Az iráni, határmenti és környező országokbeli emberek életét sajátos, egyszerre dokumentarista és szimbolista stílusban filmező Mohsen nem egyszemélyes intézmény, hiszen amellett, hogy filmes iskolát vezet, lányait is kiskoruk óta oktatja mesterségére: Samira hétéves korában szerepelt először apja Cyclist (1988) című filmjében, tíz évvel később már rendezőasszisztensként dolgozott a Silence (1998) forgatásán, húga, Hana pedig 1997-ben forgatta első rövidfilmjét, majd 2002-ben nővérét kísérte el afganisztáni szereplőválogatására.

Karlovy Varyban Samira három nagyjátékfilmje, az 1997-es Alma, a 2000-es Iskolatábla, valamint a 2003-as Délután öt órakor volt műsoron. A fiatal és energikus rendezőnő legutóbbi munkájának külön érdekességet adott az előtte vetített 70 perces, Az őrület öröme című dokumentumfilm, amely az afganisztáni casting nehézségeit veszi sorra. Röviddel a tálibok bukása után, 2002 őszén Samira és csapata – kiegészülve húgával, Hanával – a hazájukkal szomszédos ország utcáin és iskoláiban keresett szereplőket a Délután öt órakor forgatásához, de a kíváncsiságon túl leginkább értetlenségbe és bizalmatlanságba ütközött. A 14 éves Hana kamerája a meglepően céltudatos és akaratos Samira minden próbálkozását rögzítette, s közben bemutatta a háború utáni afgán utcaképet, a takaros lakásbelsőket, a koldulók nyomornegyedeit, az emberek félelmeit – és természetesen a 24 éves Agheleh Rezaie-t, akit nagyon sokáig kellett győzködni, hogy elvállalja az afgán elnöki posztról álmodozó lány, Noqreh szerepét.

A két film vetítése között Samira rövid felvezetőt mondott a Délután öt órakor elé, melyben kiemelte, hogy apja éppen egy évvel szeptember 11. előtt készített egy filmet Kandahar címmel, melyet elkészültekor mindenki periferiálisnak, közel érdektelennek tekintett, s szomorú aktualitását csak az egy évvel későbbi események adták meg. A vérbő felvezetés után természetesen mindenki élénk érdeklődéssel várta, a casting során megismert Agheleh hogyan érvényesül majd a vásznon, és hogy a magával ragadó Samira mit tud megragadni az új Afganisztánban élő nők sorsából. Nos, a Délután öt órakor merész vállalkozás: gyönyörűen komponált és fényképezett fél-dokumentarista fél-propagandafilm, melyben a középkori romok között bóklászó amatőr szereplők helyenként gépiesen mondják fel a hagyományok szerepéről, a nők feladatairól és a lokális és világpolitikai helyzetről szóló szövegüket. Az elnökségről álmodó Noqreh a történet végén mélyen vallásos apjával és csecsemőjét eltemető húgával a sivatagban gyalogol a semmi felé – talán éppen délután öt órakor.

filmhu: Hogyan készíted elő filmjeidet?

Samira Makhmalbaf: Istenem, milyen fura kérdés!

filmhu:Pedig valahogy el kell kezdeni a dolgokat.

S.M.: Rendben. Amikor filmet készítek elő, nincsen egy meghatározott tény a fejemben, amit közölni akarok az emberekkel. Kérdések vannak a fejemben, melyekre válaszokat keresek, de az sem biztos, hogy a film végére megtalálom azokat. Számomra a filmezés kihívás. Igyekszem hétköznapi, valós emberekkel dolgozni, fontos, hogy náluk találjam meg, tőlük kapjam meg a film témáját. De persze ez nem dokumentarizmus, mert a filmjeim játékfilmek, csak éppen nagy hatással van a történetre az, amit a szereplő- és helyszínkeresés közben látok és tapasztalok. Vegyünk példának Téged: most találkoztam veled, igyekszem kiismerni a személyiségedet, ez engem valamiféle tapasztalathoz juttat, és a te karaktered változáson megy keresztül az én agyamban. Ez az egyik munkamódszerem.

filmhu:Nehezedik rád valamifajta külső nyomás most, hogy híres és elismert rendező vagy?

S.M.: Eleddig nem tapasztaltam ilyesmit, mert nagyon fiatal voltam és nem féltem, csak kíváncsiskodtam. Az ismertség ugyanakkor hatalmas felelősséggel jár: amikor lehunyom a szemem, hogy aludjak, tengernyi dolog, teendő, kötelesség képe tódul a szemeim elé. Amikor azonban forgatok, ki tudom zárni a külvilágot, és nem törődöm az elvárásokkal. Lekötnek a céljaim, és minden mást elfelejtek. Nem tudnék alkotni, ha félnék.

filmhu:Apropó közönség: a Délután öt órakor a maga enyhe didaktikusságával olyan, mintha a nyugati nézőknek készült volna, akik szinte semmit sem tudnak az afgán társadalomról, és azon belül a nők helyzetéről.

S.M.: Nem a Nyugatnak készítettem, hiszen az egyik legfőbb vágyam éppen az, hogy Afganisztánban, Iránban és a keleti kultúra többi országában is látni lehessen a filmet. Nem turistafilmet forgattam, hanem mélyen beleástam magam a témába. Mert míg édesapám azért forgatta le a Kandahart, hogy információkat közöljön egy ismeretlen országról, addig az én filmem talán éppen a háború utáni Afganisztán-kép helyesbítését szolgálja. Hiába hisszük azt, hogy a műholdak segítségével tökéletesen informáltak vagyunk, tévedünk: a CNN, a BBC és a többi csatorna nem az emberek, hanem az éppen hatalmon vagy annak közelében lévő hatóságok hangját hallatja. Én a szomszédos Iránban élek, mégsem tudtam semmit arról, ami Afganisztánban történik, ezért aztán oda kellett utaznom, hogy magam fedezhessem fel.

filmhu:Számomra nagyon érdekes élmény volt egymás után megnézni a húgod filmjét és a tiédet, látni, hogy milyen erős a jelenléted a válogatás során. A főszereplőnő végül hogyan fogadta a filmet, milyen volt a közös munka?

S.M.: Agheleh nagyon okos nő, aktívan részt vett a film készítésében, a forgatás közepe táján kisebb galibát is okozott, de a végére már nagyon jól kijöttünk egymással. Persze rettentően foglalkoztatta őt a szereplése, hogy jól játszik-e – folyamatosan engem kérdezgetett.

filmhu:Rendeztetek a filmből vetítést Afganisztánban vagy Iránban?

S.M.: Volt pár szűk körű vetítés, de csak nagyon kevesen látták. Iránban két moziban játszották rövid ideig. A legjobb megoldás persze az lenne, ha tévében sugároznák, de az sajnos nem lehetséges.

filmhu: A történet elején a főhősnő megismer egy fiatal menekültet, elkezdi politikai kérdésekben faggatni, mire az csak annyit mond: „Engem nem érdekel a politika, csakis a valódi élet”. A Délután öt órakor szerintem egy erősen politikus film. Számodra mi a fontosabb: politika vagy valódi élet?

S.M.: Nem gondolom, hogy egy film csupán a témája miatt politikus lehet, inkább attól az, ahogyan az ember nézi. A Délután öt órakor esetében persze elkerülhetetlen a politikai felhang, én azonban igyekeztem a dolog kulturális végét megfogni, rátapintani az igazi problémákra. És legfőképp senki felett nem akartam ítélkezni. Egyszerű lenne átsétálnom Afganisztánba, keresni egy öreg tálibot, bemutatni, és szépen rákenni az ország minden baját. Amikor első nap jártam ott, sál volt a fejemen, mint most is, meglátott engem egy idős ember, de rögtön elkapta a tekintetét és a fal felé fordult. „Jól van” – gondoltam – „ő egy tálib”. De nem gyűlöltem őt, inkább szimpátiát éreztem, mert tudtam, hogy korábban bajba sodorhatott volna engem, de most már a legtöbb, amit tehet, hogy a fal felé fordul és behunyja a szemét. Ő hisz ebben a dologban, tehát ez a kultúra része, következésképpen bele kell kerülnie a filmbe.

filmhu:Bele is került a legelején.

S.M.: Igen. Ez egy generációs jelenség. A film végén szerepel egy öregember, elveszett, nincsen hova mennie, és azt képzeli, hogy Omar Mullah és Oszama Bin Laden Kandaharban vannak. Az ilyen öreg emberek is az afgán társadalom részei.

filmhu: Nagyon szépen volt fényképezve a Délután öt órakor. Kedvenc kompozícióm a babafürdetés, amikor a beteg csecsemőre vizet csurgatnak, míg a háttérben lobog a tűz, és ettől az az ember érzése, hogy a nedves gyerek lángra kapott. Hogyan dolgozol együtt az operatőröddel, Ebrahim Ghaforival?

S.M.: Nagyrészt szabadkezet kap, hiszen ő egy művészember, de persze mindent részletesen átbeszélünk. Rögtön az elején megegyezünk abban, hogy milyen legyen a színvilág, a domináns képi világ, mert fontosnak tartom, hogy vizuálisan nagyon egységes legyen a munkám.

filmhu:Mennyire vagy jártas a nyugati filmművészetben? Mely műfajok, rendezők vannak hatással a munkádra?

S.M.: Apám iskolájában sokat tanultam filmről, de az oktatás nem filmnézésről szólt, mert nem jó az erős befolyás. Ettől aztán sokkal jobban éreztem magam, mert saját utamon találhattam ki a filmnyelvemet, nem estem a másolás hibájába. Vannak persze munkák, amiket szeret az ember, de szerintem hiba lenne kineveznem kedvenc filmeket, rendezőket, írókat. Éppen ezért kedvenc műfajom sincsen, mert a lényeg a mondanivalóban, a tartalomban van, és a formának ahhoz kell illeszkednie. Ugyanakkor persze minden zsánerben vannak gyöngyszemek, mert az önkifejezésnek számos lehetséges módja van.

filmhu:Hogyan definiálnád a Te filmjeidet műfajilag?

S.M.: Nem is tudom, én nem gondolkodom ilyesmiben.

filmhu: Jobb is, ha nem tudod, mert ezek szerint teljesen nyitott vagy, nincsenek műfaji korlátaid.

S.M.: Kissé talán szürreális a művészetem, gyakran előfordul ugyanis a filmjeimben, hogy a szereplők hétköznapi komolysággal beszélnek, a helyzet és a fényképezés azonban szürreális. Egyszerre valóságos, azaz dokumentumszerű és valószerűtlen a szituáció, ezért van az, hogy különböző nézők különböző módon értelmezik, sorolják be a filmjeimet.

filmhu:Érzek egyfajta hasonlóságot aközött, ahogyan a Kádár-rendszerben Jancsó Miklós filmjeit kezelték, kirakatba tették, és ahogyan az iráni rezsim fesztiválozni engedi Panahi, Kiarostami és a Makhmalbaf-család munkáit. Szerinted is áll ez a párhuzam?

S.M.: A helyzet elég bonyolult, de a lényeg az, hogy én Iránban lakom és megpróbálok filmet készíteni, művészként élni, amennyire a lehetőségeim és a helyzet engedik. Édesapám éppen most írt egy forgatókönyvet az iráni helyzetről, amit betiltottak. De legalább megpróbálta. Egyébként nem hinném, hogy ilyen egyszerű okból engednek bennünket fesztiválozni. Sok rendezőnek egyenesen fájó, hogy csak külföldön láthatók a filmjei, mert abból az tűnik ki, hogy Irán-ellenesek, holott éppen ellenkezőleg: javítani szeretnének a hazai helyzeten. A helyzet bonyolult, képtelenség egyetlen szemszögből vizsgálni. Iránban nehéz a művészek élete, de ezért nem emigrálhatunk mindannyian. Nehéz az élet Iránban, a teljes lakosság mégsem hagyhatja el az országot.