Miközben Till Attila első játékfilmjét, a Pánik című „romantikus vígjátékot” nézem, David Fincher Harcosok klubja című mozija sejlik fel előttem. Itt is, ott is beteg emberek: pánikrohamosok, neuraszténiások, skizofrének, fóbiások, kényszerbetegek, az amerikai direktor még a férfiasságukat vesztett hererákosokból és a gümőkórosokból is képes gúnyt űzni, mely lássuk be, nem éppen dicséretes és empatikus cselekedet. Filmje ennek ellenére a (társadalmi) szatíra szintjén is működik: korkép és körkép az ezredfordulóról meg a rossz mentális/emocionális közérzetünkről, gyilkos, húsba vágó fekete humor, mely „megröpteti” kicsit a halált ahhoz, hogy kikacaghassa.
Témaválasztásáért épp ezért nem érheti vád és kritika a magyar rendező-celebet – ha Lars von Triernek szabad az idiótákból – nomen est omen – hülyét csinálnia, a Farrelly-testvérek pedig lassan egy egész életművet építhetnek arra, hogy politikailag tökéletesen inkorrektek, miért ne mutathatna fityiszt Tilla a honi fóbiásoknak? Bizonyára megérdemlik.
 |
| Ha könnyed formában is, de komoly társadalmi problémákat feszeget |
A gondom az csupán, hogy míg a fent említett alkotók a saját fajsúlyosabb/könnyedebb műfajukon belül figyelemre méltót alkottak, a Pánik című mozi nem lett több egy szépen fotografált egészestésre duzzasztott reklámblokknál, ráadásul a reklámfilmekre jellemző tartalommal, mélységgel, poénokkal és tanulságokkal. Helyenként szellemes és ötletes, néhol meg bődületesen ízléstelen, viszont mindkét esetben remekül néz ki. Aki akarja, még a taót is beleláthatja (én speciel egy megnyerő csomagolású árucikken kívül nem látok többet), mely viszont – lévén profi stylistok, art direktorok, copywriterek, látványtervezők munkáját dicséri – potenciális, gyanútlan fogyasztójával még azt is elhitetheti, hogy, ha könnyed formában is, de komoly társadalmi problémákat feszeget, mondhatnók görbe tükröt tart a társadalom azon rétege elé, mely lelki gubancokkal küszködik.
Tény, hogy a rendező képi gondolkodása nem hagy maga után kivetnivalót – kapunk mindent mi szem-szájnak ingere – belassított képeket, gyors vágásokat, helyre kis montázsokat, alsó, felső kameraállást, meg amit akartok – a cselekményvezetéssel azonban valami nagyon nem stimmel: túl bő lére eresztett történetszálak az egyik oldalon, hevenyészetten felskicceltek, elvarratlanok, uram bocsá’ tökéletesen feleslegesek a másikon, a sztori meg mintha nem tartana sehová.
A film egyébként részben egy „pánik klinika” falain kívül, részben belül játszódik – ide jelentkezik be a harmincas éveiben járó Zsuzsi (Gubik Ági), aki azt követően sokall be, hogy a szerelme (Kolovratnik Krisztián) elhagyja. Adott még egy civakodó, a „coming out” problémáján lelkiző meleg rendőrpár (Thuróczy Szabolcs, Kovács Lehel), Zsuzsi családja (az anya, Bánsági Ildikó és az öcs, Valcz Péter, akinek van egy barátnője, Stefanovics Angéla), meg a mama barátnője (Egri Márta) és az ő lánya (Ónodi Eszter, neki csecsemője és férje van, utóbbi New Yorkban). És persze egy egész Pánik Klinika, élén egy kissé katonásra sikeredett pszichológussal (Schell Judit). Ezt a népes seregletet igyekszik a rendező kordában tartani, közös nevezőre hozni, mely azt eredményezi, hogy időnként nem egészen világos, hogy miért éppen az adott jelenetsor követi a megelőzőt.
Az ensemble showban mintha az egyes szerepek súlya is ad hoc jelleggel bírna: ha a film a szereplőkön keresztül igyekszik a fóbiákat a humoros oldalukról bemutatni, miért sikeredett olyan elnagyolttá, motiválatlanná és aránytalanná egy-két „belső körhöz” tartozó figura? Az Ónodi Eszter alakította karakter például semmivel sem hangsúlyosabb, mint a klinika egyik-másik lakója, de ugyanígy az sem egészen világos, hogy a Valcz Péter által játszott skizofrén fiú egyáltalán hogyan illik a képbe – ha azt hivatott ábrázolni, hogy a többi „szalon pszichopatával” szemben ő tényleg beteg, miért rendezi le a sorsát Till Attila ugyanúgy, mint Ónodiét, vagyis pakolja fel megoldásként egy tengeren túlra tartó repülőgépre?
 |
| A képeket és a formát, nem a tartalmat helyezi előtérbe |
A filmben egyébként is rohamtempóban oldódnak meg a konfliktusok – főszereplőnknek (Gubik Ági) elég egy pszichológusi pofon és máris elhagyhatja a klinikát, de az anya (Bánsági Ildikó) sem sokat rágódik azon, amikor a fia (Valcz Péter) majdnem lelövi őt egy pisztollyal.
Ez utóbbi szcéna persze thrilleresre vágott, mi több hangszerelt, ismételten bizonyítván, hogy rendezőnk inkább a képeket és a formát, semmint a tartalmat és a cselekményt helyezi előtérbe. Pánikra azonban semmi okunk: a Pánik bizonyára nem az utolsó filmje.
