A rekviem általában zenés műfaj, és ha figyelembe vesszük az internet multimédiás lehetőségeit, mellékelhetnék is valami ideillő wave vagy midi file-t, de ez a többlet szellemi energia most hiányzik belőlem, szeretném indulataimat egy irányba terelni. Egyébként háttérzeneként jelenleg Frank Zappa szól a gépemből, nem azért hogy stílszerűen egy halott zenéljen nekem, - hiszen én valójában testileg élő személyekről készülök rekviemet írni, - hanem azért, hogy Zappa féktelen iróniája folyamatosan figyelmeztessen, vigyázat, nem belecsúszni morális prédikációkba, mindenki esendő, és aki nem azt meg lökni kell, nehogy kilógjon a bukdácsoló tömegből. Olyan meg pláne ne dumáljon, aki ingyen letöltött zenéket hallgat. Önmérséklet!

Jó, szóval béke azok erkölcsi poraira, akik szövetkezve a jelenlegi kulturális vezetéssel felajánlkoznak az általuk szétesettnek mondott filmes szakma megmentésére. Tudom valaha nagyszerű elmék voltatok, csillogó ösztönű tehetségek, bátrak, szellemesek, radikálisak! Véretekben volt az egymás iránt érzett felelősség, a társadalmak és a kultúrák osztályhatárok nélküli egybefonódásának töretlen hite! Költők voltatok, fény-árnyék festők, gyöngéd és acélölelésű szeretők /majdnem töröltem az „acélölelésű”-t, véletlen áthallásokat kerülendő/, ravasz, lelkes és elszánt valóságfeltárók! Tőletek tanultuk a metaforák szeretetét, az átvitt értelem átvitelének fortélyait, a Csapat szentségét, a tekintély tiszteletét, a tekintély lerombolásának kötelességét és még egy rakás faszságot, amit fontosnak tartottunk és talán fontosnak tartunk ma is.

Tudom, megöregedtetek. Csúnyán festenétek a Lukács gőzfürdőjében, megereszkedett seggetekkel, donga lábacskáitokkal. A redők és ráncok, a kamera istenített, mindent kifejező ajándékai, lemoshatatlanul tapadnak arcotokra, valaha sűrű, öntörvényű hajatok most készségesen követi remegő kezetek irányát. Na de a gerinc! / persze most jön az unalmas szimbólum az egyenes gerincről/ Nem, nem dehogy is! A gerinc recseg és ropog, hajlott, ferde, és nehézkesen hordja nagy lomha fejeteket, hosszú cimpájú fületeket. Én mégis szépnek látlak benneteket. Még így is szebbnek, mint a veletek egy gödörbe hantolt zsírosbőrű koravén kamaszokat, akik egymáson átgázolva lobogtatják bartell-üzleti ajánlataikat, cinikusan röhögve az előttük járók, patetikus szakmai alázatán. Szépek vagytok, és egyáltalán nincs hullaszagotok, hiszen az erkölcs, ez az illékony, sikamlós, megfoghatatlan valami, szagtalan. Se nem büdös, se nem jó szagú, az erkölcs szarik a Kenzo-ra és a Hugo Bossra, amit a hónotok alá és az arcotokra kentek.

Még azt sem mondanám, hogy szánalmasak vagytok. Irigylésre méltó szívósságotok, amivel rendületlenül küzdötök filmért, íróasztalért, nyugdíjért, sikerért és társadalmi megbecsülésért. Nem tántorít el benneteket, hogy báboznak veletek, marionettfigurák lettetek a politika stúdiószínházában, hiszen a nagyteremben már a Választási Kampány című darabot próbálják. Irigylésre méltó, határtalan önbizalmatok, hogy dacolva a nagy számok törvényével, miszerint a kormányzat által javasolt filmtörvényben, döntési helyzetbe mindössze kettő darab filmes jut, meg sem fordul a fejetekben, hogy ebből az egyik hely ne titeket illetne.

Rekviem értetek. Lehet, hogy az élet majd titeket igazol. Lehet, hogy ismét nálatok fogunk sorban állni egy kis alamizsnáért, mint ahogy tettük azt egy évtizeddel ezelőtt. Lehet, hogy lejjebb csavarjuk a szemtelen hangerőt, midőn hozzátok fordulunk állásért, ajánlólevelekért. Lehet, hogy hamarosan megbocsátón ölelkezünk össze, a közösen átbaszottak mindent egybekovácsoló szentimentalizmusával.

De most nem szeretünk titeket. Árulók vagytok, önmagatokat bocsátjátok áruba. Egyedül, szövetségesek nélkül, az alanyi túlélés jogán. Talán fiaitokra gondoltok, unokáitokra, talán öreg házastársatokra, talán fiatal szeretőitekre. Nekik kell megfelelnetek, feléjük tartoztok elszámolással. De valaha voltak barátaitok. Művésztársak, akikért tudtatok áldozatot hozni. Világosítók, díszletmunkások, akik előtt volt hiteletek. Színészek, akik tiszteltek benneteket. Mi, tanítványok, akik követtünk benneteket.

Rekviem értetek mindnyájunk nevében! Isten legyen veletek.

Hogy hova lett az irónia a végéről? Ugyan már, ez itt keleteurópa. Itt búvalbaszott minden temetés. Egyébként is, lejárt a Frank Zappa. Csönd van. Ha abbahagyom a gépelést csak a számítógép ventillátora susog tovább. Még vagy öt percig. Aztán az is elnémul.