A Madzag szereplői viszont maguk keresik a bajt, amikor a semmiből gyártanak problémát, majd jól belegabalyodnak. A Komár István és M. Nagy Richárd társrendezésében készült abszurd zenei aláfestését olyan rétegzenék adják, mit az Amorf Ördögök, Lajkó Félix, vagy Szemző Tibor. A filozofikusnak szánt mese igaz történetnek adja ki magát, az úgynevezett igaz történetektől a becsületes filmnézőt pedig kirázza a hideg, de ezt az állítást szerencsére nem hisszük el. A miniatűr roadmovie horkolással indít, majd az aprócska szakadt kocsiból egy meglepően magas ember száll ki, minden adott tehát, hogy a két szereplőre rátelepedjen a lét kényelmetlensége. A konfliktus a madzag megtalálásával kezdődik, innen az abszurditás meginog és erőltetetté válik, nehéz ebből hiteles problémát kerekíteni és nem is teljesen sikerül.

A művészfilmek világából egy csapásra kimozdít Szász Attila 30 perces családi drámája, melyben a „Látni akarom a gyerekemet!” felkiáltás radikálisan új értelmet nyer. A reklámfilm területéről érkezett rendezőnek a Most látszom, most nem látszom az első rövidfilmje, mely után egy nagyjátékfilm várható. A film eleinte egy unalomig ismert szentimentális emberi történet látszatát kelti, döcögve indul, aztán hamar fordulatos műfaji hullámvasútra ülteti nézőjét. Az idill első képeit egy thriller kiforrott motívumai váltják, merész fényhatásokkal, klinikai fehér háttérrel, esztétikusan csöpögő és maszatolódó vércseppekkel, majd a történet egy kísértetfilm misztikumában oldódik fel. A sztori elemei fokozatosan állnak össze, folyamatos borzongásra kényszerítve a nézőt, végül a szálak elegánsan egybefutnak. Az apát alakító Fekete Ernő pedig játékával nagyszerűen alátámasztja a film meredek, többszörösen megcsavart forgatókönyvét, nemtörődöm apából ellenszenves pszichopata tudóssá, majd esendő férjjé alakul. A kezdeti gyengélkedés ellenére ügyesen megkomponált film a Most látszom, most nem látszom, mely patologikus elemeivel, erőteljes képi világával eladhatóbb stílust képvisel.