak tetszik, mint ahogyan a nagyapák történetei lefestették. A hegységbe, sajnos, nem jutunk fel. Így kimaradnak az ólombányák, a szénosztályozók, a kohók, a füst meg a láng meg a kormos települések (föltéve, hogy maradt mindebből valami). Ha Szalkai Zoltán képzettebb néprajzos, antropológus lenne, több mindennek utána kérdezhetne: hogyan jut ide üzemanyag? honnan kerítenek orvost? mit művelnek a dágványos őszben? télire hogyan spájzolnak élelmet? mik lennének a tisztálkodás kritériumai. És főleg mennyit érzékelnek (ha, ugyan érzékelnek) ezek az emberek a nagy Szovjetunió felbomlásából? - nos, illik beérnünk a küldetés látott anyagával. Könyveljük el hálásan, hogy a film alkotója rendben és filmestül haza érkezett.