Russia Rulez: Hrusztaljov, a kocsimat!

Hagyományos mozikon pallérozott szemű és agyú nézők számára ezértmeglehetősen nehezen emészthető mű a Hrusztaljov. Elsőre az expozíciót próbáljuk megtalálni, de ilyen nincs. Vagyis van, csak másképp. A sztori felvezetése, és az alapkonfliktus elindítása helyett abszurdba hajló korrajzot kapunk. Bevallom, csekélységem a hetvenedik (!) percig próbálta összefűzni a szálakat koherens egésszé, ugyanis még ekkor sem értettem szinte semmit. (A

A Hrusztaljov a mi filmünk

nehezen felfejthető részletekben Jeles András esszéje segíthet eligazodni. Filmvilág 2006/7. – A szerk.)  Akár fel is adhattam volna, szinte minden épeszű néző ezt tette volna, de a film egyszerűen nem engedte. Az atmoszféra annyira betölti a mozi sötétjét, hogy lehetetlen nem figyelni a jelenetekre. Tudjuk ezt be annak, hogy a szerző talán nem véletlenül dolgozik éveket egy-egy filmjén.
Szóval vártam az expozíció végét, de nem jött, ezt a történetmesélési hipotéziskonvenciót kénytelen voltam feladni, átnyergeltem hát a „biztosan epizodikus film lesz” vonalra, amelyben majd a részek adják ki az egészet. Ezt követően aztán meglepetésként ért mikor elindult valamiféle történet, és megjelent egy konfliktus, ami véget is ért, de a film ezután sem állt meg, peregtek tovább a fejük tetejére állított események. A megfogalmazás nem véletlen, rögtön a film elején szó szerint feje tetejére áll a világ, mikor a főhős, egy orvos-tábornok, a szobában felszerelt gyűrűket veszi igénybe komfortosabb (?) testhelyzet felvétele céljából.

De térjünk csak rá, miféle történet rekonstruálható a legjobb esetben is nagy kihívást jelentő cselekményből. Glinszkij agysebész-tábornok, miután az általa igazgatott elmegyógyintézetben találkozik hasonmásával, elszökik otthonról, jól is teszi ezt, hiszen a KGB átkutatja a lakását. Menekülése azonban nem túlzottan sikeres, mert egy kocsmai verekedésben, egy erkölcsös tanárnővel eltöltött pásztoróra intermezzója után, felhívja magára figyelmet, és betuszkolják egy gulágjáratba, ahol megismerkedhet az elítélteket sújtó anális és orális elnyomás világával. Aztán kiszabadul, és mire feleszmél, becsempészik a birodalom elsőszámú emberéhez, kinek életét ő lenne hívatott megmenteni intenzív hasmasszázs alkalmazásával. Miután Sztálinból már csak hab tör elő, és az sem ott ahol kellene (tudniillik rektumából), hanem a szájából, a diagnózis egyértelmű. Berija, a titkosszolgálat vezetője, Sztálin vélt megmérgezője, egyetlen mondatot fűz csupán az eseményhez - Hrusztaljov, a kocsimat!
German filmje az 1953-as orvos-perek körüli szétesőben levő Oroszország képét mutatja, módszerében teljes káosszal és szétszabdaltsággal. A beállítások bonyolultsága már-már a kivitelezhetőség határát súrolja. A rendező stílusát leginkább egy Oroszországba exportált Jancsó-Tarr hibridéként lehetne körülírni. A film tele van alulmotivált történésekkel és abszurd párbeszédekkel. A képek dekomponáltak, borzasztóan telítettek, a hang szándékosan roncsolt.
Nem mindennapi rendezőről van szó Alekszej German esetében. A szerző „az intuitív formaművészet és a mesterségbeli tudás legmagasabb fokán” áll, írta Szilágyi Ákos 1999-ben a Filmvilág májusi számában.

Oroszországba exportált Jancsó-Tarr hibrid

A szerző maga tiltakozott a film multiplexekben való bemutatás ellen (nem hiszem, hogy ez bárki fejében is megfordult volna, aki látta a filmet). Saját bevallása szerint: „Azt is elhárítottam, hogy francia nyersanyagra forgassak, mert ez mindent megszépítene: a mi valóságunkat csak a mi nyersanyagunk adhatja vissza.” Így állunk hát. Egy szó, mint száz, ha sötét korrajzra, valódi formabontásra és igazi filmes alternatívára vágyunk, a Hrusztaljov a mi filmünk.