Fabrícius Gábor: Bianka
Romagyilkosságok a reklámembertől. Fabrícius filmje volt az, ami puszta ambíciójával is a legérdekesebb szemlés rövidfilm lehetett volna, de sajnos pont ez alatt az ambíció alatt össze is roppan. A Bianka egy romagyilkosság hosszú, kavargó beállításokban felvett krónikája, amiben egyszerre keveredik a közhelyes magyar filmkészítés ráérrősége és valamiféle dokumentarizmusra törekvés. A címszereplő kislány az erdőben vár a fát vágó családtagjaira, végigkövetjük, ahogy visszaviszik a házukhoz a tűzifát, útközben Bianka a külföldi kamionokat nézi az országúton, anyázza őket Derzsi János és filmbeli neje egy ablak mögül a faluban, közben baljós ipari zaj jelzi a bekövetkezendő végzetet, valaki messze a mezőn rágyújt, ominózus figura, horrorfilm. Aztán amikor a család hazaérkezik, a házban egy technikailag lenyűgöző, de jellemrajzban problémás jelenetben Fabrícius megmutatja a közösséget is: egy apró helyen egy beállításban nézi három lány a külföldi képeslapot, fő a paprikás krumpli, egy tetovált férfi lavórban mosakszik és egyszer egy bozótvágó kés van nála, egy idősebb halat belez, Bianka az ablakon kifele bámul és elhangzik a film egyetlen dialógusa:
- Ha kimegyünk Kanadába, kanadaiak leszünk?
- Nem, mi cigányok maradunk.
Aztán az éjszaka közepén bekövetkezik az a tragédia, amire az egész film alatt várunk, de annak a megvalósítása is inkább a technikai profizmus dícsérete. Fabrícius a hipnotikus, lomha beállításaival hipnózisba ringat minket végig, amit aztán a gyilkosság maga sem tör meg igazán. Egy ilyen konkrét eseménynek rosszul áll a stilizáció, a folyamatos bravúr, és jobb lenne egy nyersebb, karcosabb forma, amivel ha nem is életközelibbé tenne valami megmagyarázhatatlant, de mindenképpen drámaibbá. Lehetetlen nem a tavalyi Csicskára gondolni a Bianka közben. Till Attila filmje pörgősen, kisjátékfilmként dolgozott fel egy hasonló igaz történetet, fegyelmezett rendezői munkával. A Bianka hozzá képest egész egyszerűen modoros, azzal, hogy folyamatosan magára hívja fel a figyelmet, a tragédiával ellentétben.
Hartung Attila: Álmodó
Ha van idei kisfilm, aminek jól áll a modorosság, az az Álmodó. Hartung Attila filmjét a fekete-fehér, kontrasztos és eléggé hatásos képek viszik el a hátukon, amikhez képest az álmok és valóság viszonyát firtató történet csak mellékgondolatnak tűnik. Nem is igazán tudnám összerakni, hogy pontosan mi a cselekménye, és hogy mi történik meg valójában benne, de a vizualitása kitart 5 percig - az, ahogy mindennapi helyszínekből, utcaképekből és gangos házból lesz olyan kulissza, amitől pont elvesztik a mindennaposságukat. A film operatőre Hartung Dávid, a rendező testvére, aki egyébként már az Éjfélnek és az Erdőnek is egyértelmű erőssége volt.
Baranyi Gábor Benó: Csomagtartó
A Csomagtartónak tragikus jelentősége van. Ez volt Huszár Zsolt utolsó filmszerepe, a színész tavaly szeptember egy tragikus balesetben elhunyt, a Csomagtartó pedig egy elvesztett tehetség showreelje, amiben karizmatikus, jóképű és jól mutat a filmvásznon. Előtte csak hébe-hóba kapott szerepet nagyjátékfilmekben (Intim fejlövés, Szabadság, szerelem), de a kisfilmes munkái alapján azokban lett volna helye. De Baranyi filmjének nem Huszár áll a középpontjában, hanem egy furcsa apa-fiú viszony. Anélkül, hogy a film poénját lelőném, a Csomagtartó kipróbálja magát az abszurd humorban, a családi drámában és pár pillanat erejéig a horrorban, bár mindegyikben nem egyformán működik jól, a horror és a humor például néhol önkéntelenül összemosódik. Azért egy egységes kisfilm lesz a vége, ami könnyen érthető, mentes minden fellengzéstől, és egy történetet mesél el az elejétől a végéig, de úgy, hogy nincs hiányérzetünk, csak kíváncsiságunk az el nem mondott pillanatok miatt.
Harmi Gábor: A szem története
A kisfilmes válogatásba idén is befértek olyanok, amik a kísérleti filmezés határán mozognak, volt narrációkkal és expresszív képekkel elmondott A kis herceg-adaptáció (Baska Barbara: Kelen), illetve Cinetripbe oltott országimázs és családtörténeti film is (Fogarasi Gergő: +36), de messze a legjobb a szövegmentes, gyönyörű képekkel elmesélt A szem története. Harmi Gábor szerencsére nem Georges Bataille pszichoszexuális regényét adaptálta hűen vászonra, hanem egy két kollégája közösen írt történetet forgattott le Norvégiában. A helyszíntől és az elsőrangú operatőri munkától olyan a film, mintha skandináv fotóblogok képeit nézegetnénk mozgás közben, hideg, rideg, kék, tóparti totálok és beszédes közeliek, amikből aztán a végére kirajzolódik egy fátyolosan elmesélt történet. De ha még története sem lenne, akkor is a szemle egyik legszebb filmje lenne.
