Jude komolyan veszi a címet, a The Diary of a Chambermaid naplószerűen építkezik, októbertől indulva karácsonyig követjük Gianina napjait, a rendező pedig ügyesen beledolgozza a filmbe a határidő-logikát is. Gianina a tervek szerint december végén hazautazik, hogy az ünnepeket a családjával tölthesse. Anya és lánya videóhívásain keresztül kel életre kettejük szeretetteljes kapcsolata, miközben Jude a helyzet tragikumát is fokozatosan a felszínre emeli. Gianina egy kulcsfontosságú időszakban nem tud napi szinten a kislánya mellett lenni, akinek ráadásul azt is fel kell dolgoznia, hogy az apukája elhagyta őket.
Jude ezúttal főként érzelmi húrokat penget, a The Diary of a Chambermaid megható és bensőséges pillanatokat villant fel egy kelet-európai gazdasági bevándorló életéből. Az alaphelyzet egyre drámaibb és feszültebb kibontása mellett azért a rendező ezúttal sem spórol a trollkodással. Hosszú, statikus beállításokban mutatja meg a vulgáris, explicit színdarab próbafolyamatait, és amint összehozza keletet és nyugatot, például egy ebédlőasztalnál, azonnal pörgő, szórakoztató párbeszédekben tör a felszínre a nyugat-európai gőg és a káeurópai attitűd közötti feszültség.
A francia értelmiség egy borvacsora közben az orosz-ukrán háborúról értekezik, ami természetesen heves vitába és üvöltözésbe torkollik. Ezen felbuzdulva, a házigazda (Vincent Macaigne - Mondd ki, hogy uborka!, Eszeveszett esküvő) a „megadják-e magukat az ukránok?” - kérdésnél behívja az éppen cigiszünetét töltő Gianinát, hogy nyilatkozzon, hiszen ő is “keletről jött.” Így biztosan jobban érti az ukránokat, mint a franciák. Gianina erre egy személyes történettel reagál, és azzal üti el a politikai-nemzetkarakterológiai választ, hogy neki kiskorában azt mondták, az oroszok rosszak.
Jude természetesen intelligensebb rendező annál, mint hogy egyszerűen a jóléti társadalmat savazza, jó szokásához híven Románia is megkapja a magáét. A Zűrös kettyintés…-ben a csúcsra járatott eszköz köszön vissza: a lepusztult román vidék telefonnal felvett képei utalnak arra, milyen állapotban van Gianina szülőhazája. A vágóképek mellett a rendező a videóhívások során is utal a státuszbeli különbségekre, erős kontrasztba lép Gianina romániai otthonának puritánsága és a francia gazdagok sokszor művészeti galériára emlékeztető lakásbelsője. A rendező olyan apróságokkal is ráerősít erre, mint az egyik hívás során a Gianina kislánya mögötti falon feszülő, Eiffel-tornyot ábrázoló poszter, amibe valaki középen beletépett.
A kelet és nyugat közötti ordító különbségekből sokszor az előbbi válik kritika tárgyává. Legerősebben ez az állatokhoz való hozzáállás kapcsán jelenik meg a filmben: a franciák elhűlve beszélgetnek a haszonállatokkal szembeni kegyetlenségekről, míg Gianina jót szórakozik, amikor az anyukája egy videóhívásban lefejez egy tyúkot. Majd a szobalány kedves anekdotaként fűzi hozzá a színházi asztaltársaság eszmecseréjéhez, hogy mi a nem kívánt kiscicák sorsa a román vidéken, és hogy ez teljesen evidens, Romániában még a menhelyek is űzik a folyóba ölés gyakorlatát.
A szemlélődő vágóképek és a maró szarkazmus mellett a The Diary of a Chambermaid a kívülálló női főszereplő, és az őt megformáló színész bravúros teljesítménye miatt is rokon Jude többi filmjével. A főszerepben ezúttal Ana Dumitrescu remekel, aki már feltűnt Jude második tavalyi filmjében, a Draculában is, ám az igazi áttörést a 2021-es Szeplőtlen (Imaculat) hozta el számára, amiben egy heroinfüggő tinédzsert játszott. Gianina komplexusokkal teli, sebezhető, sokszor harsány figuráját pontos és hiteles színészi eszközökkel kelti életre. A drámaiság mellett az a keresetlenség is remekül áll neki, amire már Ilinca Manolache is ráérzett a Ne várjatok túl sokat…-ban: Dumitrescu időnként élesen csattanó román káromkodások kíséretében küldi el az anyjába a munkáltatóját. Szerencsére Manolache most is feltűnik: jóemberkedő francia alternatív színházi rendezőként marad emlékezetes.
Jude új filmjével nemcsak azt bizonyítja újra, hogy kitűnően érti a káeurópai létállapotot, hanem azt is, hogy a drámai hangvétel is jól megy neki. Bár a The Diary of a Chambermaid még a Kontinental ‘25-nél is sokkal szolidabb és csendesebb film, mégsem nélkülözi teljesen a markáns alkotói kézjegyeket. Az pedig külön bravúr, hogy ezek nem csorbítják az anya-lánya dráma élét, a film így a röhögtetés mellett a könnyfakasztásra is képes.
A The Diary of a Chambermaid világpremierjét a 79. cannes-i filmfesztivál Rendezők kéthete szekciójában tartják. Magyar premierről egyelőre nincs hír.
