filmhu: Azért, ha jól láttam, Egoyan beugrik a Barney-ba mint színész.
R.L.: Igen és Cronenberg is. Mindketten nagyon rossz televíziós rendezőket játszanak, akikkel Barney, aki televíziós producer a filmben, nagyon durván bánik.
filmhu: Ha pedig a magyar rendezőket keressük a listán, csak Szabó István neve van a hosszú filmes listán.
R.L.: Ez így van. Nem azért csináltam Szabóval filmet, mert magyar rendezővel akartam dolgozni, hanem mert az ő alkotásait azóta tisztelem, amióta beültem a kanadai filmes iskola padjába. Nem azért dolgoztam vele, mert magyar, hanem mert ő Szabó István. Ebből lett A napfény íze és A csodálatos Júlia, és nagyon remélem, hogy lesznek még közös munkáink. Bár az a vágyam, hogy a hátralévő életemben minél kevesebb filmet készítsek.
filmhu: Mert minél kevesebb a film, annál jobb a minőség?
R.L.: Ezt szeretném, de sajnos nem mindig sikerül. A mennyiség már nem fontos.
filmhu: Volt olyan eset, amikor fontos volt?
R.L.: Igen, amikor fiatalabb voltam és felépítettem a cégemet, az Alliance Communications-t. A mennyiség a televízióból adódott, töménytelen mennyiségű tévéfilmet csináltunk, mert ebből éltem és ebből éltek a filmek is, amiket csináltam. De ezt már eladtam, mert csak üzlet volt. Az üzlet ma már nem a legfontosabb és a tévéfilmek túl sok időt vettek el tőlem. Filmet soha nem csináltam mennyiségre, manapság már csak minden második évben csinálok egyet.
filmhu: Ha belevesszük az előkészítést és az utómunkákat is, ennél kevesebb idő nem is nagyon lenne elég.
R.L.: Mindenképp. A Barney-nál tizenkét évbe telt, mire lett egy igazán jó forgatókönyv. Sok írón ment keresztül, és én nagyon lassan dolgozom.
filmhu: Ezek szerint a forgatókönyv a meghatározó, az alap, addig nincs film, míg nincs jó forgatókönyv?
R.L.: Az a térkép, az irányít mindent. Azt szoktam mondani, hogy jó forgatókönyvből is lehet rossz filmet csinálni, de rossz forgatókönyvből biztos, hogy nem lehet jó filmet csinálni. Teljességgel lehetetlen.
filmhu: Mennyire követi a magyar filmgyártást Kanadából?
R.L.: Felületesen. Nézek magyar filmeket, ha elém sodorja az élet. De az elmúlt másfél évben egyáltalán nem láttam magyar filmeket és a fiatal rendezők generációjának filmjeit sem ismerem.
filmhu: A szomszédból, Kanadából nézve milyen az amerikai filmgyártás?
R.L.: Nem csinálok koprodukciókat, mert nagyon egoista vagyok, elég nekem a rendezővel meglenni. Van olyan, hogy financiális szempontokból van koprodukció, azaz eladok filmeket előre különböző országokba, de ez ritka, mert nagyon nehezen dolgozom együtt társakkal. Én csak a saját hibáimmal tudok élni, nem nagyon tudom tolerálni másokét. A stúdiókban történő és a független filmgyártás két külön világ. A független filmnek ugyanaz a problémája mindenhol, mindegy, hogy olasz, francia, kanadai, vagy amerikai. Ezek a rendszeren, azaz a klubon kívül készülnek, és a végén, hogy a film eljusson a nézőhöz, azaz a mozikba, ami többnyire a stúdiók kezében van, valahogy be kell kerülni a klubba. Aki nincs benne a stúdiók világában, annak alagutat kell ásni valahogy, vagy át kell mászni a kerítésen. Ebben tudnak segíteni a fesztiválok és a díjak, főleg az Oscar.
filmhu: Azért az utolsó vágás jogát ön is magának tartogatja?
R.L.: Attól függ, kivel dolgozom. Mikor Cronenberggel, vagy Egoyannal dolgozom, akkor nem. Mondjuk, ők mindketten olyan filmeket készítenek, ami az ő fejükből pattan ki, ami az ő világuk. De a Barney egy regényen alapul, itt az író világát akartam bemutatni, az ő szempontját. Mordecai Richler, a regény írója a barátom volt, de maghalt, amikor elkezdett dolgozni a forgatókönyvön, így én lettem az utódja. Itt különösen fontos volt, hogy enyém legyen az utolsó vágás joga. De ezt sem úgy oldottuk meg, hogy először a rendező Richard J. Lewis megvágta, aztán én átvágtam, hanem az első naptól kezdve együtt dolgoztunk, és ha egy jelenetben nem értünk egyet, akkor megbeszéltük és meggyőztük a másikat. Szabó Istvánnal is így dolgozom. Csak, ha egyikünk meggyőzte a másikat és mindenben egyetértünk, akkor megy tovább a vágás. Ez néha sokáig tart, de szeretek sokáig vágni.
filmhu: Számos filmje volt már Oscar nominált, de díjat még egyik sem hozott. Ez dühíti?
R.L.: Golden Globe-ot viszont annál többet, majd legközelebb.
filmhu: Ami még feltűnő, hogy filmjeiben a színészóriások nem húzó- és főszerepeket játszanak, hanem néha egészen nyúlfarknyiakat, mint például Charlotte Rampling (Az ítélet), Christopher Plummer (Ararát), vagy Dustin Hoffman a Barney-ban. Erre hogyan veszi rá őket?
R.L.: Dustint előtte nem ismertem, de elküldtem neki a forgatókönyvet. Aztán mikor elolvasta együtt vacsoráztunk, ahol a következőket mondta: „Elolvastam és itt vagyok, mert szeretem a filmjeidet, de ilyen kicsi szerepet nem fogok még neked sem eljátszani.” Aztán az egész vacsora alatt szinte nem is esett szó a filmről, végül azt mondta, kicsit sértődötten: „Nem vetted észre, hogy én vagyok Barney?” Én meg azt válaszoltam neki: „Sajnos Dustin már nem! Te voltál Barney 30 évvel ezelőtt. Mikor elolvastam a végleges forgatókönyvet nekem is te voltál az első gondolatom és felsóhajtottam, hogy miért nem vagy 30 évvel fiatalabb, de lássuk be 73 éves vagy.” Erre ő kicsit szomorúan azt mondta, hogy jó, még gondolkozik rajta. Aztán pár héttel később beszéltünk, és elvállalta a szerepet, amit szántam neki, azaz Barney apját.
filmhu: Míg a rendezőkhöz hűséges, a színészekről ugyanez nem mondható el. Szinte senki nem játszik kétszer a filmjeiben. Miért?
R.L.: A színészeket csak olyan szerepre szabad felkérni, amire alkalmasak. Nem azért dolgozom velük, mert szeretjük egymást. Ez nem azt jelenti, hogy ne szeretnék sokakat, de többségük nem csak nagy színész, hanem nagy ember is. Szeretem a Ralph Fiennest, Jeremy Ironst, Viggo Mortensent. Barátok vagyunk és remélem, hogy fogok még velük dolgozni, de nem tudom megmondani miben és mikor. A következő projektemet is még csak én tudom, más nem.
