Hat évet – az archív home videókat is beleszámítva pedig még többet – ölel fel alanyai életéből az Őrült szerelem ez rendezőjének, Sós Ágnesnek az HBO gyártásában készült műve, a Láthatatlan húrok – A tehetséges Pusker nővérek. A film két testvér, Pusker Ágnes és húga, Júlia életét követi: mindketten hegedűművészek, akik már igen fiatal koruktól kezdve (főleg a kishúg, a csodagyerek számba menő Juli) kiemelkedően játszanak a hangszeren. Némi feszültséget egyrészt egy régmúlt családi tragédia, másrészt az okoz, hogy úgy tűnik, az egyik lány tehetségesebb, sikeresebb a másiknál. Az ebből a szempontból a háttérbe szoruló, tálentumban látszólag a rövidebbet húzó, ám a dokuban többet szereplő Ágnes vallomásainak a filmben van egy nagyon szép, előremutató íve: első nyilatkozatában arról beszél, hogy volt, amikor kicsit féltékeny volt a húgára; amikor másodjára halljuk mesélni, már arról számol be, hogy mindent megtesz Juliért; végül egy harmadik alkalommal azt mondja, az életénél is jobban szereti testvérét.
Sajnos azonban ez a jól eltalált ritmus, gördülékenység nem terjed ki az egész műre. Túl hamar osztják meg például a közönséggel az említett családi tragédiát – még mielőtt a néző igazán közel kerülne a szereplőkhöz; emiatt pedig kényelmetlen és zavarbaejtő helyzet áll elő, amit csak fokoz, amikor a szóban forgó szomorú esetről faggatják a nem túl közlékeny, végül sírva fakadó fiatalabb Pusker lányt. Ugyanígy rosszul van elhelyezve egy, a nővérek sorsát illető váratlan fordulat, ami jobban súlyozva akár slusszpoénként is működhetett volna, így viszont – hogy az alkotó még mögéillesztett egy amúgy sem túl világos mondanivalójú epilógust – nem üt akkorát, és azt sugallja, hogy a Láthatatlan húrok csak úgy lóg a levegőben, és nincs igazán eleje, közepe és vége (pedig az, hogy a film felvezetője után egy határozottan játékfilmes megoldásként flashback következik, eleinte pont ennek ellenkezőjére utalt).
Láthatatlan húrok - A tehetséges Pusker nővérek
A legjobb portréfilmek mindig túlmutatnak saját alanyuk életén és egyéniségén, és valami többé, általánosabbá, univerzálissá tágulnak. A tehetséges Pusker nővérekkel szemben ez az állítás tökéletesen illik a szinte eposzi léptékű A hatalom cinizmusa I-II. – Papp Lajos professzor szívútja 1992-2010 című, a mezőnyből toronymagasan kiemelkedő alkotásra. Jelenczki István, több portréfilm („Megbocsáthatatlanul szeretem a földet...”, Úton a halállal, A Hold túlsó oldalán, Kass János üzenete stb.) alkotója Papp Lajos szívsebész pályáját követi, melyből azonban sajnos egy rendhagyó portréfilm kerekedik, hiszen nem Papp orvosi képességeiről, nagyszerű eredményeiről szól (ezek egyébként vitathatatlanok és egyértelműek), hanem tragikus módon arról a több évtizedes szélmalomharcról, amit a férfi vív az őt folyamatosan akadályozó, munkáját ellehetetlenítő hatalommal – de írhatunk akár Hatalmat is, mert van, hogy egy „állam az államban” módon működő egyetemi vezetés, van, hogy korrupt politikusok álarca mögé bújik, de minden esetben megfoghatatlan és a bizonyítékok ellenére leleplezhetetlen marad.
A hatalom cinizmusa két vonalon megszerkesztve halad előre. Egyrészt 1992. novemberétől kezdve időrendben ismerteti az Orvostovábbképző Egyetem Szív- és Érsebészeti Központja élére kinevezett Papp küzdelmének szomorú krónikáját egészen addig, amíg újabb (Zala Megyei Szívcentrum) és újabb (Pécsi Szívklinika) helyszínekre üldözve az orvos végső elhatározásra nem jut. 1997-ig mindez hivatalos iratokkal, levelekkel, bírósági ítéletekkel, újságcikkekkel, sajtótájékoztatók és egyéb események felvételével, nyilatkozatokkal stb. megtámogatva jelenik meg, majd hosszabb szünet következik, és a professzor 2010. augusztusából visszatekintve ismerteti az 1997 és 2008 közötti történéseket. A másik vonalon 1999-ben rögzített beszélgetések során Papp Lajos kollégáinak hozzászólásai, visszaemlékezései hitelesítik a férfi tetteit, lépéseit. Mindennek folyamán a filmből nemcsak egy, a magyarországi szívsebészet általános helyzetéről, sőt egy beteg és korrupt magyar egészségügyről szóló riport körvonalazódik, hanem a hatalmi játszmák anatómiája is kirajzolódik. A méltatlan hadakozásból pedig egy valódi, nagybetűs Hős alakja emelkedik ki, akinek köszönhetően erre a műre illik leginkább a főcímül választott bibliai idézet, az „Íme az ember!” Az esetenként egy bűnügyi sztori izgalmaival és borzalmaival, illetve nem kevés szürreális (ám sajnos valós) fordulattal tarkított történet pedig olyan erős, hogy egyáltalán nem érződik a hossza – és ez egy kétrészes, összesen 222 perces alkotás esetében nagyon nagy szó.
Míg A hatalom cinizmusa minden szempontból nagyléptékű alkotás, addig a Vivien jól példázza, hogy egy egyéni sors önmagában is érdekes lehet. A mindössze 35 perces, ám 10 éven keresztül készült doku A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció alkotója, Hajdú Eszter munkája, aki egy kelet-magyarországi zsákfaluban, Pocsajon forgatott – szinte születése pillanatától kezdve – egy ikertrió egyik tagjáról, egy vak cigány kislányról. A fideszes zsidó... mesterségesen kreált szituációival és egymással szembesített interjúival ellentétben a Vivien többségében pusztán megfigyelt, a direct cinema módszerével követett pillanatokból áll – és sajnos szinte tényleg csak pillanatokból. Az alkotók bő félórás filmjükben csupán felvillantják a problémákat (a szülők kissé természetellenesen viszonyulnak lányuk állapotához, évek alatt sem képesek feldolgozni, míg Vivien maga sokkal érettebben áll hozzá saját másságához), pedig hosszabban, részletesebben bemutatva az eseményeket és a szereplőket, mélyebbre is hatolhattak volna.
Az eddigiektől eltérően földrajzilag is sokat utazik az RTL Klub két riporterének (Kollár Róbert, Lázs Sándor) filmje, a Holtak országa, melyben egy olasz orvosnő kezd nyomozásba eltitkolt féltestvére, s így saját gyökerei után. A Milánóban élő Anna Maria Habermann útja Magyarországra, Bajára és Csátaljára vezet: itt élt a harmincas-negyvenes években az asszony zsidó édesapjának másik családja. A mű legnagyobb érdeme, hogy párhuzamosan két portrét is felvázol: régi levelekből és magyar barátok, rokonok visszaemlékezéséből megismerjük Anna Maria sosem látott bátyját, Tamást, másrészt természetesen magát a múltja után kutakodó, magyarul tanuló főhősnőt is. Zavaró viszont, hogy az alkotók kissé aránytalanul adagolják az információkat: valamit (mi lett Tamással?) addig késleltetnek, tartanak vissza, míg végül nem is hat felzaklatóan, megdöbbentően (pedig az), mást pedig feleslegesen erőltetnek a valóban érdemi hozzászólások közé (Tamás egyik gyerekkori barátjáról – aki egyébként is alig kap szót – nem derül ki pontosan, hogy kicsoda és milyen viszony fűzte a fiúhoz). Ennek ellenére a film nem kudarcos vállalkozás, hiszen átélhetően mutatja be a történelmet egy (két) ember, egy (két) család sorsán keresztül.
