Kapcsolódó anyagok

Megérkezett a Földes László Hobóról szóló dokumentumfilm előzetese

Szalai Györgyi, a filmrendezőnő, akit kirúgtak a főiskoláról és azt is mondták neki: „A nő megy, a film marad” 

„Mindig arra törekszem a filmjeimben, hogy „megváltoztassam a világot”, mert egy jobb, igazságosabb, önzetlenebb Földet szeretnék látni” – mondta a Filmvilág újságírójának Nordin Eszter, halála előtt húsz évvel, 2003-ban.

Eszter ugyanúgy a hetvenes évek emigráns magyar alkotónemzedékéhez tartozott, mint a sorozatunkban előzőleg, általunk bemutatott filmrendezőnő, Negrelli Andrea. Kettejükben az a közös, hogy érettségi után mind a ketten a Magyar Televízióban kezdtek ügyelőként és asszisztensként. A különbség pedig kettejük karrierjében az, hogy míg Andrea még itthon végzett a Főiskolán, Eszter már Amerikában és Nagy-Britanniában tanult művészeti képzésben.

Nordin Eszter / fotó: Pártos Gábor családi archívuma

De kezdjük a történetet az elején! Pártos Eszter néven született főhősnőnk és családja kezdeti, magyarországi éveiről a rendezőnő Londonban élő öccse, Gábor mesélt nekünk telefonon.

„Eszter 1950-ben született, mondhatni művészcsaládban, Budapesten. Édesapánk Pártos Géza színházi rendező, édesanyánk Zsolnai Judit színésznő. Apánk a Színház-és Filmművészeti Főiskola (SZFF) tanára, a Madách Színház rendezője volt. Az 1956-os események után az Irodalmi Színházhoz száműzték büntetésként, amely teátrumnak jóval kisebb volt a presztízse. Majd a hatvanas évek elején visszahelyezték a Madách Színházba és így tűrt kategóriába került – tehát nem lett támogatott, sem tiltott.” A fiatalabbak talán nem mindannyian hallottak arról, hogy a szocializmusban e három kategóriába, a három T kategóriájába sorolták az alkotókat, művészeket: támogatott, tűrt, tiltott.

Eszter 18 évesen, a Móricz Zsigmond Gimnázium elvégzése után, szülei eltanácsolása ellenére az SZFF-re jelentkezett, színész szakra. Nem vették fel, így egy évig ügyelői és asszisztensi munkakörökben dolgozott a Magyar Televízióban. Az apa, Pártos Géza az itthoni politikai nyomás, az alkotói és egzisztenciális kiszolgáltatottság, a körönkívüliség fojtogató légköre miatt hosszú éveken át vívódott, majd feleségével titokban a „disszidálás” mellett döntöttek. Pártos Géza 52 évesen, 1969-ben kezdett új életet és emiatt 19 éves lánya és 14 éves fia élete is új pályára került.

 

Eszter öccse, Pártos Gábor, aki később a BBC elemzője, szerkesztője lett, megosztotta velem az országváltás körülményeit. A „disszidálás” előre alaposan megfontolt és kitervelt akció volt. A szülők hivatalosan ún. kiutazási engedéllyel lányukat rokonokhoz amerikai ösztöndíjra, fiúkat angliai egy hónapos nyelviskolába küldték. Majd Pártos Géza és neje rokonlátogatásra érkeztek Londonba, és nemes egyszerűséggel kint maradtak. A brit fővárosban tartózkodási engedélyt kértek, mint politikai menekültek, és a papírt hamar meg is kapták. Közben a Magyar Népköztársaság szabadságvesztésre és vagyonelkobzásra ítélte a szülőket és a nagykorú Esztert. A disszidálás miatt az apa három év, az anya kettő, Eszter pedig egy év börtönt kapott távollétében.

Vissza tehát nem volt út Magyarországra.

Eszter Kaliforniában a Pitzer College, Bachelor of Art szakára került. Négy év helyett három év alatt elvégezte az egyetemet. Rengeteg inspiráció érte és életre szóló tanításokat kapott az egyik tanártól. Így mesélt erről az időszakról a már fent említett cikkben: „elsősorban művészeti tárgyakat tanultam, minden filmes kurzust látogattam, amit csak lehetett, az utolsó két évben pedig kerámiára és fotózásra szakosodtam. Elsősorban azért, mert egy fantasztikus keramikus művész oktatott a szakon, aki meghatározó egyénisége volt az életemnek. Megtanított arra, hogy a művészetet nem lehet és nem is kell "oktatni", illetve bírálni. Soha nem kritizált és nem adott érdemjegyeket. Magunk osztályoztuk a saját teljesítményünket, és ha "rosszul álltunk" év közben, akkor figyelmeztetőt kellett adnunk saját magunknak. Példát mutatott abból a szempontból is, hogy egy igazi alkotó nem féltékeny, nem irigy, hanem mindenre nyitott és nagyvonalú.” Mesélte később tehát Eszter, aki időközben az amerikai zöldkártya érdekében névházasságot kötött, így lett Pártosból Nordin.

Az emigráció negyedik évében, 1972-ben bár szokásos nyári látogatásra érkezett a családjához Londonba, de azért állást is keresett. Zsebében az amerikai diplomával és a Magyar Televíziós szakmai tapasztalattal, mely utóbbi, mint kiderült, előnyére vált. Eszter így emlékezett vissza a sorsfordító évre: „Egyetemi tanulmányaim befejezése után csatlakoztam családomhoz Londonban, és azonnal kutatni kezdtem, hogyan tudnék elhelyezkedni a filmes szakmában. Egy ismerősünk, aki ismert valakit a BBC-nél, hajlandó volt elbeszélgetni velem, minden kötelezettség nélkül. Azt javasolta, hogy figyeljem a sajtót, mikor hirdetik meg a rendezőasszisztensi állásokat a BBC-ben. Négy hónapig szakadatlanul olvastam az újságokat, és már feladtam a dolgot, amikor édesanyám véletlenül megpillantotta a várva-várt hirdetést. Három interjú következett, majd felvettek 4 hónapos próbaidőre, és újabb 5 hónap múltán elkezdhettem a munkát. Szóval így kezdődött, ilyen egyszerűen, majd hat év és 12 interjú után rendezhettem is, először dokumentumfilmeket. Az asszisztensként eltöltött idő nem volt hiábavaló: a televíziózás minden műfajába betekinthettem, gyakorlatot, tapasztalatot szereztem. A Drámai Osztályon a legnagyobb produkciókon dolgozhattam, a legkiválóbb színészekkel, például Sir John Gielguddal, Bob Hoskins-szal, Derek Jacobival, illetve remek rendezőktől tanulhattam. A Dokumentumosztályra már mint rendezőaspiráns kerültem, két filmet rendezhettem.”

Időközben Eszter elvégezte a BBC rendezői tanfolyamát. Mint azt egy televíziós műsorban elmondta, Londonban is ritka volt akkoriban a női rendező. A férfi stábtagok szkeptikusan álltak a vele közös munkához, sőt finoman poénkodtak vele, ugratták is őt. Eszter azt is hozzátette, hogy ilyen helyzetekben ő nem hagyta magát kibillenteni és általában egy délelőttig tartott az efféle móka, délutánra már mindig kivívta az elismerést és olajozottan mehetett a munka. Később Eszternek döntenie kellett, hogy visszatér-e állandó asszisztensi munkakörébe a Drámai Osztályra, vagy szabadúszó rendező lesz – az utóbbit választotta.

Első, kiemelendő angliai filmjének a Soho After Dark (1979) címűt nevezte. Saját ötletéből forgatta az alkotást, amelyet az akkoriban igencsak menő tévétársaság, a Channel 4 tűzött műsorra. A film címe a tartalma is: a londoni mulatónegyed sötét arca éjszaka, szuggesztív karakterekkel. De mesélje a történetet inkább ő.

„Mint szabadúszó rendező először dokumentumfilmeket rendeztem. A szabadúszás annyiból áll, hogy a rendező ötleteivel "bombázza" a különböző TV társaságok dokumentumfilmes vezetőit, annak reményében, hogy ha valamelyik megtetszik, kap egy meghatározott időre szóló szerződést. Minden elkészült filmem valamilyen módon kedves a számomra, de talán a legsikeresebb dokumentumfilmem a Soho After Dark a Soho éjszakai életéről, sokszínűségéről, a drogosoktól kezdve a sztriptíz táncosokig. De készítettem filmet a liverpooli etnikai lázadókról is, kilenc hónapon át éltem köztük, abban a közegben. A filmet később a Granada TV társaság nem merte bemutatni, ez életem egyik nagy szakmai csalódása volt, hátat is fordítottam egy ideig a dokumentumfilm készítésnek. Jelentkeztem egy akkor új, radikális, realista tévé játék sorozathoz rendezőnek, Brookside volt a címe és a legnépszerűbb műsor volt akkor Angliában. Egyetlen kamerával dolgoztunk, de profi filmes módszerekkel vettük fel a jeleneteket. Két és fél év alatt 46 részt rendeztem. Majd két másik sorozat következett, aztán ebből a műfajból is elegem lett.”

Ahogy Eszter öccse felidézi az eseményeket ennyi év távlatából, azt mondja, hogy szeretett nővére nagyon erős starttal indult Nagy-Britanniában a BBC-nél, azután valahogy stagnálni kezdett, megrekedt. Gábor ennek okát abban látja, hogy „Eszter sajnos nem volt kompromisszumkész, a legkisebb mértékben sem”.

Közben a magyar pártállamtól 1975-ben amnesztiát kapott a Pártos-család, bár ők erről csak később értesülhettek. Mindenesetre idővel elkezdtek hazalátogatni. A rendszerváltás friss légköre és temérdek lehetősége hazavonzotta Esztert, aki 1989-től egyre gyakrabban járt Budapestre és 1991-ben végleg haza is költözött. Örült, hogy BBC-s tapasztalatai okán gyorsan kapott munkákat és a Pártos név is még mindig jól csengett a szakmában.

A kilencvenes évek forgatagában írt forgatókönyvet Eörsi István Emlékezés a régi szép időkre című könyvéből, színházban rendezett, rendezéstechnikát és produceri ismereteket tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd újból dokumentumfilmeket készített és a Barátok közt főrendezője is lett 8 hónapig. Itthon első filmje az Apám portréja című alkotás lett, 1993-ban. Élvezte a közös munkát édesapjával, „nagyon ismertem apámat, akkor már együtt is éltünk, mert ő is hazaköltözött. Ebben a filmben vállaltan nem szerettem volna objektív lenni, ez felszabadítóan hatott rám.”

Nordin Eszter 1997-ben belekezdett egy dokumentumfilm-tetralógiába. Ez a sorozat nem előre eltervezett volt, hanem az egyik rész hozta a másikat, organikusan alakult a munka. Az első rész a Jön a baba, egy értelmi sérült pár gyermekvállalását követi. Majd 2002-ben a TABU című dokumentumfilm következett, a 75 perces alkotás az értelmi sérültek szexuális életéről szól. A film nemzetközi filmfesztiválokon szerepelt és 2003-ban több díjat nyert. Biarritzban a FIPA dokumentumfilmes zsűrije különdíjban részesítette, míg a houstoni WorldFest filmfesztiválon Ezüst Remi Díjjal jutalmazták a TABU-t. A sorozat következő epizódja a 7 év, amely az eddig követett családba született kisfiú életének első hét évéről szólt. Ezután Eszter Ütős csajok címmel bokszoló lányokról rendezett filmet az HBO-nak, amelynek univerzális mondanivalója szerinte az, hogy az életben így vagy úgy, de folyamatosan küzdeni kell a boldogságért.

 

Visszatérve a tetralógiához: az utolsó rész címe, A fiú, aki felnevelte önmagát. Ez a film már nem érhette meg a bemutatót, mert rendezője tragikus körülmények között elhunyt, 2023-ban. Eszter öccse, Gábor szerint ez a sorozat lelkileg és érzelmileg nagyon megviselte nővérét.

Nordin Esztert a Magyar Dokumentumfilmesek Egyesületéből ismertem személyesen, halála előtt két hónappal kávéztunk utoljára. Egy nagy adag gesztenyepüré mögött mosolygott, tele volt tervekkel és ezt mondta: „örülök, hogy befejeztem ezt a filmet. Azt viszont tudom, hogy soha többé nem csinálok dokumentumfilmet, elég volt.” Megkérdeztem, hogy akkor mivel foglalkozik majd a filmezés helyett? Volt kész válasza: „táncolni fogok. Ha az ember tangózik, jobb és szebb az élet.”

Rendezőnők a magyar filmtörténetben

Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.

A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?

Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.

A sorozat korábbi részei:

Szederkényi Olga Rendezőnők a magyar filmtörténetben című kutatását az NKA és az NFI Filmarchívum támogatta. Eme sorozat részeinek vagy egészének átvétele, valamint továbbközlése a szerző, a kutatás címe és az első közlés platformja (Filmhu) feltüntetésével jogszerű.

A fényképek Pártos Gábortól származnak, köszönjük a segítségét!