Amikor a multiplex-jelenség először feltűnt a nyolcvanas évek Nyugat-Európájában, ugyanaz a két lehetősége volt a hagyományos, egytermes moziknak, mint napjainkban: bezárnak, vagy korszerűsítenek. Mivel ez egy egész Európán végigsöprő folyamat volt, fel lehetett volna rá készülni Magyarországon is: Szeged és Debrecen például könnyen és gyorsan kezelte a dolgot - volt egy gondoskodó önkormányzat. Petróczy Sándor ugyanis abban látja a magyar mozihelyzet problémáinak gyökerét, hogy 1993-ban rendeleti úton a megyei moziüzemeltető vállalatoktól a települési önkormányzatokhoz kerültek vissza a mozik, így az önkormányzatok döntöttek az egyes mozik sorsáról - a legkülönbözőbb módon alakultak mozisorsok országszerte: felújították, bérbe adták, bezárták őket.

A szegedi Belvárosi mozi
A NKÖM pályázaton kiosztott 500 millió forint így nagyon későn jött, de még nem az utolsó pillanatban – tizenkét fővárosi és tizenhét vidéki art-mozi újulhat meg ebben évben, de ez csak a jéghegy csúcsa: az országban jelenleg háromszázhatvan moziban ötszázhatvan vászon keresi a nézők kegyeit, és vannak helyek az országban, ahol már lehetetlen lesz feléleszteni a moziéletet. Petróczy szerint már fontos előrelépés annak a felismerése is, hogy az art-mozik közönségét nem szabad rosszabb körülmények közé kényszeríteni, mint a tömegfilm nézőjét – ugyanazt a hangot, képet, széket, levegőt és kényelmet érdemli, mint egy multiplex moziban. A műszaki fejlesztések során tehát a multiplexekkel egy szintre kell jutni, a kulcsszó a versenyképesség, bár ugyanazt a nézőszámot úgysem tudják a művészfilmek produkálni – a közönség dönt: valaki így szeret mozizni, valaki meg úgy. Az elmúlt évek tapasztalata szerint a tömegfilmek és a multiplexek látogatottsága csökkent, az art-moziké pedig stagnált, az újratermelődő ifjúsági bérletes közönség mindig vevő a filmművészetre, és rendre megtölti az art-mozikat. A vidéki mozik számára is a többfunkciós mozi lesz a járható út: a műszaki fejlesztésben kiírt összeg használható többletszolgáltatások bevezetésére is (pl. kávézó vagy téka).

A pályázati feltételeken viszont feltétlenül lazítani kellene, mert míg a 2003-as pályázaton a harmincezer lakos feletti települések art-mozijai pályázhattak csak – tehát, aki legalább hetente három napon át napi két art-besorolású filmet vetít. A következő pályázaton ideális esetben bárki pályázhatna, aki mozit mer üzemeltetni az országban: egy háromezer fős településtől irracionális elvárás, hogy art-mozit üzemeltessen, ezért az art-sáv vállalóját is támogatni kellene. Egy kisebb település moziértő közönségét sem szabad arra kötelezni, hogy a kilométerekre fekvő nagyvárosba járjon mozizni. A multiplex-hullám kiépülésekor ugyanis ez volt a tendencia: az üzemeltetők leszúrták a körzőt, és egy-egy mozi esetén harminc-negyven kilométeres vonzáskörzettel számoltak a nyugat-európai gyakorlatnak megfelelően. A vidéki mozinézők száma azonban nem növekedett, annak ellenére sem, hogy minden nagyobb városban van már multiplex mozi. Nyugat-Európában a moziközönség bejár a közeli nagyvárosba mozizni: a vidék Magyarországa azonban nem. Ennek szociokulturális okait hosszan lehetne részletezni: megfelelő infrastruktúra, a sok jó autó, a sok szabadidő hiánya – és ami mindezek hátterében áll: az anyagiak. A moziba járó középréteg, mint kereslet nem fizetőképes, a fizetőképes réteg pedig nem jár moziba – a mai házimozi-rendszerek mellett már nem szorul rá.

A szegedi Belvárosi mozi
Petróczy a fő problémát abban látja, hogy az emberek nem járnak moziba, tehát a mozibajárást, mint kulturális szórakozási formát kellene reklámozni. Az emberek általában megnézik minden évben azt az öt-hat igazán fontos filmet, a Mátrixokat, meg a Harry Pottereket, de egyébként nem jellemző a mozibajárás. A magyar nézők legnagyobb része alkalmi fogyasztó, a havi két mozizás már soknak mondható. Ebben természetesen nagy szerepe van televíziónak, a házimozizásnak, az internetről letölthető filmeknek – a fekete DVD- és videópiaccal valójában senki sem veszi fel a küzdelmet. Pedig ha egy televíziós csatorna hirdetheti azzal magát, hogy két mozijegy áráért több száz filmet sugároz havonta, vagy házimozi rendszerek reklámkampányát építik a mozizás kényelmetlenségére, akkor fel kéne venni ismét azt a bizonyos kesztyűt: a szakmának is hirdetnie kéne, hogy miért jobb a mozi: a mozi közösségi élmény. Olaszországban egy kérdőíves felmérés során az derült ki, hogy nagyobb csapatok, tízen-húszan mennek együtt moziba, és együtt élvezik a filmet. Ennek a felmérésnek egyébként egy másik tanulsága volt, hogy utolsó helyen végzett a gyerekkel való mozizás. A szegedi moziüzemeltető tapasztalatból is tudja ugyanezt: a bevett gyakorlat szerint egy szülő tesz be több gyereket a moziba, és a film végén visszajön értük: vagyis pont a család nincs együtt a filmen. A mozizásnak igenis szüksége lenne erősebb reklámra, de az ehhez szükséges anyagi oldalt a forgalmazóknak és a mozisoknak közösen kell vállalni.

Petróczy szerint a magyar film a megváltozott politikai helyzet miatt vesztette el a bázisát. A hatvanas-hetvenes években tömegek mentek magyar filmre és politikai tett volt magyar filmet nézni, addig a magyar filmművészet nem vetett számot az 1990 óta történtekkel, még a Moszkva tér is ügyesen kerülte meg a jelenidejűséget. A magyar filmek alullátogatottsága nem olyan elkeserítő, ha figyelembe vesszük, hogy a nem-magyar művészfilmek és a magyar (művész-nem művész) filmek nézőszámai egybeesnek: az új Woody Allen film, a Holly-woody történet tizenhárom ezer nézőt csinált, Aki Kaurismaki Fipresci-díjas filmje, a Múlt nélküli ember pedig tizenhat ezret, akkor máris nem tűnik kevésnek a Tesó húszezre - hiába, a statisztika csak tálalás kérdése. Ugyanígy érdemes megvizsgálni, hogy kik csinálják a magyar sikerfilmeket: a harminchárom legsikerebb magyar film rendezői között alig van végzett filmrendező, annál több színész, operatőr, arról nem is beszélve, hogy minden idők legsikeresebb magyar filmjének, a Valami Amerikának a rendezője, Herendi Gábor fogorvosból avanzsált először reklámfilmessé, majd játékfilmrendezővé..

Az európai változástervezetek rendre visszatérő eleme a d-mozi. A digitális mozira Petróczy mint egy gyártók számára érdekes üzleti befektetésre tekint: a néző számára ugyanis nem nyújt plusz élményt, valamivel csillogóbb ugyan a látvány, de nem olyan feltűnően, hogy az üzemeltetőnek megérné lecserélni a vetítőt, hogy ily módon jusson többletbevételhez. A forgalmazónak viszont nem mindegy, mert a kópia jelentősen olcsóbb, így a terjesztés és a kópiaszállítás is egyszerűbb, és a gyártási költség is jelentősen lecsökkenne - az utómunka területének tehát szintén nagyon nem érné meg. Ez szimplán piacgazdasági kérdés – hatalmas gazdasági háború, de nem a nézőért. A hagyományos mozisnak nincs miből beruházni ebbe, főleg ha nem hoz többletet a bevételben. A multiplex mozik nem fogják a pár éve korszerűsített gépeiket sutba vágni a digitális mozi kedvéért. Az art-mozik és a hagyományos mozik most nyerhetnének nagyot: ha lenne miből beruházniuk erre, hiszen ők az előző évek korszerűsítési hullámából kimaradtak. Ugyanakkor az e-mozi már most is hódít: a DVD-vetítések során olyan filmek tudnak közönség elé kerülni, amelyeknek nem lenne másképp lehetősége: kísérleti műfajok, amatőr filmek, hogy a dokumentumfilmről már ne is beszéljünk – és megfelelő vetítővel a néző ezt sem veszi észre.