Réka, a Memory Project keretében több mint 150 külföldi magyarral készítettél interjút az ’56-os emlékeikről. Nemrég mutatták be a Magyarázat mindenre című filmet, aminek egyik jelenetében egy történelem tanár próbál interjút készíteni egy idős forradalmárral, hogy levetítse a diákjainak, de csúnyán felsül. Szerinted mi volt a legnagyobb hiba, amit elkövetett?

Pigniczky Réka.: Furcsa volt benne, hogy a kérdező akarja megmondani, hogy mi a történelem. Az más, ha egy történésszel vitatkozol, de amikor életútinterjút csinálsz, ilyet nem lehet. Mondjuk, még ha tudom, hogy nem bujkált együtt Nagy Imrével a Péterfy Sándor utcai kórház pincéjében, akkor is hagyom, hogy elmondja, miért fontos ez neki. Lehet, hogy a történelem tanárnak igaza volt, de ilyenkor nem ez a lényeg, hanem hogy az az ember mit akart neki elmondani, mielőtt belefojtotta volna a szót.

Mi mindenkitől ugyanazt kérdezzük, van egy listánk, amit történészekkel állítottunk össze. Persze minden kérdés után lehet follow-up kérdés, de ez leginkább hallgatás, talán néha egy terápia, mivel van olyan alany, aki nekünk mondja el először a történetét. Nem kérdezek közbe, mert nem az a dolgom, hogy megmondjam azt, hogy mi az ő véleménye. Egyedül akkor szoktam leállítani az interjúalanyt, ha nem saját magáról mesél, vagy aktuálpolitizál, és megkérem, hogy térjünk vissza ahhoz, hogy ő mit látott, mit gondolt, mit érzett.

56/Z / Fotó: 56Films

Ha valaki nem elsődleges forrásokból származó történeteket kezd gyűjteni, fennáll a veszélye, hogy legendákat rögzít tényként. Ez jelenthet problémát egy ilyen munkánál?

Kiss Gergő.: A Hazatérés című filmünkben Rainer M. János nagyon szépen elmondja, hogy nem csak közvetett elbeszélés változtathat meg egy történetet, hanem az évek során az ember fejében is átalakulhat. Ez a saját igazsága valakinek, ha nem is az univerzális igazság.

P.R.: A Memory Projectet sokszor kritizálják azzal, hogy nem történelem, mert nincsenek dokumentálva az elhangzottak. De amikor már 150 ember mondja el nagyon hasonlóan a történetét, az kritikus tömegnek számít. Persze a történészek inkább az írott, levéltári, dokumentált forrásokra támaszkodnak legszívesebben, de több történész is elismerte (köztük János), hogy a személyes visszaemlékezéseknek is lehet súlya, összevetve más forrásokkal. A Hazatérésbe csak olyan történetek kerültek bele, amik három lábon álltak: ismerte a történész, fellelhető volt róla dokumentum az egyik levéltárban és volt személyes visszaemlékezés.

Hogyan kapcsolódik a Memory Project új filmetekhez, az 56/Z-hez?

K.G.: Az egész alapja, hogy fiatal, Z generációs hallgatóknak megmutattuk az egész archívumot, részleteket és kompilációkat, ezek közül válaszhattak interjúkat megnézésre. Azt tapasztaltuk, hogy ezeket a fiatalokat, akik többségükben addig sehogy sem tudtak viszonyulni ’56-hoz, mégis megfogta az, hogy valaki közvetlenül, szemtől szembe elmesélte, hogy mi történt vele akkoriban. Egyedül ez a módszer tudta áttörni náluk a falat, ami a történelmi emlékezés kultúrájában húzódik.

P.R.: Korábban már alkottam közösen Szalontai Ábellel, a MOME média intézetének professzorával, így őt kerestem meg az ötlettel. Először egy egyszerűbb kollaborációt szerettem volna csinálni, mint amikor 2016-ban a Collegium Hungaricum Berlin meghívott, hogy készítsek életútinterjúkat németországi magyarokkal, amik alapján német művészek hoztak létre installációt. Ezt akkor Kopek Gábor álmodta meg, akik régen a MOME rektora is volt. Ábel viszont azt akarta, hogy legyenek olyan órák, amiken a hallgatók tovább tudják vinni a kurzushét témakörét.

Először egy kurzushetet szervezünk, aminek a végén elkezdtem érezni, hogy milyen fura az, hogy sok hallgatónak nincs kapcsolódásuk a témához és hogy ezt nem is akarják bevallani. Ezután jött, hogy készítsenek installációkat, műalkotásokat. Ekkor merült fel, hogy film is készüljön erről a nehéz folyamatról, amivel pályáztunk az NFI-hez és kaptunk rá támogatást. De igazából maga a film csak egy werk, dokumentálása a folyamatnak, amit a félév során csináltunk a hallgatókkal, illetve a készülő installációról, amelyet a Memory Project és a MOME ki szeretett volna állítani a forradalom 65. évfordulójára 2021-ben.

A rendezők és Szalontai Ábel a forgatáson / Fotó: 56Films

A premieren arról meséltetek, hogy eleinte nagy ellenállásba ütköztetek a diákok részéről. Mi volt ennek az oka?

K.G.: Ez teljesen váratlanul ért minket, mi már több filmet is készítettünk ’56-ról és a kommunizmus rettenetes dolgairól, benne létezünk ebben a témában, és nem számítottunk rá, hogy a fiatalok megrökönyödnek ezen. Több oka volt ennek az ellenállásnak, ez egyik a generációs különbségek. Bizonyára a nagyszüleim és a dédszüleim között is volt generációs fal, de most mintha ezek a különbségek erősebbek lennének.

Felgyorsult a világunk, a fiataloknak nincs idejük foglalkozni a történelemmel, azon kívül, ami kötelező tananyag, persze tisztelet a kivételnek. A másik ok az ünneplés metodikája, az iskolai megemlékezések avíttsága. A kötelező ünnepségek, mint a ’48 vagy az ’56-os iskolai megemlékezések inkább terhet rónak a fiatalokra, minthogy átélnék általuk, hogy mit is kell ünnepelni. Elriasztja őket tőle.

A kurzushéten még érdekesnek tartották a Memory Project videókat, de amikor kiderült, hogy ’56 kapcsán egy féléves feladatot kéne csinálni, az ellenállást váltott ki némelyik diákból. Nem értették, hogy miért kell nekik ’56-tal foglalkozniuk, amikor annyi más téma lenne, másrészt azt látják, hogy a különböző ünnepeket kisajátítja a politika minden oldalról. Ha kimegy valaki egy megemlékezésre, akkor tulajdonképpen saját akaratán kívül egy vagy több párt rendezvényen köt ki. Október 23-án is meg akarja mutatni minden oldal, hogy ő mennyire tud ünnepelni, de az ’56-os hősökről a hangsúly áttevődik egy aktuálpolitikai demonstrációra, tisztelet a kivételnek. Ez a generáció viszont rettenetesen távol szeretné magát tartani az ilyesmitől. Egyébként ez egy nagyon fontos üzenet, amit nekünk idősebbeknek címeznek a fiatalok. Az idősebb generációnak igenis van mit tanulni a fiataloktól, oda kell figyelni rájuk.

Ez alapján szerintetek hogy nézne ki egy ideális ’56-os megemlékezés, ami nem riasztja el a fiatalokat?

P.R.: Vetítsenek az iskolák Memory Project szemelvényeket! Már lassan nem lesz szemtanú akivel tudnak beszélni a hallgatók, hátha ez azt pótolja, rövid kis videókban, hogy picit könnyebben fogyasztható legyen. Ez úgy tűnik, bejött a MOMÉ-s hallgatóknál is, amennyire láttam.

K.G.: Az egyik hallgató, Varga Viktor munkája tökéletesen rámutat. A filmünk egyik legfontosabb mondata is tőle hangzik el: Mit tud kezdeni egy olyan dologgal, amivel nem tud mit kezdeni? Felvezeti nekünk, mennyire utálta az iskolai ünnepségeket. Amikor megkapta a feladatot, elkezdett kutakodni az interneten, hogy vannak-e alternatív ünneplési módjai ’56-nak. Talált egy honlapot, Jó gyakorlatok címmel, amit pedagógusok állítottak össze, és tele van ilyenekkel. Egy fantasztikusan szellemes, lényegre tapintó, kicsit szatirikus videósorozatot csinált az alapján, amiben kipróbálja a számára érdekes javaslatokat: zászlókészítést, kötélhúzást, stb. Nem azt állítja, hogy ezekkel a módszerekkel kell ünnepelni, hanem hogy szükség van rá, hogy felülírjuk az berögzült ünneplési módszereket, és a negatív előjelből pluszt csináljunk.

56/Z / Fotó: 56Films

A filmben kilenc elkészült installációt mutattatok be, ezek között vannak videók, szamizdat és még egy robot által vezérelt paintball puska is. Mi lett ezekkel?

P.R.: Lementek a kurzusok, elkészült több mint ötven alkotás és tervezet. Mi viszont tizenötnél többet nem akartunk beleszuszakolni a filmbe, és végül csak kilenc alkotója vállalta a szereplést. Az eredeti terv az volt, hogy ezeket ki is állítjuk, de ez nem történt meg, amit azóta is sajnálok. Nem tudjuk az okát, külsősként nem látunk bele az egyetem működésébe, de az biztos, hogy nem a tanárokon múlott, ők szívvel-lélekkel benne voltak. A projektek elkészítését viszont mi magunk is támogattuk, volt olyan, aminek a befejezéséhez a film költségvetéséből adtunk hozzá. Úgy örülnék, ha lenne plusz 10 millió forint a zsebemben és ki is tudnánk őket állítani valahol. Talán még nem késő!

K.G.: Ez abból a szempontból is sajnálatos, hogy a filmben szerettük volna egyben is megmutatni az összes művet kiállítva. Azt terveztük, hogy amikor bemutatják a közös kiállítást, rögzíthetjük a látogatók reakcióit is, ez egy fontos elem lett volna.

Melyik projekt volt a legnagyobb meglepetés nektek?

P.R.: Nekem a legnagyobb Misota Danié volt, aki a videójához látványosan használta a Memory Projectet, fiatalokkal játszatta el az interjúrészletekben elhangzott dolgokat. Pozitív meglepetés volt, mert először azt éreztem, hogy művészkedés leszm vagy akár az alanyok történeteinek a kevésbé tisztelettudó feldolgozása. Valószínűleg csak nem értettem a tervezetet, de hála Istennek a tanárok igen. Nagyon ügyesen hasznosított három interjút, és erősebb lett mindegyik történet ebben a formában. Érdemes volt bízni Daniban, aki nagyon tehetséges vizuális történetmesélő!

K.G.: Nem szeretnék egyet kiemelni, mert teljesen mások és ezek összeadódnak. Láthatjuk belőle, hogy milyen sok oldalról meg lehet közelíteni ezt a témát, és segíteni kéne a fiatalokat, hogy ezt minél többen meg is tudják tenni.

P.R.: Ehhez nyitottság szükséges. Volt egy diák, akinek a nagypapája ’56 alatt Magyarországon állomásozó szovjet katona volt. Nem ismerte őt, nyoma veszett, de meg akarta keresni. A családfakutatás nem sikerült, de felfedezett Magyarországon egy vörös hadsereg hagyományőrző csoportot. Mint ’56-os szülők gyereke, megállt a szívem, hogy ilyen van és legálisan működhet. Egy nagyon erős portré-videósorozatot csinált róla. Könyörögtünk neki, hogy legyen benne a filmben, de nem szerette volna.

A rendezők és Varga Viktor a forgatáson / Fotó: 56Films

Hogyan lesz látható az 56/Z a tévépremieren túl?

K.G.: Egyelőre keresgéljük a fesztiválokat. Szerencsére, mivel egyszerre művészeti és történelmi vonatkozású, több lehetőség is kínálkozik a bemutatására.

P.R.: Örülnék, ha az emberek szeretnék vetíteni, keressenek meg engem vagy Gergőt, szívesen megyünk vele. Tudom, hogy nem egy közönségfilm, így célzottan szeretnénk eljuttatni különböző közösségekbe, akiket érint. Ilyenkor jól jönne egy, már máshol az USÁ-ban és Európában ismert 'social impact producer,' aki megálmodja és kivitelezi a film közösségi utóéletét. Erre nem ismerek magyar kifejezést, mivel nincs még rá támogatás, és így ha ilyen filmes utóélet megvalósul, akkor is csak önkéntes alapon működik, illetve a kevés dokufilmes támogatásból kell kisajtolni.

De filmeket azért készítünk, hogy legyen utóéletük, nem csak fesztiválon, ahova nem mindenki jút el, hanem azokban a közösségekben, ahol fontos, hogy lássák a filmet. Itt például az iskolákban, oktatási továbbképzésekben, művészeti képzéseken jó lenne, ha tudnánk vetíteni. Ezt meg kell szervezni, finanszírozni, levezényelni - persze közben már egy másik filmen kell dolgozni, hogy megéljünk!

Gergő, eddig operatőrként vett csak részt a közös filmjeitekben, itt viszont társrendező és vágó is. Mi az oka?

P.R.: Amikor elkezdtük a filmet, nehéz időszakom volt, akkor költöztem vissza Magyarországra egy tragédia folytán, és nem gondoltam, hogy egyedül meg tudom ezt csinálni mint rendező, de nem akartam kihagyni a lehetőséget. Gergő viszont mindenhez is ért, ezért nagyobb minőségben hoztam be. Nagyon jól működött a dolog, neki az élete részévé vált, ezt tényleg közösen hoztuk létre.

K.G.: Most először vágtam ilyen nagy lélegzetű munkát, eddig csak kisebb videókat vagdostam, eleinte kicsit ódzkodtam is tőle, de elég időt kaptam rá, nem kellett kapkodni. Szokták mondani, hogy hátránya annak, ha te rendezed és vágod a filmed, hogy nincs kivel megbeszélni. De szerencsére Rékával ketten rendeztük a filmet, így volt kire támaszkodni. Nagy előrelépés volt, hogy három kreatív dolgot is tudtam csinálni ezzel a filmmel, a saját kreatív terveim megvalósításában is jobban bízom azóta, de ezekről még nem tudok beszélni.

P.R.: Gergővel azért jó dolgozni, mert fotógráfiából jön, vizuálisan teljesen önjáró. Nagyon szépen forgat, nagyon el tudja kapni, amikor valakit követni kell, vágásnál pedig nagyon precíz. Én a szöveggel és a sztorival foglalkozom, ezért ez egy szerves együttműködés volt. Csináljuk is tovább.

Réka Kaliforniában, Gergő, te pedig Magyarországon nőttél fel. Mi volt a közös pont, hol ismerkedtetek meg?

K.G.: A találkozásunk egy régi történet, az USA-ban, 1984-ben, 10 éves koromban találkoztunk először. A kaliforniai magyar cserkészetnél ismerkedtünk meg. Ez egy erős magyar közösség, én úgy kerültem oda, hogy édesapám kutató, két évig dolgozott Amerikában, és vitte magával az egész családot. Azért írattak be, hogy legyen hol magyarul beszélni, ne essek ki a gyakorlatból. Érdekes hely, érdekes emberekkel, a kinti magyaroknak a nyelvet, a kultúrát és a történelmet megőrző kis inkubátora. Azóta is egy nagyon szép emlék, forgattunk is filmet Inkubátor címmel 2009-ben.

56/Z / Fotó: 56Films

Hogyan kezdetek el közösen filmezni?

K.G.: ’56 hozott össze minket. Réka szülei mindketten ’56-os emigránsok, az Egyesült Államokban találkoztak először. A történetük meghatározta Réka és a nővére életét. 2004 környékén Réka elkezdett nyomozni édesapja ’56-os történetei után, sajnos miután édesapja meghalt 2003-ban. Akkor ő már régóta Magyarországon élt, újságíróként dolgozott, jó érzéke volt hozzá, hogy kiderítsen dolgokat. Elhatározta, hogy forgat egy filmet az édesapjáról, mert otthon voltak sztorik, de azt például nem tudta, hogy az apja miért nem tért vissza soha Magyarországra.

Az apja utolsó kívánsága az volt, hogy Szőregen temessék el, Szeged mellett. Én szegedi vagyok, akkoriban filmezést tanultam az iparművészetin, a MOME-n, de éppen otthon voltam, amikor egyszer csak megjelent Réka. Mesélt a filmről, és megkérdezte, van-e kedvem forgatni a kamerájával, amíg ő meg nővére, Eszti édesapjuk valódi 56-os történetét kurtatja. Réka már több éve az AP hírügynökségnek dolgozott New Yorkban és Európában, de most nem híreket akart forgatni, hanem édesapja történetét és később a temetését, szintén Szőregen. Így kezdődött, a Hazatérés – Egy szabadságharcos élete című filmmel a közös munkánk.

Réka oldaláról így egyértelmű a témához való kötődés. Téged milyen szálak fűznek 1956-hoz?

K.G.: Családi történeteken keresztül van kötődésem ’56-hoz. Szüleim, nagyszüleim konkrétan nem vettek részt az eseményekben, de mindig is a forradalmárok oldalán álltak. Az egész család sorsát negatívan befolyásolta a rendszer, ezért mentalitást és sztorikat mindenképpen kaptam. De olyan szintű dolgok nem történtek velünk, mint Réka családjával.

Fogtok még csinálni ’56-os filmet?

P.R.: Remélem, ez volt az utolsó, mert félő, hogy az emberek azt gondolják, hogy nem tudok máshoz nyúlni, mint ‘56 és az emigrációs identitás témája. Hat filmet csináltunk róla, mindegyiket más szempontból, és nem tudom elképzelni, hogy még bármi mást le tudok tenni az asztalra. Most a fiatalok jönnek.

A rendezők és Salma Levente colorist / Fotó: 56Films

Milyen témával szeretnél ezután foglalkozni?

P.R.: Érzem, hogy van bennem egy Hazatérés 2, ami a rendszerváltásról szól. Ekkor, 22 évesen, frissen sült amerikai politológusként kerültem haza. Most találtam meg az anyukámnál egy nagy dobozban az összes akkori irományomat, beszélgetéseket, plakátokat és a tagsági igazolványmat. Nagyon más időket éltünk. Emigrációban nőtem fel, de a rendszerváltás idején lettem felnőtt. Vagyunk egy páran ilyenek, külföldön született magyarok, akik ‘hazajöttünk’ az „inkubátorból”, amikor minden lámpa zöld volt, aztán itt ragadtunk majdnem mindannyian.

Én azért jöttem-mentem férjemmel és gyerekeimmel, de azért a felnőtt éveim nagyrészét itt töltöttem. De borzasztóan érdekel, hogy akkor fiatalon mit éreztünk, mit reméltünk, mit vártunk, akik ebben a közegben dolgoztak. Hogy a film hova vezet ki, ez még egy nagy kérdőjel a fejemben, de talán olyan lesz a hangulata mint az első Hazatérésnek.

Ha most lezártad az életedben az ’56-os etapot, mi fog történni a Memory Projecttel?

P.R.: Az 56/Z bemutatóján felszólalt egy kedves, idős grafikus, és elmondott egy ’56-os történetet. De ő itthon élte meg ezt fiatalon. Akkor felvetettem a közönségnek, hogy kéne egy fiatal alkotó, aki összefogja, és csinál egy olyan Memory Projectet, ami a Magyarországon maradtak magyarok emlékéit gyűjti össze videóformában, ahogy mi is csináltuk - persze már van oral history archive amelyet az 56-os intézet gyűjtött össze Rainer M. János és Sárközy Réka alatt, azt már most lehet kutatni (most már a Széchényi levéltárban).

De videó formában még nem láttam ilyet - talán már van, és azt mindenképpen folytatni kéne. Mondjuk a legtöbben már 80 felett vannak, így lehet, hogy a gyerekeik, unokái történeteit lehet már csak összegyűjteni. A külföldiekkel van több órányi interjúm dobozban, amiket még nem tudtam feldolgozni támogatás és idő hiányában. Ebben is szívesen látunk segítséget, közreműködést.

Nemrég a Kalákáról is forgattatok egy filmet. Ez hogy áll most?

P.R.: Karácsonyig vagy kora januárig szeretnénk befejezni a final cutot. Utána nagy utómunka vár ránk, mert ugyan nem egy koncertfilm, de borzasztó sok zene van benne és hosszabb mint terveztük, mivel annyi jó jelenet van. A költészet hetén, áprilisban szeretnénk bemutatni.