Richard Linklater

A texasi Austinban él. Autodidakta filmes. Újabban többször enged a tőle elvárt hangvételből (kommersz vígjátékkal kísérletezik: Rocksuli, Gáz van, jövünk!), míg igazi, linklateri opuszaival nincs nagy szerencséje a filmfesztiválokon – és kis hazánkban. Az élet nyomában(Waking Life, 2001) amely kétségtelenül Arany Oroszlán díjra érdemes film volt Velencében, mindössze egy Titanicos vetítést élt meg itthon, a 2,7 millió dollárból, 15 nap alatt forgatott Mielőtt lemegy a nap, amelyet végig díjesélyesként emlegettek a 2004-es Berlinalén, két évig pihent a hazai forgalmazó fiókjában (holott a magyar szinkron is elkészült!) – most végre landol a tékák polcain. Újabb számítógép-animációs darabja, a Kamera által homályosan, ugyancsak friss DVD-megjelenés, a napokban az Anifest is vetítette.

„Csak az öltözetük más”

filmhu: Először az obligát kérdés: hogyan jött az ötlet a folytatásra?

Richard Linklater: Jó ideje töprengtünk már azon, hogy folytatni kellene, aztán eljutottunk egy pontra, amikor világossá vált, muszáj végre belevágnunk. Most vagy soha. Mindhárman féltünk. De úgy érzem, fontos szembenézni az aggodalmainkkal. Nagy luxus újra felidézni egy korábbi karaktered ennyi év távlatából. A sequel-ek általában rögtön az első rész után jönnek, annak sikerén felbuzdulva. És ugyanazok az emberek csinálják ugyanazt a filmet – csak éppen egy újabb verziót. Mi élethossziglani projektként gondoltunk erre. Bármikor előszedhetjük ezt a két figurát, csak az öltözetük lesz más. Senki sem buzdított minket arra, hogy folytassuk a sztorit. Elég sokat jelentett az első film nekünk ahhoz, hogy ne hagyjuk abba.

Élethosszig tartó együttműködés Ethan Hawke, Julie Delpy, Richard Linklater

R.L.: Na igen, de abban feltűntek olyan alakok is, akik más filmjeimből származnak. Valahogy mindenki belecsöppent abba a filmbe. Ethan és Julie élénken vitatkoznak.

filmhu: Az ágyban, ami arra utal, hogy együtt élnek.

R.L.: De ott mindenki az álomállapotban lebeg! (nevet) Így ez is természetesnek tűnik.

filmhu: A regényfolyamhoz hasonló „film-folyam” van készülőben? Ethan Hawke az imént azt mondta, könnyen el tudna képzelni egy évtizedenként folytatódó film-szériát, az emberi kapcsolatokról, s az egyén életútjáról.

R.L.: A nagy lépés elsősorban az volt, hogy elkészültünk a második résszel. Szerintem ezután már gyerekjáték lesz nekivágnunk a többi folytatásnak, mert könnyebben meg tudjuk egymást győzni. Magam is kíváncsi vagyok, mi fog történni kettejükkel. Az első filmben még alapjában véve a rendező-szereplő felállás működött, de idővel életre szóló barátság kötődött köztünk. Julie-val háromszor dolgoztam azóta, Ethan-nal hatszor. Amikor filmezünk, nehéz elválasztani, meddig tart a barátság, és hol kezdődik a munkakapcsolat.

filmhu: Mit szólna egy harmadik filmhez Budapesten?

R.L.: Tény, hogy az első rész készítésekor nagyon benne volt a fejünkben Budapest. A filmbéli lány ugyanis onnan érkezik a vonaton Bécsbe. Nem jósolhatjuk meg a jövőt, de az biztos, hogy a hármunk közötti szerencsés összhang lesz a folytatások alapja.

„Személyes, de nem önéletrajzi”

filmhu: A sajtótájékoztatón azt mondta, mindhárom társírónak nagyon személyes műve ez a film. Nem érezték úgy időnként, hogy túl messzire mennek a kitárulkozásban?

R.L.: Nem hinném, hogy valaha túlságosan elvetettük volna sulykot! (nevet) Ezúttal talán kissé drámaibbnak akartam beállítani a sztorit, a két figurát traumatikusabb karakterként akartam láttatni. De a „személyes”, mint művészi fogalom, nem feltétlenül jelenti azt, hogy önéletrajzi. Mindhárman beleadtuk a forgatókönyvbe a saját élettapasztalatainkat, az attitűdjeinket, a gondolatainkat. Elvégre mindannak, ami elhangzik a dialógusokban, hitelesnek kell lennie. Az első filmnél talán nagyobb volt a szakadék színész és szerepe között, de a most megírt két figura közel áll hozzánk. Az alteregóink.

Kamera által homályosan

R.L.: Julie és Ethan egyaránt praktizáló író-rendezők. Teljes értékű alkotótársaim voltak. Julie nemcsak a saját szerepén dolgozott, és Ethan az övén. Mindhárman beleadtuk mindent mindkét szerepbe. Ha nem értettünk valamiben egyet, addig folyt az eszmecsere, míg eljutottunk a közös nevezőre. Senki sem akarta ráerőltetni a másikra a saját fixa ideáját. Súlyos nézeteltérésekre nem emlékszem. Julie szerepe szerint például kozmológus lett volna, de aztán rájöttünk, hogy érdemesebb társadalmi aktivistaként jellemezni őt, mert az közelebb áll hozzá, ugyanis rendszeresen részt vesz környezetvédelmi akciókban. Ethannál pedig szinte adta magát, hogy író legyen, hiszen ő is ír könyveket (két regénye jelent meg eddig, a Mi a gond velem?, amit filmre is adaptált, és a Hamvazószerda – K.L.). Csodás napokat éltünk meg, életem egyik legjobb élménye volt e film írása hármasban.

Elveszett illúziók?

filmhu: Könnyednek tűnő filmmel van dolgunk, mégis nagyon komoly dolgokról esik szó. Fiatalkorunk vágyairól, álmairól, az illúziók elvesztéséről.

R.L.: Mivel nagyon behatárolt az idejük, amit együtt töltenek Párizs utcáin sétálva, úgy éreztem, rögtön a tárgyra akarnak térni. Olyan mélyen tárják fel önmagukat a másiknak, ami ritkaság. Mindenkinek vannak barátai, akikkel csak felszínes szintre szorítkozik az érintkezés, s csak kevesekkel engedjük meg azt, hogy nagyon mély témákba merüljünk. Ez mindig a két egyén közötti dinamika, összhang és megértés kérdése, és különösen akkor fordul elő, ha olyasvalakiről van szó, akihez egykor intim kapcsolat fűzött. Ez a két figura egyből erre a szintre ugrik, mert tisztában vannak vele, lehet, hogy megint nem látják egymást tíz évig. A nagy kihívás az volt ebben a filmben, hogy ők ketten gyakorlatilag csakis egymással beszélnek. Még a kávéházi pincérnővel sem alakul ki interakció. Az első filmben sokkal jobban figyelnek a külvilágra. Most csak egymásra.

filmhu: Úgy tűnik, ez a film sokkal lényegretörőbb: több a spiritualitás, a filozófia benne, ahogy felmerül az egymásnak teremtett „lélektársak” témája.

R.L.: Mert az idő multával megváltozott a gondolkodásuk. Az első részben még két naiv, tapasztalatlan huszonévest látunk, akik most kezdik felfedezni a világot. Az új filmben viszont két felnőtt áll előttünk, akik már eljutottak bizonyos felismerésekhez. Egyes dolgok elvesztették fontosságukat, mások felértékelődtek. Spirituális értelemben mindketten azt mondják, csakis az számít, ami előttük van, látható, megtapasztalható, és maguk is látják, hogy szinte alig van valami, amiben egyetértenének. De ha alaposan szemügyre vesszük őket, mik ők, ha nem lélektársak?!

Animáció által élesen

R.L.: Ethan annak idején célállomás nélkül tekereg össze-vissza Európában. Ennek az időnek tényleg vége. A filmbéli fickónak gyerekei születtek, állásban van, a karrierjére kell ügyelnie – ilyen helyzetből nem lehet csak úgy egy csapásra kiugrani. Ezt jelenti érettnek lenni, lenyugodni. Sokaknak hiányzik ez a fajta életmód, nekem személy szerint nem. De be kell ismerni, tíz év múlva személyiségednek azt a részét fogod hiányolni, ami ma vagy.

filmhu: A társadalomban is markánsan elkülönül a két típus: a „szabadúszók” és a „megállapodottak”.

R.L.: Nem biztos, hogy két külön típusról van szó, vagy csak arról, hogy mindenkivel más életkorban történnek a dolgok. Valakiből előbb lesz családfő, valakiből később. Ha lesz harmadik film, abban pontosan ezt szeretném kifejteni. A házasélet, a kötöttségek nagyon összetett, és ezért izgalmas témakör.

filmhu: Ön szerint van jövője ennek a párnak? Boldogok lesznek együtt?

R.L.: (Nevet) Hát, ez attól függ, hogyan definiáljuk a boldogságot. Elhangzik a filmben is: „A szerelemnek valami többről kell szólnia, mint a puszta elkötelezettségről valaki iránt.”

Texasi indie: A maga ura

filmhu: Két animációs filmjét digitális videóra készítette, és utána konvertálta a képsorokat rotoszkóp segítségével animált képekké.  Egy ilyen mozgékony filmet, mint a Mielőtt lemegy a nap, azonban filmre forgat. Mit gondol a digitális technológiáról?

R.L.: Az élőszereplős filmeknél többnyire tartózkodom a DV-től. Persze ma már nagyszerű dolgok készülnek vele, de a Mielőtt lemegy a nap esetében hagyományos képi világra volt szükségem. Másrészt nem hiszem, hogy a DV jól mutat külsőben. A Visszajátszást például DV-re készítettem, mert belsőben játszódott, és ott kifejezetten szemcsés képre volt szükségem.

filmhu: Érdekes ritmika: lazább és mélyenszántóbb filmek váltogatják egymást a pályáján. 

R.L.: (Nevet) Igen, Az élet nyomában nem az a fajta film, amire csak úgy rálazul az ember. Sokat követel a nézőtől. De a Mielőtt lemegy a napot nem tekintetném üdülésnek. A Rocksulit  (2003) már inkább. Annál könnyen tudtam elrugaszkodni a komoly gondolatmenettől.

Megérkezés Hollywoodba: Rocksuli

R.L.: Nagy rajongója vagyok Jack Blacknek. Sokféle dolgot ajánlottak már nekem az évek során, de ez volt az első, amire nem volt ellenvetésem. Talán öregszem, és magabiztosabbnak érzem magam. Korábban valószínűleg attól féltem, hogy egy stúdiófilm készítése kellemetlen élménnyé válhat. Merthogy a hollywoodi rendszert sosem kedveltem. A Rocksuli azonban más perspektívát kínált, mint a szokvány hollywoodi vígjátékok. Megint csak: szembe kellett néznem a félelmeimmel, és túllépni rajtuk. A régi mondás szerint: „Jobb azt sajnálni, amit elkövettünk, mint azt, amit elmulasztottunk.” Eljutottam abba a fázisba, ahol egy hollywoodi film nem rengeti meg alapjaiban azt, aki vagyok. Sok indie filmes esik abba a csapdába, hogy amikor befut, és Hollywood kapkod érte, stúdiónak készíti a második filmjét. Mert túl friss még minden, és túl nagy a befolyás a stúdiótól, amely ellen nehezebb védekeznie. Ha tíz évvel ezelőtt forgatom a Rocksulit, az szerintem hiba lett volna. Ma azonban ismerem magamat, és a képességeim határait annyira, hogy merjek forgatni egy fősodorhoz közelibb mozit. Egyébként mindig úgy éreztem, többé-kevésbé vicces filmeket készítek, miért ne próbáljam hát ki magam egy major stúdió komédiájával? Most már nyitottabb vagyok a külső javaslatokra.

filmhu: Mit gondol arról, milyen pályát futott be az X-Generáció rendezőgárdája?

R.L.: Izgalmas idők voltak az indulásunk évei, úgy tűnik, arra volt indíttatásunk, hogy folyton fanyalogjunk a világ dolgain. Gyakran bocsátkoznak ködös általánosításokba, hogy beilleszkedtünk, hogy mi is filmtermékek gyártói lettünk, de minden évben látok kiemelkedő filmeket, és az a határozott véleményem, a hollywoodi filmtermésben nagyobb az értékes alkotások aránya, mint mondjuk más piac-orientált művészeti ágakban, a zeneiparban vagy a könyvkiadásban. Ezért nem ócsárolom soha Hollywoodot. Nem hiszem, hogy elég idősek lennénk ahhoz, hogy mérleget lehessen vonni rólunk. Ha jól belegondolunk, a 60-as, 70-es évek amerikai moziját is csak az utóbbi tíz évben kezdték el alaposan elemezni. Egyébként meglepő, hogy a korszak legeredetibb filmjeit, mint a Sivár vidék (1973, Terrence Malick) vagy a Two-Lane Blacktop (1971, Monte Hellman) -- nem fogadták valami jól a kritikusok. Majd az idő eldönti, nekünk mi a súlyunk, és hogy ki a legértékesebb közülünk.