A 2018-as választásokon persze ténylegesen nem indulhatott el, mivel a hatóságok gazdasági bűncselekmény vádjával felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Az időközben hazájában és nemzetközileg is nagy népszerűségre szert tett Navalnij ennek ellenére sem szüntette be a politikai tevékenységét, így az ex-KGB-s elnöknél természetszerűen életbe léptek a régi reflexek. Navalnijt 2020-ban egy repülőút során az orosz titkosszolgálatok kedvenc, Novicsok-típusú idegmérgével próbálták meg eltenni láb alól, majd a féléves németországi lábadozásból hazatérő politikust egyből letartoztatták a reptéren és börtönbe vetették.
Roher rövid úton, már az első tíz percben sikeresen megmutatja, miért képes Navalnij könnyedén megszólítani a tömegeket. Végig határozottnak, megfontoltnak, karizmatikusnak mutatja, de néhány jól megválogatott pillanattal arra is felhívja a figyelmet, hogy Navalnij a tekintélyelvű ellenfelével szemben képes saját magán is röhögni. Viccelődik a rendezővel, hogy halála esetén csináljon a filmből egy unalmas megemlékezést, de ő személy szerint jobban szeretné, ha inkább egy thriller készülne belőle. A rendező alanyának fiatalos imázsára is ráerősít azokkal a jelenetekkel amikor az Call of Duty-t játszik a telefonján, a milliós nézettségű YouTube csatornájára készít videókat és amikor ő tanítja meg a 19 éves lányának, hogyan működik a TikTok.
Ezek alapján persze könnyedén átcsaphatna a dokumentumfilm egy profin kivitelezett PR-filmbe is, de a rendező megpróbálja árnyalni a képet, megszorongatja annak felidézésével, hogy volt idő, amikor még az orosz szélsőjobboldallal, echte nácikkal állt egy színpadon a Putyin-ellenes tüntetéseken, amire feszengő válasz érkezik, bár nem tagadja le, igyekszik az „ellenségem ellensége a barátom” logika mentén érvelni. A kamera akkor sincs kikapcsolva, amikor Navalnij asszisztensével beszéli meg, hogy nem számítottak ilyen kérdésekre, és hogy mennyire bukdácsol az angollal.
Ennek ellenére a filmest különösebben nem foglalkoztatja, hogy feltérképezze, hogyan vezetett el Navalnij útja a politikába, be kell érnünk annyival, hogy fiatalkori politikai ébredése a csernobili katasztrófa eltussolásához köthető, amiről a környéken élő rokonaiktól előbb értesültek, mint a szovjet híradásokból – Putyinról pedig már a kezdetektől fogva úgy érzi, hogy pont ugyanígy hazudik az emberek szemébe. A rendező németországi tartózkodása alatt csatlakozott be kamerájával az eseményekbe, a korábbi történéseket híradófelvételeken és Navalnij stábjának saját felvételein keresztül mutatja be. Öt évet ugrunk csak vissza, amikor Navalnij alapítványát megszálltak a kommandósok, a férfi arcába pedig valamiféle vegyszert löttyintettek.
Az igazán izgalmas fordulat a 2020-es szibériai utazáshoz köthető. Navalnij a helyi korrupcióról forgat egy videót és meglepődik, hogy semmiféle ellenállásba nem ütközik kis stábja a forgatás során. A mobiltelefonos felvételek tanúsága szerint a hazaúton azonban rosszul lesz a repülőgépen, az életét csak a kényszerleszállás és a gyors orvosi beavatkozás menti meg – csakhogy feleségét a kopasz titkosszolgálati emberek nem engedik az intenzíven fekvő férfi közelébe. Az orvosok hiába esküdöznek, hogy nem mérgezésről szól van szó, később fű alatt végül mégis elárulják, hogy Novocsikot találtak a szervezetében, bár ez ugyan addigra már kiürült belőle, mire elengedték a szibériai kórházból, hogy átszállítsák egy német klínikára. Bár a merénylet nem sikerült, az üzenet világos, többé nincs keresnivalója Vlagyimir Vlagyimirovics Oroszországában.
Roher már személyesen lehet tanúja annak, hogy belép a történetbe egy furcsa szereplő. A bolgár születésű, de Bécsben élő Christo Grosev önerőből működteti a Bellingcat nevű oknyomozó portált, és a Twitteren keresztül lép kapcsolatba Navalnijékkal. Azt állítja, hogy tudja, kik mérgezték meg. Ő robbantja a bombát, ami később bejárja a világsajtót: adatbrókerektől vásárolt információk (cellainformációk, hívás- és utaslisták, Oroszországban ez mind eladó) alapján sikerült beazonosítania a különböző kormányszerveknek dolgozóiból álló halálkommandót, akik követték Navalnijt Szibériába, de valójában már azóta a célkeresztjükben volt, hogy bejelentette az indulását az elnöki székért.
A rendező végre tényleg thrillert forgathat, mert ott van a szobában, amikor a média-és trendérzékeny Navalnij úgy dönt, hogy telefonon felhívja a merénylőket, és felveszi a beszélgetést. Álnéven keresi őket, a hivatásos katonákat nem sikerül átejteni, de a vegyészt igen. A valóságban több mint háromnegyed órás beszélgetést a filmben pár percre vágták össze, de így is elképesztő részletek derülnek ki, még az is, hogy a mérget az alsónadrágjába kenték. A videó posztolása történelmi pillanat, ekkora nyilvános megszégyenülésben még nem volt része a putyini titkoszolgálatoknak.
Az orosz kormány vérmesen tagad, de a dolog komolyságát jelzi, hogy az állami média hirtelen a nevetségenek beállított Navalnij nevétől lesz hangos - pedig korábban az államfőhöz hasonlóan ők is kínosan ügyeltek arra, hogy csak általánosságban hivatkozzanak rá. Navalnijék eközben tisztában vannak vele, hogy beszélgetőpartnerük óvatlanságával aláírta a saját halálos ítéletét - valóban nem sikerült azóta a vegyész nyomára bukkanni, pedig a fotóját, a nevét és a címét is nyilvánosságra hozták.
A hazájába visszatért Alekszej Navalnij különböző koholt vádpontok alapján jelenleg 20 évnyi fogsággal néz szembe, miközben Putyin Oroszországa véres és értelmetlen háborút vív egy kisebb, de hatalmas bátorságról tanúságot tevő nemzettel szemben. Navalnijt azonban elhallgattatni így sem sikerült, feleségén és elkötelezett stábján keresztül rendszeresen ad életjelet magáról a közösségi médián keresztül, üzenetét, hogy sosem szabad passzívitásba süllyedni és igenis van értelme szembeszállni még a nagy medvével is, pedig talán minden eddiginél többen megismerik Rohrer Oscar-jelölt dokumentumfilmje által.
A Navalnij itthon az HBO Max kínálatában látható. A 95. Oscar-átadó gálát március 12-én tartják.
